Hajnali fél 2 van, és megint sírok. Igazából majdnem minden harmadik este sírok. Sírok, mert egyedül érzem magam. Sírok, mert pont ennek az időszaknak kellene a legszebbnek lennie. Sírok, mert elfáradtam. Sírok, mert közben elaludni nem tudok egyik éjszaka sem 3-4 előtt, közben már előre azon stresszelek és számolom az órákat, hogy mikor fog felébredni a gyerek.
Sírok, mert nem erről volt szó, nem ezt képzeltem el mindennek az elején. Sírok, mert csalódtam a férjemben.
Igazából siratom az illúzióimat is kőkeményen. Sírok, mert úgy érzem senki nem foglalkozik azzal, hogy én embernek érzem-e magam, vagy hogy nekem is vannak érzéseim.
Mérhetetlenül dühös leszek, amikor a férjem századjára is kiejti azt a mondatot a száján, „Neked ez a dolgod”, vagy hogy „Te nem teheted meg ezt vagy azt, mert már gyereked van”, vagy “A gyerek az első”. Persze, ő az első, nyilvánvaló, de emellett én nem szűntem meg létezni és érezni. Mikor lesz vége ennek? Mikor lesz könnyebb? Mikor lesz már elég erőm, hogy fáradtság nélkül elteljen egy nap? Miért nem tudok aludni, amikor egész nap majd’ eldőltem? Miért?! Végig annyira nem volt erőm, hogy felálljak, szó szerint a fizikai határaimat feszegetem minden egyes nap. És mégsem lehet megállni, vagy leülni, csinálni kell, menni, hajtani, rendezni az életünket, játszani, pelenkázni, takarítani, ringatni, etetni, főzni, bevásárolni, számlákat fizetni, játszani, újra etetni, újra pelenkázni, rendezni a háztartást, újra ringatni, újra takarítani, újra etetni, és így tovább, és így tovább.
Minden nap, minden percében, akármilyen nehéz is megmozdulni, akármennyire a határaimon vagyok, csinálni kell, mert már nem jár az a privilégium, hogy akkor üljek le pihenni, amikor én akarok. Ez őszintén, dühít is. Igen, nagyon sokszor érzek dühöt. Nem a gyerek miatt, hanem azért, mert újra csak erősíti bennem minden alkalommal (amikor pihenni vágynék, vagy bármi mást, ami velem kapcsolatos, pl. megnézni esetleg egy műsort a tv-ben) a “Neked ez már nem jár, mert gyereked van”- érzést. Mintha kevesebb lennék bármivel is, amiért szültem egy gyereket. Elvileg pont, hogy többnek kellene éreznem magam, de mégis ez a nyomorult érzés kerít csak a hatalmába, miszerint korlátozva vagyok.
Igazából most értettem meg, amit még szülés előtt az egyik barátnőm mondott: „A gyerek után soha semmi nem lesz már ugyanaz, mint régen”. Ehh, igen, valóban semmi nem olyan. És igazából sok minden más jó kis szállóigét, vagy tanácsot is most értettem már meg.
Nevetnem kell, mikor arra gondolok, milyen lazán, szinte lekezelően fogadtam azokat az igazságokat, amiket nem tudtam még akkor, hogy valóban igazságok. Mindent jobban tudtam mindenkinél. Anyukám mondta előszeretettel, hogy „Addig pihenj, amíg még egyben vagy, utána nem lesz időd rá”. Én meg csak legyintettem: „Oh, nehogy azt hidd, hogy nekem ez nem fog menni! Nem is értem miért olyan nehéz ez, mit sírnak a nők. Amíg alszik addig mindent meg tudok majd gyorsan csinálni, mi olyan nehéz ebben?!” Most meg erre a párbeszédre visszagondolva, sírva nevetek, közben jó nagyon szégyellem is magam. Mindent megcsinálni amíg alszik…pff, örülök ha addig le tudok néha éppen ülni kicsit erőt gyűjteni a következő feladathoz, amíg fel nem kel.
