Testszégyenítés, könyöklés, burokrepesztés kérés nélkül, oxitocin titokban, kengyel, férjöltés, tágítás és még sorolhatnánk. Hazánkban nagyon sok édesanya szembesül szülészeti erőszakkal mára várandóssága, de leginkább a szülés során. Az elavult gyakorlatok, a túlterhelt, megfáradt személyzet és az egészségügyi intézmények alacsony felszereltségi szintje nem teszi lehetővé, hogy egyik napról a másikra megváltozzon ez a helyzet még akkor sem, ha nyilván vannak nagyon jó, elhivatott szakemberek ezen a területen is. Szerencsére azonban egyre több civil és szakmai kezdeményezés indul, amely szeretné megszüntetni a nőket érő erőszak eme mindennapos formáját. Ennek a küzdelemnek fontos szereplője Papp Szilvia Vivi médiatervező művész, aki filmvágóként kezdte pályafutását, jelenleg viszont a Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának hallgatójaként kutat.
Fotó: magánarchívum
„Munkásságomat mindig is jellemezte az úgynevezett problémamegszólító művészet; tulajdonképpen az, hogy az igazságtalanságokra, vagy társadalmi visszásságokra hogyan lehet művészeti eszközökkel reagálni – meséli.– A projektet viszont egyértelműen a Dr. Geréb Ágnes és az otthonszülés kapcsán kialakult botrányok hívták életre. Szerettem volna megérteni, hogy mi okozza ezeket a hatalmas indulatokat. Éreztem, hogy itt nem csupán a szülés fizikai helyszíne körül forog a vita, hanem ennél többről van szó. Akkor olyan anyákkal kezdtem a közös munkát, akiknek volt kórházi és otthonszülés tapasztalatuk is. Kezdtem megérteni, hogy a szülészeti rendszerünk nagyon sok sebből vérzik, hogy nem nőközpontú, mindennapos a szülészeti erőszak, ami ráadásul kulturálisan elfogadott. Utána évekre felfüggesztettem a munkát, mert magam is gyermeket vállaltam. Két megerősítő (és háborítatlan) szülésélmény után viszont egyfajta dühöt éreztem, hogy nekem ez megadatott, míg a legtöbb nőtársamnak nem.”
“Ez így mélyen bennem maradt, hogy igazából akkor szülök jól, ha csendben maradok.”
Vivi észlelte, hogy a szülészeti rendszerben sehol senki nem gyűjti, vizsgálja az anyai visszajelzéseket, vagyis nincs olyan hivatalos adatgyűjtés, ami alapja lehetne a minőségbiztosításnak. „Mikor 2019-ben újra kezdtem a munkát a Hoztam e világra projekttel, erre az adathiányra szerettem volna reagálni, és egy alulról jövő reformhoz hozzájárulni. A projekt célja a szülészeti rendszerünk, a társadalom szabta anyaminták és az anyaság körüli tabuk vizsgálata volt, valamint az, hogy kiálljak a nők jogaiért.
Hazánk szülészetein – sokszor a magánklinikákon ugyanúgy, mint az állami intézményekben – számtalan olyan szituáció adódik a terhesgondozás és a szülés során egyaránt, ahol a nőket erőszak érheti, vagyis olyasmi történik velük, amit nem szeretnének. Bármelyikünkkel megeshet – vagy akár már meg is esett – hogy kéretlen, kellemetlen vagy épp testszégyenítő megjegyzésekkel illetnek a vizsgálat során, hogy kérésünket figyelmen kívül hagyják (például, hogy milyen pozícióban szeretnénk vajúdni), de mindennapos például a beavatkozások előtti tájékoztatás hiánya is, és még sorolhatnánk a traumatikus szituációkat, melyekről például a projekt résztvevői is több ízben beszámolnak. Sokan annak ellenére, hogy keserű szájízzel hagyják el az egészségügyi intézmény épületét, később mégis magukat hibáztatják. Pedig a szülésnek nem volna szabad traumatikus élménynek kellene lennie, melyből a nő és a gyermeke szinte kimenekül, amikor elhagyja a kórházat…
“És akkor azt mondta az orvos, hogy csak akkor adja vissza, ha jó kislány leszek.”
