Kata a tököli börtönkórházban született, fiatal édesanyja ott töltötte büntetését. Innen került át egy csecsemőotthonba. Édesapja ugyancsak börtönben volt ekkor. Amikor a szülők büntetése lejárt, ritkán ugyan, de elkezdték látogatni őt. A találkozások nem mentek zökkenőmentesen, a kislány édesanyja hallássérült, a kapcsolatfelvétel nehézkes volt, a fura kommunikáció ijesztőnek hatott a kislány számára. Ezt tetézte, hogy édesapja erősen indulatvezérelt ember, aki bár szeretett volna kapcsolatba lépni a lányával, mivel hangos és durva volt, igazi kötődés nem alakulhatott ki közöttük.
Időhúzás
A szülők együtt éltek ugyan, de a hivatalos szervek megítélése alapján “elégtelen életkörülmények” között,, így hazavinni nem tudták lányukat. Tovább nehezítette a helyzetüket, hogy Kata édesapja újra börtönbe került, nem tudta látogatni a lányát, emiatt pedig az édesanyja látogatásai is megritkultak. Bár a csecsemőotthonban kérték az örökbefogadhatóvá nyilvánítást, az illetékes hatóság pedig ezt a határozatot meg is hozta, mindkét szülő megfellebbezte ezt. Sok idő telt el, mire másodfokra került Kata ügye, ahol elutasították a szülők fellebbezését, de a szülőknek még mindig volt lehetőségük arra, hogy megtámadják az ítéletet.
1994 májusában emelkedett jogerőre a döntés, ekkor a rendszer elkezdett nevelőszülőket keresni Katának, csakhogy ő ekkor már hét és fél éves volt, ráadásul a fővárosi GYIVI (Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet) a kérést elutasította, mondván, ilyen családi háttérrel nem tudnak nevelőszülőt találni…
Bár ez szokatlan mód volt még akkoriban is, az ország több napilapjában, többek között a Szabad Népben adtak fel hirdetést: „Hét év fél éves, iskolaérett kislány számára örökbefogadó szülőt keresünk” – ez volt a szöveg. Az alig pár jelentkező közül választották ki aztán azt a szimpatikus, kedves hölgyet, akinek öt gyereke volt, kettő kiskorú, három felnőtt. Vele kezdték el az örökbefogadási barátkozást, és végül ő is vitte haza Katát vidékre, ahol az iskolát is időben el tudta kezdeni. „Hatodik gyermekként érkeztem meg, és bár nem volt könnyű helyzet, szerencsésnek érzem magam, hogy bekerülhettem egy családba, hogy így nőhettem fel, hogy tanulhattam, lehetőséget kaptam arra, hogy elérhessem, amire nagyon vágytam: hogy egyszer majd én is családot tudjak alapítani” – meséli Kata. – Azóta eltelt harminc év. Anya hetvennyolc éves, Alzheimer típusú demenciával küzd, de még megismer. Egyszer megkérdeztem tőle, „Azt tudod-e, hogy örökbe fogadtál?”, mire azt mondta: „Igen, csak már azt nem, hogy hogyan!”
Megszületik a gondolat
Amikor én is anya lettem, megérett bennem a gondolat, hogy jó lenne megkeresni a vér szerinti családom. Az örökbefogadó anyukám is mindig ezt mondogatta nekem, hogy ez fontos. Kamaszként hallani sem akartam róla, egyszer össze is vesztünk ezen, aztán azt mondta: „Majd ha anyuka leszel, megtudod!” Igaza lett. Az egykori gyerekotthonban is erre biztattak, hogy minél hamarabb keressem meg anyát, addig, amíg élve találom, hiszen nem lehet tudni, hogy milyen körülmények között él. Ez egy nagyon nehéz út, de megfogadtam, hogy elindulok rajta.
Ekkor ajánlották a figyelmébe a Mózeskosár Egyesületet, ahol az örökbefogadott felnőtteknek rendeznek esteket, amiken sorstársakkal találkozhat, inspirálódhat és tapasztalatot gyűjthet az ember. Itt segítettek neki abban, hogy merre és hogyan kell elindulni, kihez kell fordulni.
Szembesülés
A kerülethez tartozó kormányhivatalban elindítottam a folyamatot. Belenézhettem a hivatalos iratanyagokba, és megtudtam, hogy hivatali oldalon mi is történt velem – vagyis megismerhettem a múltamat. Korábban sokan, sokfélét mondtak, de ami le van írva, az a valóság. Hozzám hasonlóan a nagyobbik öcsém is állami gondozásba került, de őt haza tudták vinni. Az erről szóló hivatalos dokumentumokban szerepel, hogy anya terhes a harmadik gyermekével. Innen tudtam meg, hogy nem egy öcsém van, hanem kettő. Anyának lett egy másik élettársa.
Ezt követően a gyámhivatalban kérvényezte a találkozást. Felvették a jegyzőkönyvet, ő pedig hátradőlt, és várt, hogy értesítsék. Pár hónappal később ez meg is történt. “A kisebbik öcsémmel tudtam felvenni kapcsolatot, azonnal hívtam, amint megkaptam a számát. Megörültünk egymásnak, egyből tudtunk beszélgetni, kapcsolódni. Másnap már találkoztunk is, és megbeszéltük, hogy hétvégén hazavisznek anyához. Mindenki nagyon izgult a találkozás előtt, én aludni se bírtam. Aztán megláttam őt. Pont úgy néz ki, mint én. Ápolt, ad magára – és nem felejtett el. A tárcájában mind a mai napig ott a fotóm, és egy hajtincsem. Ott őrzi. Bár nem beszél, érezni lehet azt a fájdalmat és elkeseredettséget, ami benne van. Nemcsak külsőre hasonlítunk, belül is. Nagyon sok erő kell ahhoz, hogy ilyen körülmények között is ember tudj maradni. A kisebbik öcsém is ilyen, benne is ott az erő, így tudott kitörni abból a környezetből.
A találkozás megnyugvást hozott
A találkozásunk, az, hogy megtaláltuk egymást, megnyugvást hozott anyának is és nekem is. Fontos, hogy vissza tudtam menni a gyökereimhez. Jó érzés, hogy nemcsak magamnak, de édesanyámnak is adtam egy esélyt, aki a lelkében vitt engem tovább. Az otthonban is azt mondták, hogy anya mindig is akart engem, soha nem mondott le rólam, és a hivatalos dokumentumokból is az jött vissza, hogy fellebbeztek – de soha nem tudtak olyan körülményeket teremteni, hogy az nekem jó legyen. Mint kiderült, anya környezetében mindenki tudott arról, hogy én létezem, még a szomszéd néni, és anyu főnöke is. Nem csinált titkot abból, hogy van még egy lánya is.
A történet szomorú része, hogy bár a nagyszülők nagyon jó életkörülmények között éltek, nem segítették anyát. A tulajdon apja tagadta meg, nem lakhatott otthon, nem taníttatták. Mivel halláskárosultként született, valószínűleg szégyellték, nem iskoláztatták.
Anyát utoljára a születésnapján, áprilisban láttam. Nem tudom gyakran meglátogatni, de nagy öröm volt, hogy az első igazi közös anyák napján magamhoz tudtam ölelni.
Kapcsolódó cikkek
