A szoptatás meghitt pillanata
Az Egészségügyi Világszervezet ugyan azt ajánlja, hogy kétéves korig vagy azon túl folytassuk a szoptatást, és ezt elsősorban biológiai, immunológiai érvekkel támasztja alá, mégis sokan felvonják a szemöldöküket, ha a csecsemőkoron túl is szoptatott gyerekről hallanak vagy ilyet látnak.
Bár a Föld számos országában szokás a két-három éves korig tartó szoptatás, és az antropológiai kutatások is azt támasztják alá, hogy a szoptatás természetes körülmények közt egyáltalán nem korlátozódik a csecsemőkorra, a fejlett országokban mégsem megszokott látvány.
Jellemzőek például egy blogon olvasható rosszalló kommentek:
“A húgom a fiát még 3 és fél évesen is ‘szoptatta’. Nekem egy borzalom volt, ahogy a nagy gyerek az anyja pólóját felrántotta, és állva csócsált egy kis anyatejet.”
“Van ebben a történetben valami, szerintem az anya szemszögéből nem túl egészséges kötődés. A gyerek nem az anya tulajdona, aki azért jött a világra, hogy az elcseszett életét jobbá tegye.”
“Ez olyan, hogy ha mar nem tudsz felvágni a plazmatévéddel meg a BMW terepjáróddal, mert másoknak is van, akkor ki kell találni valamit, amivel felvághatsz. ÉN (bezzeg) kétéves korukban is szoptatok, bibibiiiiiiiii………….”
“Csak én érzem ezt az egészet propagandának? Ne egyél csipszet, fogyj le, szülj hüvelyi úton, szoptass oviig… lakj jurtában a nagyszülőkkel, és gondoskodj a nyugdíjukról. Bocs.”
Mit tehet hozzá mindehhez a szoptatási tanácsadó? Legelőször is azt, hogy szigorúan magánügy, ki meddig szoptat. Senkinek sincs joga bírálni az anyát sem azért, ha pár hetesen választja el a gyereket, sem azért, ha ötévesen.
Nem is olyan ritka, hogy az anya már nagyobbacska, még mindig szopó gyerekének elválasztásáról érdeklődik. Amikor jobban belemerülünk a beszélgetésbe, rendszerint kiderül, hogy valójában nem akarná ő még elválasztani, de az ismerősök, rokonok megjegyzései már nagyon zavarják, és el is bizonytalanodott, ugyanis pszichológustól is hallotta már, hogy az évekig tartó szoptatásnak túlzott kötődés, homoszexualitás lehet a következménye.
Hogy is van ez? Mi áll szemben mivel? Segítségemre siet a magyarázatban egy régi történet és egy vers, amely nagyon közel áll hozzám, olyan, mintha velem történt volna, mintha az én érzéseimet mesélné el. Bevallom, meglepődtem, amikor sok évvel ezelőtt kezembe került a Kismama magazin egyik olvasójának levele, melyben kíméletes elválasztási módszerek iránt érdeklődött, és leírta, egyik rokona hatvan évvel ezelőtt csirkeepével kente be a mellét, hogy megszabaduljon végre a szoptatás nyűgétől.
Lelki szemeim előtt megjelent a hajdani kisgyerek, aki bizalommal és ragaszkodással futott nap mint nap az édes anyamellhez, hogy csalódásai, kisebb balesetei után vagy éppen unalmában egy kis odabújással, néhány korty tejjel vigasztalja magát. Szinte láttam csalódását és undorát, ahogy elfordul onnan örökre. Egyik pillanatról a másikra omolhatott össze benne az addig biztonságosnak, kiszámíthatónak hitt világ.
Ilyen hirtelen kellett megtanulnia, hol húzódik a határvonal édesanyja teste és az ő személyisége közt. Eszembe jutott kisöcsém is, aki lelkesen szopta az ujját, egészen addig, amíg valaki leleményesen be nem kente csípős paprikával, hogy soha többé ne legyen kedve bekapni. Emlékszem könnyáztatta arcára, és arra a meglepő érzésre, hogy életemben először tiszta szívből sajnálom őt.
A szoptatással és elválasztással kapcsolatos aggodalmakra rövid válasz
Ha csak lehet, bízzuk a gyerekre, mikor választja el magát. Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy önszántából, fejlődése természetes lépcsőfokaként mondjon le a szopásról, akkor, amikor már nincs szüksége rá. Egyszer úgyis kinövi a kapcsolattartásnak ezt az intim, szeretetteljes formáját.
Másfelől ismerős az érzés, hogy – bármennyire is imádunk szoptatni – azért néhanapján, az évek múlásával talán egyre gyakrabban, némi függetlenségre vágyunk, és arra, hogy ismét birtokba vegyük a testünket. Bizony, egy szép napon úgy érezzük, ez már sok, elég volt. Párhuzamosan futnak ezek a dolgok, távolodunk egymástól a cseperedő gyerekkel.
Megtanuljuk egymást elengedni, nagyobb távolságtartással szeretni. Örülünk annak, hogy egyre önállóbb, de titokban fáj is egy kicsit. Hogy mennyire, azt sohasem sikerült szavakba öntenem. Aztán összehozott a sors Rist Lilla versével. Ebben minden benne van, amit erről a témáról el lehet mondani.
Édes és sós
Mentünk hát
együtt,
sokáig mentünk,
tél volt,
aztán nyár is,
és öregedtünk,
az én arcomat
átmetszette
egy szarkaláb,
ő megnyúlt
és
fürtös haja szaladt
vele,
ha elfutott,
és én
utánakaptam,
mindig…
aztán hagytam,
hadd essen el,
és mikor sírt
egy kicsit,
még megszoptattam újra,
ott kint,
az emberek előtt,
hadd csodáljanak,
hogy
így vagyunk
mi ketten.
Kicsit elfordultak,
láttam,
mintha nem illenék,
ami jólesik,
de mi mentünk
tovább.
Mentünk
gyalog,
léptünk fűre
és mentünk
át a városon,
és ha éhesen
megálltunk,
csak leültünk
a kőre,
mint régen a parasztasszonyok,
szaladhatott
köröttünk
a világ.
És
aprócska teste
hozzám simult,
összekapaszkodtunk,
én fogtam őt,
ő markolt engem,
hagytam,
és lehunytam a szemem.
Valahol messze jártunk
megint,
valami ismeretlen tájon,
ahol csönd van
nincs szabály
se tudat,
se nyelv,
csak erő
és mozdulat,
ő jött felém
és én felé mentem
s hogy találkoztunk,
kinevettük az időt.
Kicsúfoltuk őt
mi ketten, bizony
én meg ő,
mondtuk neki,
hogy múlhat, ha kell,
mi maradunk
egymásba írva.
S mikor
kétfelé szakadtunk,
ő jövővé lett,
én múlttá,
és menni mertünk
ketten kétfelé,
külön,
jó volt az is,
jó.
Szabad lehettem,
hogy elapadt
a folyó, az édes,
s ahogy elapadt,
ez a sós,
a szabadság vize,
csípni kezdte az arcom.
Kapcsolódó cikkeink: