Az olvasó leveléből: “Érdeklődéssel és szorongva olvastam Szex a neten című cikkeit. Igaz, még csak hároméves lesz a kislányom, de már szorongat a kérdés, hogy hogyan is kell majd vele “a szexről” beszélnem, mikor, meddig lehet elmenni, hogy az őt ne zavarja meg, és mit kell mondani? Úgyis sűríthetném a kérdést, hogy mikor mit kell?
Láttam egyszer egy svéd könyvet, amelyik képregényszerűen mesél egy család életéről, ahol kistestvér születik (előbb-utóbb nálunk is várható ilyen esemény), és ahol az apa és az anya erről beszélgetnek a nagyobbik gyerekkel.
Egész pontosan mondják el mindazt, amit a petesejtről, a spermiumról, ezek egyesüléséről tudni kell és lehet, de mégis valahogy kedves és mindennapi volt az egész, nekem legalábbis akkor úgy tűnt, és nem is volt túlzottan tudományos, inkább kalandos. Persze arra is emlékszem, hogy a nagynéném fel volt háborodva az “obszcén képektől”, mint ő mondta, ugyanis az apát is, az anyát is, és persze a gyerekeket is láthattuk meztelenül. (Szerintem nem volt benne semmi obszcén, vagyis trágár, szemérmetlen, szeméremsértő. Inkább kedves volt, családias volt. Ő persze “illetlennek” találta.) De én se vagyok biztos benne, hogy nem jönnék zavarba, ha ezekről a dolgokról gyerekekkel, vagy akárcsak az én gyerekemmel is beszélnem kellene.
Visszagondolok a saját gyerekkoromra: én hogy tudtam meg ezeket a dolgokat? Arra emlékszem, hogy talán tíz-tizenegy éves korom körül orvosi könyveket nézegettem? Megvolt nálunk otthon Az emberi test, azt tanulmányoztam. De hogy tulajdonképpen hogy tudtam meg a “dolgokat”, ezt nem tudom felidézni.
Kilenc- vagy tízéves lehettem, amikor anyám először beszélt velem a menstruációról. De mintha ekkor én már hallottam volna róla a lányoktól. Ha most elképzelem, hogy mit fogok majd mondani a lányomnak, amikor észreveszi, hogy nő a pocakom, erre még csak van válaszom, de ha azt is megkérdezi, hogy hogyan került oda be a kistestvére? És sorolhatnám.
Szóval: hogyan lehet objektíven és jól válaszolni, úgy, hogy az neki is jó legyen?”
Válasz: Persze az a jó, ahogy erről már beszéltünk is, ha a gyerekekkel nem “a szexről” beszélgetünk (a pusztán testi technikáról), hanem mindig az érzelmekkel, a személyes érzelmekkel is átjárt testi kapcsolatokról (és ebben az értelemben a tágabban értelmezett, teremtő erejű “erotikáról”, a “szerelemről”). Hogy meddig lehet elmenni? És mikor meddig?
A gyerekek magukkal szemben is rendkívül tapintatosak! Ha kérdeznek, annyit kérdeznek, amennyit tudniuk kell. Ha a kapcsolatunk jó, általában kérdeznek (nem mindig!). Különösen az első gyerekek, akik még testvéreikkel nem tudnak beszélgetni ezekről a dolgokról, és általában valamikor az óvodáskorban kérdeznek, amikor egyébként már “úgyis mindent megtudnak” (legfeljebb rosszul) óvodás társaiktól.
(Ilyenkor bukkannak fel azok a nemegyszer szorongást kiváltó képzetek, hogy például az anya “kikakilja” a gyereket – mi lett volna “ha én is a vécébe pottyanok, és lehúznak, brrrr!”)
A gyerekek gyakran azt kérdezik először, hogy “igaz-e, hogy a gyerek az anyja hasából jön ki?” Válasz: – Igen. “Én is onnan születtem?” – Igen, itt hordtalak sokáig – a szívem alatt. (A szív ebben a beszélgetésben máris utal az érzelmekre – mint a szerelmesek nyelvében -, és ráadásul anatómiailag is pontos és igaz, sőt, azt is tudjuk, hogy az újszülöttet mennyire megnyugtatja, még éhes állapotában is, ha az anya szívhangját “játsszuk be” neki, mint andalító zenét…)
Szorongó szülők néha megkérdezik:
– De ha arra is rákérdez, hogy “hol bújtam ki?” – Az anya válasza:
– Itt az ölemből bújtál elő, a két lábam között…
És ha azt is megkérdezi, hogy hogyan került oda be?
Erre is van válasz, mindjárt mondom, de előbb még egyszer el kell mondanom, hogy a jó állapotú, tényleg érdeklődő gyerekek nem hajszolják ilyen türelmetlenül végig a kérdéseiket, nem az ok-okozati logika fonalán haladnak, kérdéseik merengésekkel megszakítottak, álom-jellegűek. (Ha csak valami testi vagy lelki sérelem nem érte őket – de ilyenkor, még gyakrabban, elnémulnak.)
A válasz egyébként: – Ha két ember szereti és átöleli egymást, akkor a férfi, az apa testéből leválhat egy kis rész és átmehet az anya testébe, ahol összeforr egy magocskával. Ebből lesz a gyerek. Ezért van a gyerekeknek anyjuk és apjuk…
Igen, de ha azt is megkérdezi, hogy hol megy át, akkor mit mondjak?
– kérdezheti az aggódó szülő. – Az ölük tájékán, ott, ahol az ember pisil; de ott van az anyák testében az a nyílás, amin a gyerek kibújik, és ott tud átmenni ez a kis részecske…
Ilyen beszélgetés persze nincs, ahogy már az előbb is utaltam rá, csak a szorongó szülő képzeletében létezik ez a végighajszolt kérdéssor, de szerettem volna ezekben a példákban bemutatni, hogy minden kérdésre lehet egyszerűen, és az igazságnak megfelelően válaszolni, úgy azonban, hogy az érzelmi színezetet se nélkülözze a dolog.
Az persze jó, ha nem jövünk zavarba, de szerintem ez is sokkal könnyebben és természetesebben adódik, ha már benne vagyunk a szituációban, mintha csak szorongva előre gondolunk rá: jaj, istenem, mit is fogok majd mondani, ha ezt meg ezt kérdezi…
Persze mindnyájan nézegetünk orvosi, ismeretterjesztő és egyéb könyveket, ha van rá módunk, tíz-tizenegy éves korunk körül – vagy még előbb -, és mindnyájan hallunk sokféle dolgot már viszonylag korán a környezetünkben (vagy netán látunk is párzó állatokat), és általában nem tudunk egész pontosan visszaemlékezni felnőttkorunkban, hogy mit, mikor, hogyan is “tudtunk meg”. Ez is arra vall, hogy ősi tabu veszi körül a szexualitást, az erotikát – ezeket a “létünk gyökeréig” nyúló kérdéseket.
A cikk forrása: Vekerdy Tamás: A szülő kérdez pszichológus válaszol 2. könyve.
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
