Névjegy
Bisztriczky Fruzsina (31)
Foglalkozása: tanító
Gyerekei: Csenge (4). Kincső (14 hónapos)
Fruzsi szabadidejében a Transzplantációs Klinikán tart kézműves foglalkozásokat az ott gyógyuló gyerekeknek.
Garancstető – már a neve is szépen cseng. Piliscsaba domboldalán csupa új ház, mindegyiket fiatal családok lakják. Az utcán bárkitől megkérdezheted, melyikben lakik a komatálas Fruzsi, tudni fogják.
Bisztriczky Fruzsina öt éve költözött ide a férjével, Busa Attilával, amikor az első gyerekük, Csenge született.
– Hogy kell beilleszkedni egy új közösségbe? – kérdezem Fruzsinától, akiről sejtem, hogy a téma szakértője.
– Mi sem egyszerűbb ennél! Ha kölcsönkérsz egy tojást, aztán másnap visszaviszed, máris van egy ismerősöd. Ráadásul egy hét múlva ő sem fogja szégyellni, ha szüksége van egy fűrészre vagy három százas szögre.
– Innen jutottál a gondolatra, hogy a gyermekágyas kismamáknak ebédet vigyenek a többiek?
– A gondolat eredetileg Róbert Nóra fejében született meg, de valahogy a szervezés hamar átcsúszott az én kezembe. Mindig ez történik, ha valamibe úgy istenigazából belevetem magam!
– Valóban szükség van arra, hogy a fiatal családok ily módon segítsék egymást, vagy ez is csak a jó kapcsolat egy formája?
– Is. Garancstetőn nagyon jó élni, de messze esik mindentől, még a falu központjától is. Vásárolni csak egyetlen kis boltban lehet. És pár napos kisbabával még akkor sem könnyű meleg ételről gondoskodni, ha tele a kamra meg a fagyasztó nyersanyaggal.
– Ki kaphat komatálat?
– Bárki. A régiek, akik már maguk is főztek másokra és az újak is. Van, hogy ideköltözik valaki, és már hatalmas a pocakja. Őt megszólítom az utcán, vagy bekopogok egy délután, és mondom, hogy van ez a rendszer, természetesen szívesen viszünk neki ételt-italt, ha elfogadja.
– És elfogadják?
– Persze, az újak is érzik, hogy ezt butaság lenne visszautasítani, hiszen nemcsak az ételről szól a felajánlás.
– Hányan vagytok már a hálózatban?
– Na, most nehezet kérdeztél. Harmincan? Negyvenen? Fogalmam sincs. Mindig úgy szervezem, hogy a közelben lakókból kerüljön ki az a nagyjából tizenöt ember, aki viszi a komatálat. De ha van nagyobb gyerek, akkor bevonom az osztálytársainak a szüleit is. Így bővül a kör egyre nagyobbra. De kell is, mert a gólya nem egyenlően osztja a babákat. Van, hogy három hónapig egy sem születik, aztán meg egyszerre négy is idepottyan.
– Ilyenkor van szükség a logisztikára!
– Csak egy kis odafigyelésre. Kikérdezem a családot, hogy mit szeretnek, mik a tiltott ételek. Ahol gyerekek vannak, sláger a tészta, a gyümölcsleves. Ha az apa nagy húsevő, ő sem fog hoppon maradni. Ügyelek a változatosságra is. Ha tisztába jöttem az igényekkel, azt már tudom, ki mit főz szívesen, miben a legjobb. Lehet, hogy valaki mindig rakott krumplit készít, de azt nagyon finomat.
– Csak ebédet visztek?
– Elvben igen. De az annyi, hogy marad vacsorára is. Általában kis sütemény is készül, mindig viszünk egy üveg lekvárt vagy befőttet.
– Mennyi ideig jár a komatál?
– Nagyjából két hétig szülés után. De van, aki azt kéri, csak később kezdjük vinni, mert szülés után odaköltözik az édesanyja, vagy szabira megy a férje, és ő is szívesen főz. Nagyobb segítség lesz, amikor már egyedül marad otthon. Olyan is előfordul, hogy valahol gond van, betegség. Most volt egy olyan család, ahová három hónapig jártunk. Nem mérjük ezt patikamérlegen.
