A férjem megérezte, hogy szülni fogok

szüléstörténet

A párom úgy gondolta, hogy csütörtökre kér egy nap szabadságot, hogy tényleg minden apróság (pl.: kábeldoboz elfedő) a helyére kerüljön. Már nagyon izgult és persze én is, mert mégis csak az első gyermekünket vártuk. El is végezte hiányzó simításokat. Délben elmentünk a közeli étterembe ebédelni és egy cukrászdából hoztunk néhány sütit. Ahogy sétáltunk hazafelé, elkezdett esni a hó. A délután hamar eltelt. A hó még este is esett, bár csak nagyon kicsit. Az autónk az utcán parkolt. Férjem háromszor ment le, hogy letakarítsa a szélvédőt, mondván, nehogy éjszaka legyen szükség az indulásra és akkor kelljen vacakolni a hó leseprésével.

Este filmet néztünk, én természetesen elaludtam rajta és a párom horkolására ébredtem. Szóltam neki, hogy szerintem menjünk a hálóba aludni, este tíz óra lehetett. Az ágyban még beszélgettünk egy picit, majd a jó éjt puszit követően próbáltunk ismét elaludni. Az én hasam azon a héten már borzasztóan feszült, sokszor úgy éreztem, ha csak egy kisujjal is hozzáérünk, képes szétdurranni. Fészkelődtem az ágyban, sehogy sem volt kényelmes.

Egyszer csak rúgott egyet a kisfiam, megszűnt a feszülés. Ekkor még azt gondoltam, de jó, végre fogok tudni aludni. Alig telt el pár másodperc, amikor azt éreztem, mintha alul valami folydogálna. Gyorsan ki is szaladtam a vécére. Nem tudtam eldönteni, mi történt. Visszamentem és szóltam a páromnak, hogy vagy utolért a terhességi inkontinencia vagy folyik a magzatvíz. Szegény nem értette, hogy miért nem tudok a két dolog között különbséget tenni. Mondtam, hogy várjunk egy kicsit és ki fog derülni.

Képünk illusztráció

Közel húsz perc múlva ismét meglátogattam a vécét, és ekkor már biztos voltam benne, hogy a magzatvíz szivárog. Amint beléptem a hálóba, felkapcsoltam a villanyt és közöltem, hogy akkor a mai éjszakát a kórházban fogjuk tölteni. Gyors zuhany, öltözés után már vittük is a kocsiba az indulásra váró táskákat. Kicsit remegtem, bár fejben tudtam, hogy nagyjából mi fog történni, ezt a folyamatot mégiscsak most éltük meg először. Azt tudtam, hogy holnap ilyenkor már a kezemben tarthatom a babánkat. Az autóban a kórház felé már jött 1-2 enyhe összehúzódás is. A szülészeten nagyon készségesek voltak a szülésznők és az orvosok is, annak ellenére, hogy nem volt választott orvosunk.

A szülésznő javasolta, hogy pihenjünk, ameddig tudunk, mert a fájások még nagyon gyengék és ritkán jönnek, ezért biztosan sokáig el fog tartani, mire megszületik a baba. Igaza is lett, reggel a műszakváltás után kaptam oxitocint, hogy kicsit gyorsítsunk a folyamaton. Az első két órában még teljesen jól éreztem magam, szépen sűrűsödtek és erősödtek az összehúzódások. Kicsit értetlenkedtem, hogy mit dramatizálnak ezen a nők, nem is olyan szörnyen fájdalmas ez az egész, és őszintén, ezt fél lábon is ki lehet bírni. Mondanom sem kell, az oxitocin mennyiségének folyamatos növelésével az én véleményem is megváltozott.

A harmadik órában már nem voltak teljesen őszinte a mosolyom, amikor a férjem kérdezte, hogy jól vagyok-e. A negyedik órában pedig nemhogy mosolyogni nem tudtam, hanem egy-egy fájás alatt patakokban folyt a könnyem.

A párommal előzetesen megegyeztünk, hogy apás szülés lesz, de ha bármikor úgy érzi, hogy sok neki, akkor szól és kimegy. Az oxitocin miatt rám volt rakva az NST is, ezért az ágyon csak feküdni vagy ülni tudtam. Be kell ismernem, hogy fekve egy fájást elviselni borzasztó érzés volt. A férjem ekkor már sűrűn járt ki a folyosóra, és egyszer elpanaszoltam neki, hogy mindig akkor hagy egyedül, amikor a legjobban fáj. Innentől kezdve szegény ki sem mert menni a szobából. Igazából egy jó héttel később esett le, hogy nem azért ment ki a szülőszobából, mert annyira vágyott egy újabb kávéra, hanem azért, mert nem bírta nézni a szenvedésemet.

