Ilia Malinin, a végzetes kűr után, amikor már tudta, nem nyerhet aranyat – Fotó: Getty Images
Nem állítom, hogy minden idegszálammal figyelem a téli olimpiákat, de néha be tud húzni – főleg a műkorcsolya, ami gyerekkorom óta a kedvencem. A szabályokat sosem értettem, és bármilyen régóta is nézem, a mai napig nem tudom megkülönböztetni az axel forgást a rittbergertől, a salchowról már nem is beszélve. Mégis, az ember azonnal felismeri, ha rendkívülit lát. Ilyen volt Ilia Malinin is.
Nem attól volt különleges, hogy hátraszaltózott a jégen (ami egyébként agyrém!), vagy mert négyes forgásaival ő lett a „Kvadraisten” (Quad God), és nem is attól, hogy megnyerte az amerikai csapatnak az aranyat. Egyszerűen árad belőle valami olyan energia, amitől rá kell figyelni. És a világ figyelt is rá. Csakhogy ez a mérhetetlen érdeklődés és az a nyomasztó elvárás, hogy aranyérmes legyen egyéniben is, összeroppantották a huszonegy éves fiút. Többször bukott, első helyett végül nyolcadik lett.
Ahogy néztem megtört arcát, könnyek gyűltek a szemembe. Sajnáltam, persze. De még inkább sajnáltam az ellopott életét. A kihagyott baseball-meccseket, az osztálytársakkal való céltalan lógást (feltéve, hogy nem magántanuló volt), az elmaradt vakációkat, az alvástól elvett időt, a mindig pontosan előre megtervezett napokat, heteket, hónapokat, éveket.
Jómagam sosem kerültem az élsportnak még a közelébe se. Kicsit kosaraztam, rövid ideig kéziztem, de egy percet sem élveztem belőle, és nem is mutatkoztam tehetségesnek egyikben sem. Gyerekem apukája már jóval többet tett le az asztalra: cselgáncsban Budapest bajnok lett, így amikor kisfiunknak valami mozgást kerestünk, ez volt az első ötlet. Na jó, erre rátett az is, hogy sokszor álltunk restelkedve az oviban azért, mert csemeténk ismét elagyabulált valakit – gondoltuk, a tatamin majd kiadhatja felgyülemlett energiáit.
Őszintén szólva, nem mutatott nagy érdeklődést a hivatalos keretek között megejthető verekedés irányában, de azért vittük szorgalmasan, mert ha magunk nem is gyakoroltuk, az elvvel egyetértettünk, mi szerint: mozogni kell! Nem volt bennünk semmiféle elköteleződés, ezért is ért váratlanul, amikor egyik edzés után elkapott a terem vezetője, és ezt mondta nekem:
„Ha nem lázas, minden nap hozd le a fiadat, mert annyira jó adottságai vannak, olyan tehetséges, hogy olimpiai bajnok is lehet belőle”.
Soha többet nem mentünk oda.
Számomra egy dolog volt fontos úgy az óvoda, mint az iskola megválasztásánál: hogy kisfiam a lehető legboldogabb gyerekkort élhesse meg. Nem akartam őt ovis feladatlapokkal, nyelvoktatással terhelni; nem akartam alsós dolgozatokat, merev osztályozást. Ebből következően nem akartam azt sem, hogy ne tudjunk elmenni egy moziba, amikor csak akarunk, mert épp edzés van. Hogy ne ehessen meg jóízűen egy szülinapi tortát, mert mérlegelés lesz. Hogy azzal teljenek a hétvégéink, hogy ilyen-olyan versenyeken vagyunk. De főleg nem szerettem volna, hogy átéljen ezer kudarcot. Ahogyan azt sem, hogy egyfókuszú legyen, hogy feltegye valami olyasmire az életét, ami lehet, hogy egy rosszabb hangulat, netán egy kis nátha miatt néhány perc alatt semmivé foszlik.
Szerencsére az apukája egyetértett velem. Mondhatja bárki, hogy a kudarcok helyett/mellett elvettünk a gyerekünktől ezer sikert, dicsőséget is. Meglehet. Vállaljuk a felelősséget.
Később a gyerekünk lovagolt, kicsit focizott, nagyon vízilabdázott, és bár utóbbiban szintén ügyesnek tartották, ezt sem vitte magasabb szintre – mi pedig nem erőltettük. Amit a sport alapszinten adhat, azt kivette belőle. Megtanulta kezelni az indulatait, felmérni az erőviszonyokat, csapatban gondolkodni és együttműködni. Mindezt abban a tempóban és mértékben élte át, ahogyan számára élvezetes volt.
Nem tudhatom, Ilia Malininnek – akinek szülei maguk is élsportolók voltak –, mekkora lemondással járt, míg megszerzett két világbajnoki címet és kvalifikálta magát az olimpiára. Talán számára nem is létezett más út, talán ő pont ettől érezte teljesnek és önazonosnak magát. Hogy ez a vereség merre viszi tovább, azt majd a jövő mutatja meg. Sokat elárul lelkiállapotáról, hogy a benne zajló érzéseket NF: Fear (Félelem) című számára mutatta meg egy megrázó koreográfiában, a versenyeket lezáró gálaesten – a közönség tomboló ovációja közepette. Nagyon remélem, hogy sikerül mihamarabb felállnia, és látjuk még korcsolyázni.
Véletlenül se akarom azt állítani, hogy az élsport káros. Sőt! Rengeteg embernek hozott óriási sikereket, komoly egzisztenciát. Mindazonáltal ismerünk olyan egykori versenyzőket is – elég csak a hazai érmesek között körülnézni – akik bizony siratják az elmulasztott élményeket, és máig nehéz szívvel emlegetik a lemondásokat.
Hogy helyesen tudjunk dönteni, a legfontosabb, hogy felismerjük, gyermekünk a fizikai adottságokon túl alkalmas-e lelkileg a folyamatra. De legalább ennyire lényeges az is, mi szülők bele tudunk-e állni, vállaljuk-e mindazt, amit a versenysport tőlünk megkíván.
A fiam már nem kicsi, így kijelenthető: belőle egészen biztosan nem lesz olimpiai bajnok. És én ennek szívből örülök. A mi családunk így lett boldog.
Kapcsolódó cikkek
