“Mindkét gyerekemet láttam mikroszkópon keresztül…”
Kinga 18 és 14 éves kamaszfiúk édesanyja. Amikor a 2000-es évek elején először lombikra ment, az 5691-es karton volt az övék, ma azonban már bőven 30 ezer fölötti szám szerepel a kartonokon – merthogy Kinga pár évente visszajár a meddőségi centrumba, hogy “a közös siker” eredményéről számot adjon. De milyen is volt az idáig vezető út?
Kinga (Kép: magánarchívum)
Kinga és a férje hamar babát akartak, így gyorsan ki is derült, hogy valami nem stimmel. Az orvosok először egy születési rendellenességre, a kétszarvú méhre gyanakodtak, de aztán bebizonyosodott, hogy egy krónikus gyulladás okozza a problémát, ami elképzelhető, hogy egy korábbi fertőző betegség szövődménye lehetett. A Budai Meddőségi Centrum orvosa nőgyógyászhoz küldte Kingát, ahol két hiszteroszkópia és egy laparoszkópia után kiderült, hogy a petevezetékeket el kell távolítani.
„Amikor felébredtem az altatásból, az orvos ott ült az ágyam mellett, már az utcai ruhájában. Mindenképpen ő akarta elmondani, hogy mindkét petevezetéket ki kellett venni, hogy később a lombiknál ne legyen gond. Sokan ezt tragédiaként élik meg, de én azonnal megkönnyebbültem. Ha ez az utunk, akkor legalább már tudjuk, merre tovább. Örökké hálás leszek ennek az orvosnak, mindkét gyerekemet vele is szültem aztán” – mondja Kinga, akinek mindennek ellenére el kellett gyászolnia mindazt, amit korábban a gyermekvállalással kapcsolatban hitt és remélt.
„Megértettem, hogy én nem leszek úgy terhes, hogy a férjem rám néz, elfogadtam, hogy nem lesz sok gyerekem se. A lombikkal kapcsolatban ugyanakkor semmilyen averzió nem volt bennem, nyugodt szívvel léptem tovább.” Kinga a szerencsések közé tartozik, két fia van, a negyedik és a nyolcadik beültetés hozott pozitív tesztet. Persze az orvosok ilyenkor a páciensek lelkére kötik, hogy ne teszteljenek, a vérvételen derül csak ki az eredményt. Egy alkalommal egy biokémiai terhességre is okot adott a fals reményre, amikor is aztán ki kellett várni, szükség van-e beavatkozásra. Kingában akkor nagyon megmaradt, amit a biológus mondott: „Kinga, legközelebb a teste emlékezni fog, milyen a terhesség”.
„Rám pont annyira figyeltek, amennyire szükségem volt, a magánszférámat meghagyva, de persze mindenkinek más az igényszintje. A lelki segítséget persze nem is tőlük vártam el, voltam például kineziológusnál a várandósság alatt a sejtszintű traumaoldás érdekében. Talán ennek is köszönhető, hogy a gyerekeimnek az égadta világon semmi bajuk nincsen azzal, hogy testen kívül fogantak. Ez soha nem volt tabu, de különösebben nem is érdekelte őket.”
Persze az ilyen fogantatásnak sok előnye is van a kezdeti kihívások ellenére: nagy dolog, hogy már 5 napos blasztocisztaként is láthatta kicsinyeit Kinga: „Mindkét gyerekemet láttam mikroszkópon keresztül. Emlékszem, az embrio-transzfernél mondta a biológus, hogy itt hozok egy rock’n’roll fiút… és az is lett a fiam. Ő nem fagyasztott embrió, mint a nagyobbik gyerekem, és ez látszik is rajta, nem az a természet” – nevet, utalva a két fia karaktere közötti különbségekre.
Ennyi beavatkozás után sokszor nehéz elhinni, hogy a csoda valóban megtörtént: „Emlékszem, az első terhességem alatt 3D ultrahangon voltam, amikor a szonográfus megjegyezte: ott a baba… én meg körülnéztem, milyen babáról beszél. Akkor vált realitássá, hogy a sok munka eredménye kézzelfogható dolog, sőt, lény: egy baba, aki már létezik.”