– Előfordulnak különleges igények?
– Hogyne! Az egyik családban a nagyobb gyerek lisztérzékeny. Bújtam az internetet, hogy kitanuljam, mit ehet, az ő esetükben konkrétan elmondtam, hogyan kell az ételt elkészíteni számukra.
– És amikor te vártad a második babádat, Kincsőt? Volt sok finomság?
– Volt, persze. A testvérem vállalta a szervezést, nagyon jó tanítványnak bizonyult.
– Irigyellek benneteket, úgy éltek itt, mint egy nagycsalád.
– Ez így igaz. És ha még látnád a nyarainkat! Az összes gyerek egy kupacban, legtöbbször nálunk. Az ünnepek előtt kézműves foglalkozást tartok nekik. Most húsvétkor is ötvennégyen voltak itt, persze több csoportban. Mézeskalácsot készítettünk, nemezeltünk.
– Nem kérdezek olyan butaságot, hogy megéri-e. Te így vagy boldog, ugye?
– Így teljes az életem. Végül is pedagógus vagyok, ennyinek bele kell férnie!
“Egymást támogatjuk”
Biancának már három gyereke volt, amikor maga is csatlakozhatott ahhoz a nemzetközi szervezethez, amelytől még kezdő szülőként támogatást kapott. Az önkéntes munka azóta rengeteg öröm forrása lett az életében.
Névjegy:
Martinovichné Debulay Bianca (50) szoptatási szaktanácsadó IBCLC,
a La Leche Liga Magyarország Egyesület elnöke
Gyerekei: Anna (24), Kálmán (22), András (19), Kristóf (11)
– Rögtön az első kisbabád születése után kapcsolatba kerültél a La Leche Ligával. Mi történt? Miért volt szükséged segítségre?
– Még várandós voltam, amikor megkaptam nővéremtől a La Leche Liga “The Womanly Art of Breastfeeding” (A szoptatás női művészete) című könyvét, melyet már a szülés előtt is elovastam, és később is sokszor elővettem, amikor valamilyen kérdésem vagy problémám volt a szoptatással, babagondozással kapcsolatban. A kislányunk a kiírt időpont előtt négy héttel született, és bár egészséges volt, az első három hétben nem tudott szopni. Minden egyes etetésnél igyekeztem mellre tenni, de kevés sikerrel. Aztán pohárból megitattam az előzőleg lefejt tejjel. Bár a családom nagyon támogató volt, ők és az egészségügyi dolgozók is tanácstalanok voltak. Ekkor felhívtunk a La Leche Liga egy Amerikában élő szoptatási tanácsadóját, akinek a javaslata egy nap alatt megoldotta a problémánkat. Nagyon egyszerű technikát, egy kis nyelvtornát javasolt, amivel hamar megtanítottam Annát szopni.
– Ez igazán hatékony segítség volt! Honnan tudta ez a szoptatási tanácsadó, hogy mit kell mondania?
– A La Leche Ligát 1956-ban alapította hét egyesült államokbeli édesanya. Rájöttek, hogy milyen nagy szükség van a kismamák támogatására a szoptatásban. Régen, amikor még együtt élt a nagycsalád, az édesanyát körülvették a nőrokonok, és megosztották vele tapasztalataikat. Ez a gondoskodó, támogató környezet nagyon hiányzott, és ma is hiányzik a családok jelentős részében. A Liga mára nemzetközileg elismert szaktekintéllyé nőtte ki magát szoptatással kapcsolatos kérdésekben. Egyedivé az teszi, hogy a személyes segítségnyújtás és a megfelelő információ átadása mellett az LLL szoptatási tanácsadói maguk is a Liga elvei szerint szoptatták saját gyerekeiket. Hatékonyan tud segíteni az, aki maga is tapasztalta, milyen könnyű elbizonytalanodni egy-egy probléma miatt. Az alapító anyák közül többen már nem élnek, de amit alkottak más anyák és kisbabák számára, az maradandónak bizonyult. Ma már hatvannyolc országban, önkéntes munka keretében segítik az édesanyák a telefonon hozzájuk fordulókat, emellett pedig baba-mama csoportokat szerveznek.
