Baj, ha összemossa a valóságot a képzelettel?
Házasságunk harmonikus, és van egy két és fél éves kisfiunk, akivel igyekszem a lehető legtöbbet foglalkozni – kezdi történetét az egyik olvasó. Sokat mesélek neki, mondókázunk, verselünk. Pedagógus vagyok, tudom, milyen sokat jelent a későbbiekre nézve is, ha már egészen kis kortól tudatosan igyekszik foglalkozni a szülő a gyermekével.
A kisfiam a múlt év szeptemberétől bölcsődés, amit nehezen szokott meg, és még ma sem szereti túlzottan. Miután én is elkezdtem ott dolgozni, jobb lett a helyzet. Azonban idén tavasszal emlegetni kezdett egy bizonyos -Csót.
Eleinte nem tudtuk mire vélni a dolgot a férjemmel, kérdeztük tőle, hogy ki az, de mindig azt mondta, és mondja ma is, hogy senki, kérdeztük, hogy hol van, azt mondta, sehol… Ilyeneket mondott például: -Amikor Csóval mentünk a boltba, láttunk egy kamiont. De ilyen nem történt meg, hiszen én és a kisfiam mindig együtt megyünk a boltba. Vagy például: -Mondtam Csónak, hogy Bambi barna.
Észrevettük azt is, hogyha egyedül játszik, sokszor emlegeti. Mindig olyat mesél róla, ami a valóságban biztosan nem történt meg. Azt még hozzá szeretném fűzni, hogy amióta dolgozom, kicsit kevesebb időm jut a kisfiamra, de mint már említettem, egy oviban vagyunk, és miután hazaérünk, és mindent elvégeztem, mindig játszom vele, hagyom, hogy a házimunkánál is segíthessen, addig is együtt vagyunk.
Kérdeztem az oviban, ott nem emlegette, a kisfiam nem magányos gyerek, szeretik a társai, a kolléganőim is imádják. Szeret a középpontban lenni és produkálni magát. A gyerekekkel nem mindig játszik együtt, de erre az életkorra egyébként is az egymás mellett játszás jellemző, úgy tudom, nem pedig az együtt játszás. Emiatt még nem aggódom. Az egyik kolléganőmnek elmondtam, mert nem merem nagydobra verni, és ő azt mondta, hogy az ő kisfiának is volt ilyen időszaka, csak ő kiscicákkal játszott, akiknek még az asztaluknál is meg kellett teríteni az ebédnél. Nálunk még erre nem került sor, de azt hiszem, el is ájulnék, mert nehezen viselem ezt az egészet. A férjem szerint túlreagálom, és majd elmúlik. Én viszont valahol hibásnak érzem magam abban, hogy a gyerekem egy kitalált Csót emleget.
Velem és a testvéremmel a szüleim feleennyit nem tudtak foglalkozni, mégsem volt kitalált barátom. Természetesen nem szidom meg érte, ha említi, hanem úgy teszek, mintha én is ismerném Csót. Közben meg görcsbe rándul a gyomrom. Most, hogy itthon vagyunk a nyári szünetben, szinte mindennap emlegeti. Például: -Anya, Csó buta.Ť Kérdezem, hogy miért, de nem válaszolja meg, csak annyit mond: buta. Ha visszakérdezek, hogy ki a buta, mert nem hallottam, mit mondott, azt mondja: senki.
Amikor még volt ovi, akkor talán hetente egyszer említette. Lehet, hogy hiányzik neki a gyerektársaság, és ez most attól van? Higgye el, hogy bármit megtennék, hogy elfelejtse már ezt a Csót. Ön szerint ez meddig tarthat? Kihat majd a későbbi életére is? Én rontottam el valamit, vagy ez sok gyereknél előfordul? Hogyan lehet erre helyesen reagálni?
Képzelt barát – Vekerdy Tamás válasza
Amiről ír, természetes, közismert jelenség – és éppen ebben az életkorban. Teljesen normális, éppen arról tanúskodik, hogy a gyerekkel “minden rendben van”, fantáziaműködése és intellektusa jó.
A valóság és a képzelet egybemesélése a konfabuláció. (kon=össze, fabulálni=mesélni – latinul.) Ez a jelenség a hatodik-hetedik életévig teljesen természetes, és semmi kórosat nem jelez. Helyesen járt el, amikor szóba állt Csóról (de szerintem nem kell visszakérdezni, és keresztkérdéseket feltenni, nem kell azt mondani, hogy nem hallotta, ha hallotta stb.). Remélem, hogy a jövőben nem fog görcsbe rándulni a gyomra, és nem fog elájulni még akkor sem, ha esetleg Csónak is terítenie kell… Szerintem igaza van a férjének: túlreagálta, és majd elmúlik…
Persze mindez összefügghet azzal, hogy bölcsődébe kellett mennie (a bölcsőde az óvodában működik?), és ez kiváltotta az erőteljesebb, önvigasztaló fantáziaműködést. Az a gyerek, akivel nem foglalkoznak, aki nem érzi jól magát a bőrében, nem Csót teremt vigasztalásul, nincs is ereje erre, hanem agresszívvá – vagy depresszívvé – válik. Kisfia úgy tűnik, érzelmileg biztonságban van, és így el tud lazulni a fantázia világában. És lám, milyen pontosan érzékeli a határokat, azzal a kettős tudattal, hogy Csó itt van, de ha rákérdeznek, nincs sehol, és Csóval lehet beszélgetni, de ha rákérdeznek, Csó senki.
Igen, sok családban ismertek ezek a Csók, akik néha ketten vannak, néha a tapéta mintáiban jelennek meg – a gyerek arccal a fal felé fordulva áll, és motyogva beszél velük -, néha az asztal alatt vannak, és ők is kérnek egy kis kakaót, de azért a gyerek általában nem önti le az asztal alá a saját kakaóját, hanem beéri azzal, hogy úgy csinálunk, mintha öntenénk egy kis edénybe, és letesszük az asztal alá. Vacsora után gyerekünk esetleg felemeli az edényt, és diadalmasan mondja és mutatja: – Lám, megitta!
Persze arra is jók az ilyen Csók, hogy ha felkiáltunk: – Uramisten! Ki pisilt ide a szőnyegre? – meglegyen a válasz: – Csó!
Csó nagyon sok mindenre jó. Ha a gyerekben felmerül, hogy valamit ő nem ért, és ez zavarja, akkor az első érzelmi válasz az lehet, hogy Csó buta! És aztán jöhet a kérdezősködés, Csó nem érti, de ő hamarosan érteni fogja…
Úgy gondolom, hogy nem rontott el semmit, mindez a gyerekek későbbi életére nem hat ki – csak reménykedhetünk, hogy azért valamit megőriznek felnőttkorukra is a fantázia erőteljes, gyógyító működéséből.
További olvasói kérdések és válaszok Vekerdy Tamástól A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2. könyvben
Kapcsolódó cikkeink gyermeki fantázia témában:
- Tényleg látják a szellemeket a gyerekek?
- Barátok a képzelet szárnyán
- Az érzelmi intelligencia fejlesztése
Kapcsolódó cikkek