Hiába van azonban egy gyereke az embernek, másodszorra egy fikarcnyival se volt könnyebb a menet. „Három sikertelen beültetés volt a hátam mögött, és amikor nem jön össze, nem valós vigasz, hogy ”de legalább van már gyereked”. Újra át kell élni a kudarcot, a veszteséget. Feltettem magamnak a kérdést: hogyan is felejthettem el, hogy nem én irányítok? Persze egy bölcsis gyerek mellett nincs idő agyalni, én is dolgoztam, szakdolgozatot írtam, aztán egy ponton túl jött a megengedés… és a kistestvér is. Az egó letételének óriási útja tud lenni, különösen, ebben a mi kontrollfreak világunkban”.
Kinga mindkét terhessége teljesen normálisan zajlott, végig dolgozott, a fiúk természetes úton születtek. Férjével a megpróbáltatások közelebb hozták őket egymáshoz, jó szülőknek tartják magukat és egymást, jól működő csapat ők négyen együtt. Az elmúlt 18 évben hallott sutyorgást, miért nem nyugodott inkább bele a sorsába, miért ”játszotta ki a természetet”, ”Istennel szemben”. Kinga úgy gondolja, az orvosok „ott vannak ugyan a teremtés misztériuma körül és az élet megteremtésnek lehetőségét segítik, a döntés azonban mindig a Jóistenen múlik”, mi, emberek pedig „legfeljebb megnyílni tudunk a sorsszerű események előtt”. Hiszi, hogy ha a sors felkínálja a lehetőséget, az élet tiszteletéről szól, hogy az, aki gyermekre vágyik, képes-e élni vele.
“A kistesó már nem várta meg, hogy intézet újra kinyisson”
„2005 óta vagyunk együtt a párommal, 2015-ben esküdtünk. Azt mondtuk, ha megvan a lakás, jöhet a baba – harmincéves voltam ekkor” – kezdi történetét Anita. Amikor egy év után se jött a pozitív teszt, a pár megkezdte a szükséges vizsgálatokat. Így derült fény az alacsony spermiumszámra, majd később a véralvadási problémára és az inzulinrezisztenciára is, amelyek viszonylag gyakori akadályoknak számítanak a teherbeesés útján. Anita férjével ma két gyerek szülei, de csak az egyikük lombikbaba…
„Az orvos azt mondta, menjünk el inszeminációra a Debreceni Egyetemre, de ha az nem sikerül, engedjük el, és válasszuk a lombikot. Így is történt, 2017 szeptemberében jelentkeztem lombikra, januárra kaptam időpontot. A vizsgálatok során derült ki, hogy véralvadási zavarom is van az inzulinrezisztencia mellé” – Anita hálás volt azért, hogy diagnózist kapott, és így a megoldásra tudott koncentrálni.
2018 áprilisában 8 petesejtet sikerült leszívni, ebből kettőt ültettek be, kettőt lefagyasztottak. Nagy reményekkel vágtak neki a procedúrának, aztán közölte az orvos, hogy alacsony a HCG, így jobb, ha elengedik a dolgot. Május közepén Anita mégis pozitívat tesztelt, az ultrahang azonban üres petezsákot mutatott. Az orvos biztatta, várjanak még, ezért két héten át kétnaponta járt ultrahangra, de végül május végén műszeres befejezésre volt szükség.
„Az ilyen esetekben ki kell böjtölni a 3 hónapos várakozási időt, augusztusban viszont a két kis fagyasztott embrióval indultunk, pont a szülinapomon. Mondtam is az orvosnak, hogy doktor úr, úgy rakja oda, hogy maradandó ajándék legyen… Az is lett. Így érkezett meg – a kis szivárványbaba után – a mi nagyfiunk – a beültetésről egy képernyőfotó készült, majd két héttel később van a vérvétel, három hétre rá pedig az első ultrahang.“
„Természetesen végig mantrázzák az orvosok, hogy ne tesztelj… Nos, Debrecenben ez úgy néz ki, hogy ott egy hosszú folyosó, abból nyílnak az orvosi szobák, és aki kijön az ajtón, annak messziről látod az arcát. Az az igazság, hogy senki se tud fapofával kijönni, mindig azonnal látod az eredményt az orvosod arcán. Én úgy voltam vele, hogy bármennyire is nem megbízható a teszt, én tesztelek, mert nem akarok ott összeomlani” – szerencsére azonban ezúttal minden rendben volt. Anita végig így is érezte, a férje azonban még a 12. heti és 18. heti ultrahangnál is alaposan megizzadt. Hálásak azért, hogy apás, természetes szülésélményben lehetett részük.