Közben, ha valami ennek a kis pihenésnek a rovására megy, akkor pedig már előre aggódok azon, hogy tudom behozni a lemaradást, és újra csak a bűntudat mardos, és az jár a fejemben: Más anyák hogy tudnak olyan ügyesek lenni? Honnan van annyi energiájuk? Én mit csinálok rosszul? Én miért nem tudok annyit nyújtani, mint más? A férjemnek mégis igaza lehet abban, hogy nem szabad magamra gondolni, és még ennél is többet kellene hajtanom? Sorolhatnám napestig.
Ráadásul, amikor arra gondolok, hogy még csak 10 hónap telt el a születése óta, na, akkor még jobban sírnom kell. Hisz a neheze még most jön, ez eddigi csak piskóta volt ahhoz képest, ami ezután következik! Mi lesz itt? Komolyan mondom, rettegek, hogyan fogom túlélni. És ilyenkor megint jön a kép a fejemben boldogan játszadozó anyukákról és babáikról, akik fittek, kipihentek, nyugodtak, álomfeleségek, minden szép és jó. Nekem akkor miért nem sikerül ilyennek lennem? Minden napot a “csak éljem túl estig” gondolattal csináltam végig így is. Úgy érzem magam 10 hónapja minden reggel, amikor felkelek, mint egy telefon, ami már csak 2%-os töltöttségen van, és ezzel a mennyiséggel kell kibírni újra hajnalig.
Pont a héten húzta fel magát először az ágy mellett a gyerek. Persze nagyon örültem neki, meg is dicsérgettem, mint mindig, mégis valahogy az öröm mellett volt egy másik érzés is, a „készülj, holnaptól még többet kell nyújtanod” érzés. Furcsa ez a kettős mérce. Igazából majdnem minden örömteli eseményt beárnyékol egy negatív gondolat is. És ismét dühös leszek, mert ezt nem szabadna így megélnem, mert csak örülnöm kellene a makkegészséges babám boldog pillanataiért.
Persze ezt az olvasó máris elkönyvelhette szülés utáni depressziónak, de szerintem azért ez sokkal árnyaltabb dolog ennél. Manapság minden második nőre rádobják ezt a diagnózist, holott fele ennyi bánatos anyuka nem lenne – véleményen szerint -, ha a férfiak is odatennék magukat a gyerekneveléshez. Úgy gondolom nálunk is az én lelkiállapotomat nagyban a férjemmel való viszonyom is befolyásolja. Ugyanis mielőtt belekezdtünk nem erről volt szó, fifty-fifty volt a megállapodás a gyereknevelés terén, aztán most meg.. az esti fürdetésen kívül szinte semmit nem segít. Oké, aláírom, sokat dolgozik, viszont sokkal többet is átvehetne a terhekből, mert lenne rá lehetősége. Mégis ha néha rábízom, mondjuk amíg elmegyek a boltba, akkor megkapom, hogy én hátráltatom őt, amúgy is más anyuka gyerekkel vásárol, én miért nem tudom magammal vinni. Na igen, másokat látva ez is olyan könnyű feladatnak tűnik, de amíg nem éli át a férjem maga is milyen összetett feladat egy gyerekkel bevásárolni (jogsi nélkül!), addig nem lenne joga ilyen kijelentéseket tenni.
Már az öltöztetésnél levágott hiszti, csapkodás, ordítás, visítás kombinációnál azt érzem nincs több energiám és türelmem, nem fogok kijutni az ajtón. Aztán jön a biciklizés, gyerekcipelés, koncentrálás a vásárlásra, mind arra, hogy a gyerek ne üvöltse végig az egészet, ne essen baja, közben legyen meg minden. Szalagra pakolás, aztán vissza a kosárba, majd szatyrokba, de közben végig figyeld a gyereket is, aztán málha biciklire fel, gyerek, biciklizés haza, málha házba be, gyerek ordít levetkőzésnél, bepakolás mindent a helyére, de már éhes és újra visít. Kész vagyok. És én meg azóta se álltam meg egy percre sem, de már zajlik a következő feladat.
