Ha a vérvételem eredményeiben valami épp határértéken volt, a háziorvosom azt javasolta, szedjek rá gyógyszert, míg a nőgyógyászom azt mondta, ez semmiség, ne is törődjek vele. Egyes szakemberek szerint a terhességi vitamin elengedhetetlen a baba egészséges fejlődéséhez, míg mások azt mondják, ez csak a gyógyszeripar üzleti fogása, én meg bedőlök neki. Elképedésem csak egyre nőtt, miután utánaolvastam pár dolognak és kiderült, hogy a például más eredmény számít terhességi cukorbetegségnek Magyarországon, mint Európa más országaiban.
Akkor még nem is sejtettem, hogy ha majd megszületik a kisbabám, na akkor kezdődik csak igazán a fejkapkodás! Mást mond a gyerekorvos, mást a háziorvos, mást a védőnő, mást a család, mást a gyakorló anyukatársak és megint mást az internet. Be kell-e adatni a nem kötelező oltást a gyereknek? Igen, mert a nyugati országokban már kötelező és ezzel állítják meg a járványokat, vagy nem, mert a lehetséges mellékhatások sokkal több bajt okoznak hosszú távon, mint azt gondolnánk?
Használjak-e borostyánláncot a fogzás megkönnyítésére, mert sokaknál bevált, vagy ne, mert balesetveszélyes? Csillapítsak-e lázat 38 fok alatt, mert ezzel enyhíthetem a gyerek szenvedéseit, vagy ne, mert hiszen a láz a test természetes reakciója a kórokozókkal szemben? Adjak-e antibiotikumot vagy használjak homeopátiás szert?
Úgy éreztem magamat, mint egy megszeppent tizenhárom éves kamaszlány a felnőttek buliján. Naivnak, hiszékenynek, kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Hiába mondja mindenki, hogy a szakma nevében vagy a tapasztalatok tükrében a gyerekem érdekeit tartja szem előtt, mégiscsak én vagyok középen, laikusként, aki tiszta szívemből, lelkemből és eszemből a lehető legjobbat szeretném a kisbabámnak. De kire hallgassak?! És azok a hangsúlyok, szemforgatások, amiket a szakemberektől kapok, ha meg merem jegyezni, hogy utánaolvastam az interneten, és azt olvastam, hogy…
Az ilyen vizitek után mindig olyan szerencsétlennek és összetörtnek éreztem magam. Az internet is tele van cinikus, gunyoros vagy épp elrettentő cikkel, aminek a hitelességét nem is tudom ellenőrizni. Segítsen valaki, mondja meg valaki, kinek higgyek?!
Most a negyedik gyerekemmel vagyok terhes és meg kell mondjam, még mindig lépten-nyomon találkozom ezzel a helyzettel. Hogy mit tanultam a kezdetek óta? Nos, főleg azt, hogy a világ nem fekete és fehér. Én abban nevelkedtem, hogy valaki a környezetemből mindig megmondta, mi a helyes és mi a nem, a világban nekem mi a teendőm, ha valamit el akarok érni (gondoljatok csak az iskolai rendszerünkre).
Hát, a való világ nem így működik. Van, aki így gondolja, van, aki úgy és nem biztos, hogy meg lehet mondani, kinek van igaza. (Egyszer egy szakorvos mondta azt nekem, hogy egy bizonyos kérdésben a szakma is megoszlik, 50 százalék ezt mondja, 50 százalék pont az ellenkezőjét!).
Ezt a helyzetet nem lehet megváltoztatni, tehát a legjobb, amit tehetek, hogy elfogadom és nem idegeskedem rajta. Azzal csak magamnak ártok. Aztán megtanultam azt is, hogy érdemes mindenki véleményét teljes nyitottsággal meghallgatni, mosolyogva megköszönni a tanácsokat, majd – jobb híján- az ösztönös anyai megérzésünkre hallgatva dönteni. Ha erre valaki részéről szemforgatást vagy akár beszólást is kapok, azt nem veszem magamra. Az orvosok véleményét megpróbálom nem személyes sértésként felfogni.
A többi szülő vehemens véleménynyilvánítását pedig figyelmen kívül hagyni. Végül is az én gyerekemet én ismerem a legjobban. Ez az én személyes védekezési mechanizmusom. Nem mondom, hogy mindig működik, néha még mindig a lelkembe tudnak taposni, de egyre profibb vagyok benne.
És tanultam még valami fontosat. Ha azt szeretném, hogy ne ítéljenek meg és tartsák tiszteletben a döntéseimet, akkor nekem is így kell viselkednem. Hiszen az ember pont azt kapja vissza a környezetéből, amit kifelé sugároz. Tehát, ha egy anyuka ismerősöm az én elveimmel nem megegyező módon neveli a gyerekét, nem szólom meg, nem teszek rá megjegyzést. Egyszerűen elfogadom, hogy neki, nekik így a legjobb. És megtoldom még egy mosollyal is, hogy egy kis pozitív energiát is kapjon – tudom, hogy rosszallásból kijár neki épp elég.
Kedves anyukatársam, ha magadra ismertél a fentiekben, azt javaslom, te is kövess az “elfogadás + egy mosoly” megoldásomban. Annyi nehézséggel kell megbirkóznunk, legalább egymást támogassuk egy kicsit!
És még valami: tudd, hogy nem vagy egyedül a kételyeiddel, a bizonytalanságoddal! Bizony mindannyian küzdünk vele, ki több, ki kevesebb sikerrel. De minél több dilemmán túljutsz, annál tapasztaltabb és nyugodtabb leszel. Amit pedig a gyereked fog a leginkább meghálálni.
Kulcsszó: az empátia
A szerző írásaival itt is találkozhatsz: Csupa Szív Magazin, FB-oldal
Kapcsolódó cikkeink:
- Legyél magabiztos kismama! – 5 egyszerű tipp
- A nevelés örök művészete
- 8 idegesítő gyermeknevelési tanács
Kapcsolódó cikkek
