A félévi bizonyítványnak, ahogy azt Turcsik Viktor, a Budaörsi Herman Ottó Általános Iskola igazgatója is megerősíti, legnagyobb súlya nyolcadik osztályban van, mert beleszámít a felvételibe. „Egyéb esetben ez egy értesítő, amiből kiderül, hogy hogy áll a tanuló teljesítménye félidőben. A tapasztalatunk az, hogy a félévi eredménytől maximum egy jeggyel tér el az év végi eredmény, felfelé vagy lefelé” – teszi még hozzá az iskolaigazgató.
Bár a felnőttkori sikereket nem feltétlenül az határozza meg, hogy kinek milyen jegyek kerültek a félévi bizonyítványába, Turcsik Viktor szerint nem hagyható figyelmen kívül, hogy a jó tanulóknak egyszerűen nagyobb a választási lehetőségük, ami pedig fontos a boldogulás szempontjából. Ehhez azonban sietve hozzáteszi, hogy az érési folyamat hossza rendkívül eltérő lehet a gyerekeknél: „Sok olyan esetet láttam, hogy gyengébb általános iskolai teljesítményt nyújtó tanulók a középiskolában “beértek”, és remek eredménnyel tanultak tovább a felsőoktatásban. Arra is több példát tudok, hogy a tanulók egyéb, az iskolában nem nagyon értékelt tulajdonságaik révén boldogultak remekül családi életükben, a vállalkozói világban, a művészetek területén vagy az informatikában. Egyik tanítványom például kaszkadőrként remekel: ez a képessége egyáltalán nem mutatkozott meg általános iskolás korában…”
Min múlik, hogy hányast kap?
A kérdésre, hogy mennyit változott az utóbbi években, évtizedekben az a szempontrendszer, amely alapján megszületik a félévi vagy év végi bizonyítványba kerülő jegy, az igazgató igazán elgondolkodtató választ adott: sajnos túl keveset ahhoz képest, hogy mennyit változott a világ.
Az általános iskolai értékelési rendszerek archaikusak. Egy-egy pedagógus előremutató felfogása kell ahhoz, hogy új képességeket is méltányoljon az iskola. A mi pedagógiai programunk értékelési rendszerét progresszívnek tartom, a megvalósításával kapcsolatban viszont elégedetlen, vagy inkább türelmetlen vagyok. Szerintem a tanulói teljesítményt általános iskolában elsősorban a befektetett munka alapján kellene mérni. A felmérők, dolgozatok, feleletek pillanatnyi teljesítményei nem adnak árnyalt képet a tanuló későbbi beválási képességéről.
Az iskolaigazgató ezen felül úgy gondolja, hogy a pedagógusok minden igyekezetet nagyra tartanak: „Biztosra veszem, hogy ez általánosan igaz, nem csak nálunk van így. A szorgalmas tanuló fejleszthető, és az esetek többségében felülértékelt. Objektív szintek csak papíron vannak, az általános iskolai értékelés emberi kapcsolatok eredménye. Itt nem a klasszikus stréberségre gondolok, hanem az egészséges partneri viszonyra tanár-diák-szülő között. Ez a XXI. századi nevelés-oktatás alapköve.”
Léner Csicsó négy évtizeden át tanított oroszt, magyar nyelvet és irodalmat, majd drámajátékot középiskolásoknak. Akik azon szerencsések közé tartoznak, hogy a diákjai lehettek, biztos, hogy sosem felejtik el az általa tartott, hétköznapinak cseppet sem nevezhető órákat. Bár a lécet magasra tette, saját bevallása szerint soha nem volt szigorú: mindig igyekezett felfelé kerekíteni, és az utolsó pillanatig adott volt a lehetőség arra, hogy aki szeretne, javíthasson.
„Azt tartottam szem előtt, hogy a saját képességeihez mérten hogy teljesített egy diák. Hat hónap után már képet kap az ember arról, hogy egy tanuló milyen értelmi, pszichikai, érzelmi szinten van. A teljesítményt ezek alapján kellett értékelni, aminek során nekem nehéz volt objektívnek maradni. Nálam mindig bekacsintott az érzelem, amit egy-egy diák iránt éreztem. Rosszat sosem, de tényleg!” – idézi fel, hogy élte meg a bizonyítványosztást megelőző időszakokat.
Ha csak görbül, vagy még azt sem
Amikor az iskolások hazaviszik a félévi vagy év végi értesítőiket, a közösségi oldalakat általában ellepik a kitűnő bizonyítványok fotói. A büszke szülők ország-világnak megmutatják, milyen nagyszerűen teljesített a gyermekük, szép számmal akadnak azonban olyanok, akiket inkább lelomboznak, és nem posztolásra sarkallnak a bizonyítványban szereplő jegyek.
