Örök emlék marad a pillanat, amikor az ötéves kisfiam szembesített azzal, hogyan használom a modern technológiát. Újra és újra mosolygott rám, akárhányszor diktáltam a telefonomba az üzeneteket, majd egyszer csak azt kiáltotta felém:
„Apa! Új sor, új sor!” (Ez a szóbeli parancsa a sortörésnek.)
Ez a „szövegdiktálás” tulajdonképpen mára az Y és az X generáció sajátja lett. Bár vannak olyan tagjai a Z generációnak, akik írásban, chatelés formájában kommunikálnak egymással, ugyanakkor az alfa generáció már le sem diktálja a szöveget abból a célból, hogy leíródjon. Nincs meg az igény arra, hogy lássa a saját gondolatait írásban, pláne arra, hogy a másét olvassa. Bőven elég, ha hangban vagy videón jön az inger.
Durva általánosítás az alfa generációval kapcsolatban, elnézést érte, de rávilágít a mondanivalómra. Arra, hogy már ma is nagyon más a kommunikáció küldésének és befogadásának oldala, a jövőben pedig még inkább drasztikus lesz a változás.
Kertesz Andras – Fotó: Fülöp Máté
Emlékeznek még, hogy amikor gyerekek voltunk, a kézírás szentségében nőttünk fel, ahogyan az elődeink is? Azt gondoltuk, örökké így lesz. Abban hittünk, azt tanultuk, hogy a büszke homo sapiens remek vívmánya, az írásbeliség örökké velünk marad. Hihetetlen, de elég volt egy generáció ahhoz, hogy eljussunk a kézírástól a hang- és videóüzenetig.
Ezen a ponton – ahogyan tőlem már megszokhatták – némi provokatív éllel ki szeretnék állni a kézírás mellett, és röviden körbejárni a stratégiai kérdést: miért kell megtanulniuk kézzel írni a gyerekeknek.
Legyünk reálisak: ha a hétköznapi gondolatok hétköznapi továbbítása felől vizsgáljuk a kérdést, akkor valószínűleg az a válasz, hogy nem kell kiválóan tudniuk kézzel írni a gyerekeknek. Egyszerűen nem lesz rá igény, és lehetőség sem.
Ha abból indulunk ki, hogy azért írunk, mert nyomot szeretnénk hagyni a világban – márpedig ez természetes emberi ösztön –, akkor ma ez a funkció már nem feltétlenül a kézíráshoz, sőt, még csak nem is az íráshoz kötődik. Elég körülnézni: milliárdszámra készülnek videók, amelyekről ma azt hisszük, hogy örökre megmaradnak. Vagy talán mégsem – de az apokaliptikus forgatókönyveket most hagyjuk.
Ha viszont abból a szempontból nézzük a kérdést, hogy milyen mikromozgások milyen készségeket fejlesztenek, akkor egészen biztos, hogy a kézírásnak kiemelt szerepe van. Egy modern szülőnek fontos feladata, hogy a digitális kor kellős közepén – vagy az elején, ki tudja – megtalálja azokat a tevékenységeket, amelyek valóban fejlesztik a gyermekét, mégpedig abba az irányba, amit ő jónak lát.
Számos ilyen, ma már klasszikusnak nevezhető tevékenység létezik, amelyekről az Apaidő című könyvemben is írtam. Elég, ha a takarításra gondolunk: ősi emberi tevékenység, és ezer szempontból fejleszti a gyereket – mozgáskoordinációt, felelősségérzetet, térbeli gondolkodást, ritmust ad.
A kézírás ugyanezért különösen fontos.
Kertész András és kisfia – fotó: Fülöp Máté
Kutatások sora igazolja, hogy az írástanulás során végzett finommotoros mozgások közvetlen kapcsolatban állnak az idegrendszer fejlődésével, a figyelem tartósságával, az emlékezettel és a gondolkodás szerveződésével. Amikor a gyerek betűt formál, nem csupán jeleket rajzol; egyszerre dolgozik a keze, a szeme, az agya és az érzései. Ez a komplex idegi együttműködés az, amit sem a gépelés, sem a diktálás nem tud maradéktalanul pótolni.
A kézírás tehát nem pusztán tanulási technika, hanem egy mélyen emberi képességfejlesztő folyamat.
Szóval megmarad nekünk a kézírás valódi csodája. Mint oly sokszor a 21. században, most is visszatérünk a kiindulóponthoz: az emberi működés semmihez sem fogható szépségéhez, ahogyan az érzésekből gondolatok, majd betűk, szavak és mondatok formálódnak.
Ahhoz, hogy szülőként megértsük a kézírás jelentőségét, értenünk kell a kommunikáció folyamatát, vagy legalábbis azt a részét, ahogyan az érzések betűkké formálódnak.
Amikor az előadásaimban felnőtteknek a kommunikáció folyamatáról beszélek, mindig előveszem azt az ívet, amely leírja, hogyan lesz az érzéseinkből kézzel megfogható, materiális „bizonyíték”.
Mert ez nem varázslat. Ez az emberi működés.
Először az érzéseink megfoghatatlanul kavarognak bennünk, azok az érzések, amelyek szinte minden cselekedetünket vezérlik. Ezután megpróbáljuk őket megfogalmazni valahol belül, a fejünkben, ahol az érzések összefüggéstelen, sokszor kifejezetten kesze-kusza gondolatokká állnak össze. Majd következik egy fontos kognitív lépés: a kusza gondolatokból struktúra születik.
Ebben óriási segítséget jelent, ha verbalizáljuk őket, kimondjuk, elmeséljük, beszélünk róluk. Ez a verbalizációs folyamat – különösen akkor, ha interakcióval, másokkal való beszélgetéssel párosul – már önmagában rendszert visz az érzéseinkből kiinduló „szövegbe”. És itt jön az a pont, amelyről ez a cikk igazán szól.
Milyen óriási csoda az, amikor mindez végül a saját kezünk által formált betűkön keresztül, papírra vetve, kézzel foghatóan megjelenik a materiális térben! Amikor az az érzés, amely nemrég még csak bujkált bennünk, egyszer csak ott van előttünk: látható, olvasható. Visszanéz ránk.
Ez a kézírás igazi ereje. Nem technika, nem tananyag. Hanem az emberi működés egyik legösszetettebb és legszebb folyamata.
Mindezek figyelembevételével, amikor a kézírásról beszélünk, számomra a kérdés a következő: szeretnénk-e megtanítani a gyermekeinknek, hogy ezt a csodát, ezt a folyamatot a lehető legmagasabb szinten tudják művelni, hogy ezáltal támogatni tudják saját működésüket és fejlődésüket, és hozzájárulhassanak a világunk boldogulásához?
Édesapaként örülnék, ha Mr. D. szépen tudna írni, akár több nyelven is, mert tudom, hogy ez a képesség nem puszta feladat, hanem egy olyan természetes emberi működés támogatása, amely pótolhatatlan készségeket fejleszt benne.
Mert hát ki ne kívánná, hogy a gyermeke ügyes és okos legyen? Én nagyon szeretném.
Kapcsolódó cikkek