Bár a nők azok, akik a fizikai terhek nagyobb részét viselik IVF esetén, a férfiaknak sokszor még nehezebb megküzdeni a helyzettel. Előfordul, hogy magukat hibáztatják, sok esetben bántja őket az, hogy nem tudják megóvni párjukat a kellemetlenségtől, fájdalomtól. Anita végig injekciózta magát vérhigítóval, a férje pedig sokszor mondta, hogy bárcsak átvállalhatna valamennyit ezekből a terhekből. Sokat segített mindkettejüknek Ördög Nóra könyve és Pataki Zitáék sorozata: sokan a környezetükben akkor értették meg, mi mindenen mennek keresztül a lombikos párok.
„Nem érzem magamat hősnek, de azért piszkálni sem kellene az emberek emiatt. Én nagyon megtanultam, hogy soha többé ne kérdezgessem senkitől, hogy mikor lesz már babájuk… nem tudhatjuk, min mennek keresztül. Nem hiányoznak a jó tanácsok se: ezt szedj, azt szedj, ezt csináld, azt csináld, ne görcsölj rá, engedd el… persze az ember aztán az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik. Hallgattuk azt is, hogy fogadjunk örökbe, törődjünk bele a sorsunkba… – ezekre semmi szükség nincs. És ami a legfontosabb: el kell fogadni azt, hogy ember tervez, Isten végez. Akarhatunk mi bármit, fentebb dől el, mi valósul meg” – foglalja össze Anita mindannak velejét, amit az élmény által tanult.
A házaspár szerette volna, ha gyerekeik között kis korkülönbség van, ezért aztán nem volt még egyéves a kisfiuk, máris kopogtattak a klinika ajtaján. 2020 tavaszán azonban jött valami, amire azelőtt senki nem számított: a covid miatti zárás, ami sok ezer babára váró pár reményeit zúzta apró darabokra. „Mit volt mit tenni, az esélytelenek nyugalmával vágtunk bele a dologba spontán, a kislányom azonban nem akarta megvárni, hogy újra kinyisson az intézet, jött magától, rekordgyorsan.” Kislányuk születése is hasonló gyors volt, apa a világra jöttére be se ért a kórházba…
“Anya is ezt akarná: olyan erős volt a gyász, hogy nem tudtuk, belevágjunk-e”
Dóri 22 éves korától tudja, hogy pajzsmirigy-beteg és PCOS-val küzd, már akkor figyelmeztették, hogy nem biztos, hogy könnyen jön majd a baba. Huszonhat éves volt, amikor a férjével már kilenc hónapja próbálkoztak eredmény nélkül, és Dóri úgy döntött, a nőgyógyásza segítségét kéri. Bár a szakemberek korábban két év terméketlenségnél húzták meg a határt, amikor ideje kivizsgálni a mögöttes okokat, az orvos megdicsérte páciensét, hogy időben segítséget kért: ilyen fiatalon 9 hónap sok időnek számít, mondta.
A petevezetékek átjárhatósági vizsgálata negatív lett, valamint Dóra férjénél is találtak problémát. „A szakemberek úgy fogalmaztak, hogy 1-5 százalék az esélyünk a természetes foganásra ezzel a kombinációval, vagyis kvázi lehetetlen. Veszprémiek vagyunk, így hozzánk a tapolcai reprodukciós intézet esik a legközelebb, 2015 novemberében kértünk időpontot. Ekkoriban még 9-12 hónap volt a várakozási idő az államilag finanszírozott lombikra, Dóriéknak azonban nagy szerencséjük volt, egy klinikai kutatásba vonták be őket, így előre kerültek a listán.
Két hónap alatt lezajlott a teljes procedúra, azzal együtt, hogy a PCOS-val a hiperstimuláció következtében akár életveszélyes állapot is kialakulhat. „Bevállaltuk ezt is. Négy embriót fagyasztottak le és egyet ültettek vissza. Ebből lett a nagylányom 2016 októberében, egy egészséges, erős gyerek, aki most szeptemberben megy majd iskolába” – meséli Dóri. Amire viszont senki se számított: nem sokkal a baba születése után beütött a szülés utáni depresszió. „Ez meg hogy lehet, hát nem gyereket akartál a világon mindennél jobban?” – hangzott el a kétely. Ilyen összefüggés azonban nincs: a szülés utáni depresszió a fogantatás körülményeitől függetlenül nők százezreit érinti hazánkban is.