A „Hoztam e világra” projekt videóiban számtalan a magyar szülészeti rendszerre sajnos nagyon jellemző esemény köszön vissza. Az édesanyák saját bőrükön megtapasztalt esetekről mesélnek. Vivi szerint a legszembetűnőbb talán az, hogy nincs egyenlő, partneri viszony az anyák és az ellátórendszer szereplői között. “Hierarchikus a rendszer, melynek sajnos a legalján helyezkednek el a nők. Sokszor tárgyiasítják – feje felett beszélnek meg az ő testét érintő ügyeket – vagy infantilizálják őket, jogaikat nem tartják tiszteletben. Azokat pedig, akik kiállnának a saját érdekeikért, “hisztisnek” titulálják, büntetik őket, ellátásukat megtagadják vagy szándékosan nem megfelelően végzik el. Mindezekből fakad a szülészeti erőszak jelensége, mely mindennapos az intézményekben, mégis sokszor észrevétlen marad. Továbbá minden kórházban más a protokoll, tehát nem egységes az ellátás. A nemzetközi ajánlásoktól messzemenő elmaradottságok tapasztalhatók számos kórházban (hogy két példát említsek, a kengyelhasználat, – értsd: lekötözik a szülő nő lábát – vagy az evés/ivás tiltása) és nemcsak a kórházak között lehet óriási különbség, hanem a kórházon belül orvos és orvos között is. Ez a hálapénz és a választott orvosfogadás lehetőségének eltörlése után vált különösen aggasztóvá. Bár kétségkívül szükséges volt a hálapénz-rendszer megreformálása, de a jelenlegi változtatás csak az anyák kiszolgáltatottságát növelte. Jól mutatja a rendszer működését, hogy ebben kérdésben is az anyák érdekei szerepeltek az utolsók között. Azon aggódtunk, hogy mi lesz az orvosokkal, de arról valahogy senki nem beszélt, hogy mi lesz az édesanyákkal, akiknek a hálapénz volt az egyetlen megmaradt eszközük arra, hogy “megvásárolják” a biztonságérzetüket.
De vajon ezeknek a súlyos, mélyen gyökerező problémáknak a bemutatása elindíthat-e egyfajta “öngyógyító” folyamatot a szülészetben?
Vivi bízik benne, hogy projektje hozzájárul a rendszer lassú változásához, bár szerinte egy felülről jövő változtatási szándék sokkal hatásosabb lenne. „Egy végtelenül túlterhelt ellátórendszer tagjaitól nehéz elvárni a türelmes bánásmódot, márpedig a szülés egyik kulcsa a türelem. Viszont minél több nő áll hozzá tudatosan a szüléséhez és áll ki a jogaiért, annál inkább remélhetünk valamiféle lassú, alulról jövő változást. Ehhez próbálunk segítséget nyújtani alkotótársaim közreműködésével, az általuk megélt tapasztalások nyilvánosságra hozatalával.”
“Mindenki azt gondolja, hogy ez egy ilyen akciójelenet lehetett, de mégis olyan intim volt.”
A projekt elképesztő mennyiségű videós anyagot tartalmaz, és szinte minden videóban más nő meséli el a történetét. Ők a lapvetően maguktól találták meg Vivit, bár nemrégiben kitett egy felhívást is egy közösségi oldalon, mert épp volt pár hete, amikor koncentráltabban tudott dolgozni az ügyön. „Úgy érzem, hogy ez egy nagyon jó lehetőség arra, hogy az érintett, felszólaló nők passzív szereplőből aktívvá válhassanak. Főként azok vállalják a szereplést, akik szeretnék, hogy változzon a rendszer, hogy a sokat hallott mondatot idézzem: “Hogy a mi lányainknak már ne így kelljen szülniük”.
Vivi emellett kapcsolatban áll a Másállapotot a szülészetben mozgalom aktivistáival és egyéb civil kezdeményezések (EMMA, Császárvonal, Ablak a világra) tagjaival, akikkel segítik egymás munkáját.
Vivinek ezen túl a sok pozitív visszajelzés ad erőt a folytatáshoz. „Egyszer egy anya az írta, hogy a videóknak köszönhetően fordult az otthonszülés felé, és lett egy csodálatos szülésélménye. Akkor úgy éreztem, hogy már ezért megérte. Ha csak egyetlen anyatársamnak is segített a munkám, azzal már meg is térült minden egyes, a projektbe fektetett pillanatom. Van olyan alkotótárs, – mert minden résztvevőt, akivel együtt dolgozom, alkotótársnak tekintek -, akivel azóta is kapcsolatban vagyunk. Azt hiszem, hogy az a bátor kiállás, melyet a jelentkező nők megtesznek azzal, hogy nagyon intim és személyes dolgokat közzétesznek, tényleg aktivizálja őket és környezetüket.
A Vivi által készített sorozatból itt, a Gyerekszoba.hu-n is rendszeresen láthattok majd videókat, amikben nők az anyasággal, szüléssel, általános nőképpel kapcsolatos érzéseikről beszélnek.
Kapcsolódó cikkek