– Te magad is több, mint másfél évtizede veszel részt a La Leche Liga munkájában a magyarországi szervezet elnökeként.
– Nálunk 1992-ben alakult meg a Liga, amiben nagy szerepe volt egy amerikai LLL-vezetőnek, Alison Langley-nek, aki néhány évig Magyarországon élt. Elég kalandosan kerültem kapcsolatba az itthoni szervezettel. Első három gyerekünk közül már egyiket sem szoptattam, amikor a televízióban rövid kis műsort láttam az LLL-ről. Nagyon megörültem, hiszen egy percre sem felejtettem el, mit köszönhetek az ismeretlen, tengerentúli anyának, aki akkor régen ismeretlenül is segített nekem. Rögtön felkerestem őket, és be is kapcsolódtam a munkába. Az eltelt idő során a családom mellett ez az önkéntes segítés lett a legkedvesebb elfoglaltságom és később a munkám is. Magyarországon most huszonhárom akkreditált vezető van. Telefonon évente körülbelül ötezer anyával kerülünk kapcsolatba, sokszor pedig e-mailen segítünk. Tizennégy LLL baba-mama csoportunk van, ahol az anyák megnyugvást meríthetnek a többiek tapasztalataiból, és segítséget kaphatnak szoptatási problémáikra.
Gyerekjogok harcosa
Herczog Mária lényegében egész aktív felnőttkora a gyerekekről szól, a sajátjairól, a hátrányos helyzetűekéről, a szülők nélkül felnövőkről, bármelyikünkéről. Megoldásokat, utakat keres hihetetlen kitartással és elkötelezettséggel, a kiindulópont pedig saját anyasága volt.
Névjegy: dr. Herczog Mária (56)
Foglalkozása: szociológus, egyetemi docens
Család Gyermek Ifjúság főszerkesztője
Gyerekei: Kati (36), Bálint (32), valamint nevelt lánya, Anita (38)
– Elsősorban gyermekvédelmi szakemberként ismernek. Minek köszönhető, hogy ennél a területnél kötöttél ki közgazdászdiplomával?
– Nagyon fájdalmas gyerekkorom volt, részben történelmi, részben családi okokból. Amikor húszévesen az első gyerekemet szültem, minden elérhető információt megszerezetem a testi-lelki részéről, tudatosan készültem, de végtelenül éretlen voltam. A felnőtté válás eszközét láttam abban, hogy gyerekem lesz, és persze azt hittem, mindent másképpen csinálok majd, megmutatom, hogyan kell. A személyes tapasztalatból kiindulva az elmúlt huszonöt évben lényegében az foglalkoztatott, hogyan kaphatnak segítséget az anyák és apák ahhoz, hogy felnőhessenek a feladathoz, és elég jó szülők lehessenek, mert ez nem csak ösztönös tevékenység, egyre több mindent kell tudni hozzá.
– Nagy vihart kavart, hogy kiemelkedő szerepet játszottál az első csecsemőotthonok bezárásában 1988-ban. Mi volt a gond ezekkel az intézményekkel?