Léner Csicsó szerint butaság a gyerektől olyat elvárni, amit nem beszéltek meg közösen előre, illetve szíve szerint minden elégedetlenkedő szülőt megkérdezne, hogy a bizonyítvány kézhez kapása előtt mennyit foglalkozott a gyerekkel. Mint mondja, arról is megkérdezné őket, hogy mit tudnak az iskoláról, a tanulmányokról, ismerik-e az ottani időbeosztást, valamint a NAT-támasztotta nehézségeket. Próbálná őket meggyőzni arról, hogy nem kell mindenben kitűnőnek lennie egy gyereknek.
Türelem, figyeljék a gyereket, kialakul majd, miben lesz jó. Aztán abban támogassák! Persze, ha nagyon rossz a bizonyítvány, és „ellógta a félévet”, akkor le kell vele ülni és komolyan megbeszélni az okokat. Ha lehet, a tanár is legyen jelen, nagyon sokat adhat egy ilyen intim beszélgetés az útjukat kereső kamaszoknak.
Ha a gyerek is csalódott
Az általános iskolásokat terelgető Turcsik Viktor úgy látja, hogy az igyekvőket már a középiskola előtt nagyon megviselheti, ha a bizonyítványuk nem olyan, mint amilyennek elképzelték, a leszakadókat viszont alig érinti meg. „Sokaknak egyetlen elfogadható jegy létezik, a jeles. Akiknek elég a hármas, azok nem középszerűek, inkább leszakadók. Az elégséges és elégtelen között egyensúlyozók már rég apátiában vannak. Segítségre szorulnak, de az iskola sokszor nem elég motiváló közeg számukra. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megnyerjük a gyerekeket a tanulásnak, csak így töltheti be az intézmény alapmisszióját, az esélyteremtést” – hangsúlyozza a budaörsi Herman igazgatója.
A bizonyítványba kerülő értékelést nagyon elő kell készíteni évközi jegyekkel, fogadóórai beszélgetésekkel, tanulói önreflexiókkal. Ha ez elmarad, akkor jön a szülői felháborodás. Persze ezt is lehet kezelni, de a folyamat meglehetősen kínos, nem szeretem.
Nem csak a kitűnők jeleskednek
Bár az egykori középiskolai tanár személy szerint egyetért a fenti megállapítással, úgy gondolja, hogy a mai társadalmi elvárások sajnos nincsenek ezzel összhangban: „Nézzük meg például az idei felvételi teszteket: magyarból elfogadhat. Egy jó képességű gyerek, aki általában tanult, az meg tudta írni, de a matematika állítólag nagyon nehéz volt. Ha a gyerekemet most ezért nem vették volna fel egyik gimnáziumba sem, akkor is mellette állnék, és keresném a megoldást. Kitanulhatja például a cukrász (vagy bármilyen más) szakmát, segítenék neki, hogy jó helyen tanulhasson, majd dolgozhasson. Máris elkezdhetne a nagyival gyakorolni, az ismerősöknek pedig hirdethetné Facebookon a házi sütiket. Egy pillanatra sem hagynám magára, motiválnám, akár a saját gyerekemről, akár a tanítványomról lenne szó.”
Mint mondja, a mostani gyerekekre nehezedő terheket ma már „csak” nagyszülőként szemléli, vagy régi tanítványai keresik meg a gyerekeikkel kapcsolatban. Azokat az elvárásokat, amiket a mostani iskolásokkal szemben támasztanak, szerinte nem lehet egy napon említeni azzal, amit korábban le kellett tenni az asztalra.
Úgy véli, borzasztó teljesítményorientált ma az iskola, ahol nem könnyű egyéniségnek lenni: ahogy kidugja valaki a fejét a többi közül, visszanyomják, az úgynevezett kockafej-effektus klasszikus idejét éljük. Ilyen ma az iskola, és sajnos vannak ezt az elvet követő tanárok.
Az ilyen viselkedést nem merem a sok pluszmunka, az ingyen túlóra és helyettesítés vagy megváltozott tananyag miatti frusztrációra fogni. Egyetlen gyereken sem lenne szabad kitöltenie a dühét a tanárnak. Annak, aki tanít, mindig a gyerek mellett a helye. A szülőkkel össze kellene tartani, úgy könnyebb lenne: nem ellenségként, hanem olyan társként tekinteni egymásra akiknek a gyerek érdeke a legfontosabb.
Nyitókép: Getty Images
Kapcsolódó cikkek