Délelőtt tizenegy órakor még tartottam magam, mondtam, hogy nem tartok igényt a fájdalomcsillapításra, kibírom anélkül is. Fél órával később, kértem a férjemet, hogy azonnal keresse meg a szülésznőt, mert szükségem van az epidurális érzéstelenítésre. A szülésznő megvizsgált, kicsit húzta a száját, hogy még várni kellene, mert nincs kitágulva eléggé a méhszájam. Utóbb kiderült, hogy akkor éjszaka egy alacsony légnyomású front érkezett, ami sokaknál beindította a szülést. Akkor éjszaka hatan kerültünk be a szülészetre, közülük öten hasonlóan jártak, mint én, elfolyt a magzatvíz, de nem voltak fájások.

A nagy létszámnak köszönhetően, az aneszteziológus csak fél egykor ért oda hozzám. Nagyon laza, jófej férfi volt a doki, akkor a bemutatkozás után elkezdte a felkészítő mondókáját: – Fogadjunk, hogy most nagyon fél a tűszúrástól és attól, hogy ez nagyon fog fájni…

– Nem félek. Ezektől a fájásoktól jobban? Nem hiszem – válaszoltam.

– Igaza van, ezektől jobban valószínűleg nem fog.

Előkészítés után megkaptam az érzéstelenítést, szerencsére elsőre sikerült, és tíz perc elteltével már sokkal jobban éreztem magam. Pihentem, két fájás között sikerült elszenderednem is, a férjem is megnyugodott egy kicsit. Kettő órakor jött megvizsgálni az ügyeletes orvos. A vizsgálat után felpillantva kijelentette, hogy akkor most szülünk. Ekkor azt hittem, viccel, mert másfél órával korábban még igen messze voltam a szüléstől. Néztünk is egymásra a férjemmel, de az orvos nem tréfált, tényleg ment szólni a szülésznőnek.

Előkészítették a szobát. Közben az osztályvezető főorvos is megjelent, mert az ügyeletes orvos még nem volt szakorvos, ezért a protokoll szerint felügyelni kellett. Halkan kérdezte az ügyeletest, hogy milyen szülés lesz, aki erre megjegyezte, hogy sima ügy, középen van a baba feje, ahogy kell. A főorvos is rám nézett, majd legyintett a kezével, hogy tankönyvben lehetne mutogatni. Ekkor vették észre, hogy a férjemmel figyeljük őket, majd a főorvos ránk mosolyogva hozzátette, hogy hajas babánk lesz.

Ezután elmagyarázták, mit kell majd csinálnom, mire kell figyelnem, és a következő összehúzódásnál indulhat a kitolás. Az első tolásnál a párom kezét szorítottam, de a következőnél kérték, hogy inkább a saját lábamba kapaszkodjak. Harmadik tolásra pedig megszületett a mi gyönyörű és a bent lévő személyzet szerint is rendkívül formás kisfiúnk. A férjem szeméből kicsordultak az örömkönnyek. Rátették a mellkasomra, kilenc hónap várakozás és tizenhat óra vajúdás után végre láthattam a kicsikénket, csodás érzés volt.

Rövid idő múlva a csecsemős nővér elvitte megmérni, és felöltöztetni, majd a férjem hozta vissza a karjaiban. Sokáig attól tartott, hogy nem fogja merni megfogni, mert olyan pici és törékeny lesz. Azt hiszem erről a szülőszobán teljesen megfeledkezett, amikor a kezébe adták a babánkat, és később sem okozott gondot, hogy felvegye. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor párom a fiúnkkal a kezében megjelent a szülőszoba ajtajában. Leírhatatlan örömöt és meghatódottságot lehetett leolvasni az arcáról.

Végre család lettünk. Mérhetetlenül hálás vagyok neki, amiért végig mellettem volt a vajúdás és a szülés alatt, és azért is, mert ugyanezt tette a második gyermekünk születésénél is.

Pampers Megbízható Védelem pályázat