– 1986-ban, a szociálismunkás-képzés indulásakor, az oktatógárda tagjaként láttam először életemben csecsemőotthont. Megrendítő élmény volt. Hiszen csecsemőknek, kisgyerekeknek semmi keresnivalójuk intézetekben, amint ezt tavaly nyáron még az ENSZ közgyűlése is kimondta! Minden, amit a kötődés, a szülő-gyerek kapcsolat fontosságáról, a kicsik fejlődési szükségleteiről tudunk, ellentmond ennek az ellátási formának, amely semmilyen személyes kötődést nem tesz lehetővé, sőt, tudatosan dolgozik ez ellen. Csecsemőhalandósággal kapcsolatos elemzések elvégzésére kértek fel, arra kellett választ találnom, miért volt olyan magas Pest megyében, a nyolcvanas évek első felében. Feltételeztem, hogy szociális okai vannak, és ez valóban igazolódott: zömében szegény, vidékről a fővárosba költözni akaró fiatalok gyerekeiről volt szó. Akkoriban öt év budapesti munkaviszony volt a letelepedés feltétele, ezért főként a környező településeken kerestek olcsó lakhatást, rendszerint lehetetlen körülmények közepette, fűtetlen, nyirkos lakásokban, nyári konyhákban húzták meg magukat ezerszám a családok. A nehéz körülmények között kihordott terhességek sokszor végződtek vetéléssel, beteg, koraszülött csecsemők születtek, magas volt a halálozás. Sok gyerek került a családjából intézetbe. Az emberek nagy részétől a szegénységük miatt vették el a gyereküket. Addig fel sem merült bennem, hogy ilyen előfordulhat Magyarországon, ahogy mások se sokat tudtak arról, kik ezek a gyerekek. Meggyőződésem, hogy bármilyen hátrányos helyzetű anya képes arra, hogy jól foglalkozzon a gyerekével, ha megfelelő támogatást kap. Ehhez nem kell sok: elsősorban szeresse a gyereket, vegye sokat kézbe, babusgassa, beszéljen hozzá, levegőztesse, mozogjon vele, etesse. Miközben az emberek nagy része a mai napig is dogmaként kezeli, hogy a gyereknek hároméves koráig az anyja mellett a helye, ez attól a pillanattól kezdve érvényét veszti, ha csecsemőotthonról, állami gondozott gyerekről vagy kórházba került gyerekről van szó. Magyarországon soha senki nem kutatta, hogy teljesít majd később emberként, szülőként a csecsemőotthonban felnövő gyerek, egy kismintás, problémás vizsgálatot leszámítva. A külföldi kutatásokból egyértelmű, hogy a korai traumák negatívan befolyásolják az érzelmi fejlődést, a későbbi tanulási képességet, empátiát, beilleszkedést. A hatéves kor előtti időszak döntő a gyerek életében. Nem azon dolgozott az akkori rendszer, hogy összehozza az anyát és a gyereket, a kötődés nem volt szempont.
– Sajnos sok helyen ma sem az. Hiába védik a törvények a gyerek kötődéshez való jogát, ha még mindig gond bent maradni a kórházban a gyerekkel, és hát csecsemőotthonból is van még huszonkettő az országban.
– Nekem is részem volt abban, hogy az európai uniós irányelv kimondja: hároméves kor alatt egyetlen napot sem volna szabad intézményben, családjától megfosztva töltenie a kisgyereknek. Európai viszonylatban nem állunk rosszul, de Nagy-Britanniában, a skandináv országokban például egyetlen csecsemőotthon sincs, valamennyi érintett gyerek nevelőszülőkhöz vagy örökbefogadókhoz, tehát családba kerül. Itthon még sok változásnak kell történnie, elsősorban a fejekben meg a szívekben, mert a technikai feltételek, törvények már adottak.
Kerülj képbe te is a törvényekről!
Végül a csecsemőkkel kapcsolatos ügyektől eljutottam a gyerekek erőszakmentes nevelésének szükségességéhez. Arra büszke vagyok, hogy részt vehettem annak a törvénynek az előkészítésében, amely 2005 januárja óta Európában tizennegyedikként kimondja: nem lehet megütni a gyereket, otthon sem. Ezzel nem az volt a cél, hogy a gyerekét megütő szülőt megbüntessük, hanem arra kell a figyelmet irányítani, hogy a szülő kapjon meg minden segítséget az erőszakmentes gyereknevelés technikáinak elsajátításához, saját feszültsége, tehetetlensége kezeléséhez. Hiszen akkor, ha szülőként elveszítem a türelmem, és ütök, honnan fog a gyerekem más példát látni, és hogy várhatjuk el, hogy ne legyen agresszív?
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
