Kedves Apa!
Úgy döntöttem, levelet írok neked, mert mostanában alig látunk itthon. Ha pedig mégis, nekem az maga a földön túli boldogság.
Tudod, apa, nekem minden napomat az keretezi, hogy reggel veled ébredezünk, együtt reggelizhetünk, és az ablakban – anya öléből – integetünk egymásnak. Onnantól végtelenül lassan telik az idő, hiába sarazhatok és homokozhatok a kertben, hiába megyünk játszótérre, hiába vehetem elő minden kisautómat, mindig arra vágyom csak, hogy neked megmutathassam, milyen ügyes vagyok. Hogy nem esek el a motorral, hogy hatalmas tornyot tudok építeni (a fellépőre állva a végén, ahogy te tanítottad!). Hogy a játék csavarhúzómmal meg tudok mindent javítani anyának, ahogy te is. Hogy hatalmas szakállat tudok varázsolni a habból fürdés közben, pont úgy, ahogy egyszer mutattad.
Tudod, apa, én ugyan nem emlékszem, de anya gyakran mutogatja a telefonján a fotókat, hogy rajtad is sokat aludtam a hordozókendőben, amikor egészen pici baba voltam. Azt is meséli, hogy amikor először ketten maradtunk úgy tényleg, mert neki a doktorbácsihoz kellett mennie, akkor én három órán át sírtam neked, és úgy talált ránk itthon, hogy rajtad pihegtem a kanapén, nálam jobban csak te voltál kimerülve. Szóval mostanában gyakran álmodom, hogy a hátadon viszel, és nagyokat kirándulunk.
Egyszer láttam egy olyan videót is, amin egy mondókát tanítasz nekem, én pedig kikacaglak, meg rosszul mondom utánad, de te lelkesen ismételgeted hosszú perceken át, hátha egyszer hibátlanul mondom el. Azt a videót mindig sokszor meg kell nézni anyával a telcsijén, meg azt is, amikor te fürdetsz és én örömömben kilocsolok a kiskádból mindent.
Apa, ha tudnád, hogy anya hányszor bosszankodik egy nap, mert én tucatszor állok oda az ablakhoz sámlival és az erkélyajtóhoz, és oda is nyomom az orrom, miközben kérdezgetem, hogy te jöttél-e haza. És hányszor törölgetjük le közösen a mancsnyomokat onnan, de én nem bírom ki, ha zajt hallok a kocsibeálló felől, mindig reménykedem.
De apa, mostanában hiába várok rád, hiába pöckölöm ki a szememet este, az ágyikóban, anyához bújva, nem érsz haza. Anya azt mondja, sokat dolgozol, és majd hétvégén leszünk együtt. Ha kérem, magyarázza el, hogy milyen messze van az a hétvége, vagy micsoda, mindig a lovacskás naptárban számolunk az ujjaimmal, de én ezt még nem értem. Csak érzem, hogy messze van nagyon, és félek, megint csendben kell majd lennem, hogy te aludni tudj. De én majd megint beosonok hozzád, megsimizlek, te pedig álmosan megkérded majd tőlem, hogy “megyünk-e kavicsot dobálni, kicsi fiam?” – én pedig a világ legboldogabb gyereke leszek. Feltéve, ha nem versz át, apa, és nem kell egy hirtelen telefon után bemenned a dolgozóba megint, mert baj van. Apa, én olyankor olyan csalódott vagyok. És félek, megint csak a telcsis videókat tudom csak kérni anyától, ha majd nagyon hiányzol. És anya is feszült lesz, és ha rossz fát teszek a tűzre és hisztizek neki, megint azt fogja mondani (ha már semmi mással nem tud megnevelni engem), hogy majd elmondja neked és te is haragudni fogsz. Meg, hogy ha hazajössz, majd beszélgetsz erről velem. Apa, én inkább rossz leszek akkor anyának, ha ettől te hazajössz! Azt sem bánom, ha elmondod, mennyire szomorú vagy, ha anyával dacolok. Meg hogy egy lassan ovisnak nem szabad így viselkedni. Apa, én azt is szeretem, ha morcos vagy. Csak érj már haza, mert anya karácsony óta nem építi meg velem azt a kisautót, és nem tudja olyan viccesen énekelni a Micimackót. Szeretlek, apa, várom azt a hétvégét, hátha…
Nándi (2,5 éves)
Kapcsolódó cikkek:
- Ennyi mindent köszönhetünk az édesapáknak
- Az apáknak is életre szóló hatása van a gyerek életére
- Növeli a gyerekek IQ-ját, ha törődik velük az apjuk
Kapcsolódó cikkek