„Három hónapos volt bolt a baba, amikor a férjem azt mondta: ebből elég, segítség kell. A legtöbbet csodák csodájára a Kanga-tréning (kimondottan édesanyáknak kifejlesztett edzésprogram) adta. Sokat jártunk oda, minden edzés előtt fél órával érkeztünk, majd fél órával tovább maradunk, a mozgás jótékony hatásán túl szuper kismama klub volt ez az egész” – szerencsére ez – és férje támogató jelenléte – sokat segített Dórinak abban, hogy talpra álljon.
Dóri és gyermekei (Kép: magánarchívum)
„Egyéves volt a kicsi, amikor már szerettünk volna visszatérni az intézetbe a kistesó-projekt okán, de ez nem volt ilyen egyszerű. Édesanyám mellrákkal küzdött, és – egyszülős gyerek lévén – mindenben én álltam mellette, a betegsége pedig rengeteg energiámat lekötötte. Másfél éves volt a lányom, mire végül indulhatott a kistesó-projekt, ám ekkor jött a hidegzuhany: a fagyasztott embriók nem voltak életképesek. Mint kiderült, 2017 előtt egészen más módszerrel fagyasztották őket, az új eljárás sikerrátája már sokkal magasabb.”
Dóri tanárember, aki elképesztően szoros kapcsolatot ápol tanítványaival, így a családtervezésnél – édesanyja állapotán túl – az is kérdéses volt, hogyan tudja végigvinni az osztályát. Két opció állt előtte: a tanév vége után próbálkoznak, és akkor a felvételiig el tudja vinni őket, vagy ha nem sikerül, akkor a következő körrel a ballagásig viheti a “gyerekeit”. Ezúttal a sors döntött: 27 leszívott petesejtből 2 maradt életképes, az orvosok mindkettőt bent hagyták. Hiába azonban a pozitív teszt, pár nappal később vérzés jelentkezett, és az intézetben már csak a kémiai terhességet tudták megállapítani. Érthető, hogy a pár ezek után egy kis szünetet akart tartani, és inkább Dóri édesanyjának ápolása került fókuszba, aki ekkor már leukémiával küzdött.
„2021-ben október 8-ra volt időpontunk a kezdésre… és szeptember 30-án anyukám elment. Felmerült a kérdés, abban a lelkiállapotban belevágjunk-e a lombikba, de aztán megértettük: anyu is ezt szeretné” – emlékezik vissza Dóri a nehéz időszakra. “Viszont megmondtam az orvosnak, hogy ez lesz ez az utolsó beavatkozás, ha sikerül, ha nem. Emiatt aztán igazi szuperkezelésben részesültem, ennyit fújni, szúrni, szedni az előző alkalmak alatt együttvéve se sikerült… Ennek ellenére a 25 petesejtből csak egy bizonyult életképesnek, ami végtelenül elkeserített. Ha ilyen rossz minőségűek a petesejtek, akkor hogyan lesz ebből pozitív teszt, pláne egészséges gyerek?”
Dóri olyannyira tele volt kételyekkel, hogy a PrenaTestig (nagyjából a 12. hétig) el sem hitték, hogy újra babájuk lesz. De aztán ebből lett Berci, 2022 júliusában. „A nagylánnyal sokat feküdtem a vészes hányás miatt, de kicsivel már nem volt hányinger, és hajtott is a kötelességtudat. Az osztályom hamar megsejtette, mi a helyzet, és onnantól féltettek, óvtak, mintha 18 testőröm lett volna az épületben.”
A két várandósság között azonban más különbség is volt: míg a pár az első lombik minden lépését együtt csinálhatta végig, 2022-re a pandémia átírta az intézeti protokollt: „A férfiakat csak az ő vizsgálataikra engedték be, a férjem mondta is, hogy ők a szükséges rossz. Úgy kizárták, mintha nem volna köze az egészhez”. Nehéz megállapítani azt is, hogy a szülés utáni depresszió jelentkezett-e a második babánál, vagy még a gyász volt friss – akárhogy is, lassan kisüt a nap a felhők fölött. A család ma már két gyerekkel él Veszprém közelében fekvő otthonukban, és történetükkel másokat is szeretnének inspirálni arra, hogy ne várjanak, ha nem jön a baba: érdemes mielőbb segítséget kérni.
Kapcsolódó cikkek
