Sokáig ez elképzelhetetlen lett volna, mert az volt a közkeletű és tudományos körökben is elfogadott nézet, hogy a csecsemő világa ködös, zűrzavaros, s csak a tanulás, fejlődés által válik értelmessé és rendezetté. Néhány évtizede aztán a csecsemőkutatás egyre meglepőbb eredményeket hozott, kialakult a kompetens magzat fogalma. Mit is jelent ez?
Többet hoznak, mint gondolnánk
A vizsgálatok tanúsága szerint számos pszichés funkcióban, mint amilyen az észlelés, emlékezet, tanulás, jelentős kapacitással születnek az embergyerekek. Már néhány órás újszülött is képes arra, hogy arckifejezéseket utánozzon. Felismernek és megnyugvással fogadnak magzatkorban hallott dalokat, mondókákat. Megkülönböztetik az ismerős hangokat. Szívesebben néznek színes, kontrasztos dolgokat, mint egyszerűeket. Nagyon jól meg tudják különböztetni egymástól a szagokat. Az ébren töltött időszakokat a világ felfedezésével töltik.
Túlbuzgó szülők
A fentiek ismeretében könnyű elcsábulni annak a lehetőségnek, hogy már az egészen korai időszakban fejleszteni akarjuk a gyerek intellektuális képességeit. De úgy is viszonyulhatunk a csecsemő tudásához, mint lehetőséghez arra, hogy már az egészen korai időszakban kommunikációra, kapcsolatra kész legyen. Ezek a kompetenciák azt jelzik, hogy a testi szükségletek ellátása mellett törődni kell a csecsemő lelki szükségleteivel is, figyelembe kell venni veleszületett temperamentumát, pszichés sajátosságait.
Könnyű elcsábulni annak a lehetőségnek, hogy már az egészen korai időszakban fejleszteni akarjuk a gyerek intellektuális képességeit
Léteznek “csecsemőnevelési” hibák
A csecsemőkorban elkövetett nevelési hibák, a csecsemőkorban szerzett gátlások megzavarhatják a gyermek egészséges lelki fejlődését. S akármit mondanak is a kéretlen tanácsadók, nem az a legnagyobb veszély ebben az életkorban, hogy “elkényeztetjük” a gyereket! Sokkal jobban kell attól tartanunk, hogy a csecsemő azt tanulja meg, hogy a bajban nem számíthat másokra.
A csecsemő születése pillanatától kapcsolatot keres az anyjával. Ez létfontosságú számára, ebben a kapcsolatban indul fejlődésnek szocializációs fejlődése. Ha az anya jól tud “együttműködni”, akkor megalapozza a gyereke későbbi harmonikus érzelmi életét, a kötődés képességét és azt az ősbizalmat, ami segít abban, hogy az ember elviselje az élet nehézségeit.
A nevelés a várandóssággal kezdődik
A várandósság kilenc hónapja szerencsére kitűnő tanfolyam az anya számára. Ez az idő bőségesen elég arra, hogy a kismama megtanulja az elfogadást, az odafigyelést, az “együttműködést”. A néphitben is mélyen benne gyökerezik az, hogy a még meg nem született magzatra is hatással vannak a “külső” események. A várandósság alatt megkezdődhet egymás megismerése, “megtanulása”. Az anya megtanulhatja, hogy milyen természetű a gyereke: félénk, sértődékeny, izgága vagy esetleg ijedős. Gyakorló anyák gyakran beszámolnak arról, hogy már magzatkorban megmutatkozott, milyen lesz az utód.
Tanítani is lehet ez idő tájt: meg lehet tanítani a napi rutint, a napirendet, mikor szokás aludni, mikor felébredni. Óvatosan kell bánni azzal, amit első gyermekes anyáktól lehet néha hallani: “most még szórakozom egy kicsit, aztán ha már megszületett a baba, úgysem lehet éjszakai életet élni”. Ha magzatkorban “beletanul” a gyerek a mozgalmas estékbe, akkor ő is eseménydús estéket fog biztosítani a szüleinek.
Kispapák
De nemcsak az anyák számára áll rendelkezésre a kilenc hónapos iskola. Szinte a világ minden részén megfigyelhetők a “várandós apákra” vonatkozó szokások, tilalmak, tabuk. Furcsállhatjuk persze, hogy miért nem mehet ismeretlen erdei csapásokon a “viselős” indián apa, de könnyű belátni, hogy minden ilyen szabály mélyén ott rejlenek fontos, egyetemes apai feladatok: a család sorsáért érzett felelősség, a lemondani tudás szükségessége. Az apának is “viselősnek” kell lennie, mert ő is részese annak, hogy egy család születik.
Utószó
A csecsemőkutatások fényében egyre inkább úgy tűnik, hogy a kiszolgáltatott, tehetetlen csecsemő képe helyére veleszületett képességekkel, sajátosságokkal és temperamentummal rendelkező emberpalántát kell elképzelnünk. A gyermek nem csupán “ajándék”, hanem “feladat” is. Az a “feladatunk”, hogy elfogadjuk őt, s együttműködjünk vele abban, hogy szeretni, kapcsolódni és örülni képes, terhelhető emberré váljon.
Kahlil Gibran: A próféta című könyvében érzékletesen írja ezt le:
- “Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
- Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
- Általatok érkeznek, de nem belőletek.
- És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
- Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak…”
Forrás: Madarász Utcai Gyermekkórház és Babaszoba.hu
Kapcsolódó cikkek