Nagyon irigy tudok lenni azokra az anyukákra, akik a babás csoportokban mindig ecsetelik mennyire odaadó és segítőkész a párjuk, akire mindig mindenben számíthatnak. Igen, irigy vagyok, bevallom. Tudom, lehet ez csak a máz, közben meg esténként ők is úgy sírnak, mint én. Mindegy, akkor is irigy vagyok, és mérges is. Nagyon-nagyon mérges, amiért nekem egyedül kell ezt a terhet cipelnem. És mélyen nem is a teher része miatt, -mert egy nő mindent kibír valójában-, hanem ha a lelkem könnyítené néha egy kis megértéssel vagy szeretettel, már könnyebb lenne minden. Nem a fizikai része a legnehezebb, hanem a lelki. Ezt nem értik meg a férfiak, sokszor egy-két jó szó úgy betalálna, hogy az érzelmi feltöltődés fizikai kivetüléssel járna. További részletekbe ebben a témában nem szeretnék menni, de épp elég plusznyomás számomra a férjem, hogy sokszor beteljen a pohár, mintha ha nem lenne elég feladat a gyerek igényeit kielégíteni. És sajnos tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
Nagyon sok nőnek nem jut csilivili férj. Mégis a legjobban nem a magam nyomora miatt haragszom az egész szituációra, hanem ahogy az előbb írtam, kétoldalú lett a gyereknevelés érzelmi érméje, és nem tudom megélni azokat a dolgokat csak és kizárólag boldogságnak, amiknek egyedül annak kellene lenniük. Ezt az időt és élményt soha senki nem fogja visszaadni, talán ez a legfájóbb az egészben.
Félreértés ne essék, ha esetleg bárki azt a következtetést vonta volna le, hogy a férjem vagy a nehézségek miatt nem szeretem eléggé a gyerekem, nem erről van szó. A kötődés – ha nem is egyből-, de már hála istennek kialakult, szeretem, imádom, ő a legfontosabb. Egy ártatlan kicsi lény, teljesen tiszta lappal az életben. Sokszor csak nézem, és hosszú-hosszú gondolatsorok jutnak eszembe az életről, létezésről, célunkról, szeretetről, odaadásról, lélekről, gondolatok, amilyen azelőtt soha. Viszont ezek az érzések és érzelmek nem jöttek maguktól ám, mint ahogy a filmekben történik: megszületik a baba, és az anya máris földöntúli összefonódást érez iránta. Nálunk ilyen nem volt az elején. Császáros baba volt, az első 24 órában egyéb okok miatt nem is lehetett velem, és én nem éreztem azt a mindent elsöprő lelki kötődést egyből. Szó szerint ki kellett alakulni, mintha ismerkednénk. Ahogyan megszoktuk egymást a hetek, hónapok során, egymásra hangolódtunk szépen lassan.
Talán a legszembetűnőbb áttörés akkor volt, amikor már tudatosan először hozzám bújt. Tisztán emlékszem: fogtam, és lehajtotta a kis fejét a vállamra. Na, az nagyon jó érzés volt, olyan, amit még soha nem érzett azelőtt az ember, semmihez sem volt fogható. De elgondolkodtató volt még szintén, amikor először lázas beteg lett és kórházba kellett vinni. Az a mindent felülíró félelem és aggódás, amikor az ember rájön, hogy mit sem érne a része egy darabja nélkül, hiszen ő én vagyok. Akkor döbbentem rá mennyire féltem és szeretem őt. Egy idegen lényke, aki belőled nőtt és fejlődött, aki gyakorlatilag te vagy, és szeret téged, pedig még nem is ismer. Csak szeret. Ezt az érti meg szerintem csak, akinek van gyereke. Ez nem olyan, mint a filmekben a hatalmas nagy szerelmek. Ez egy TISZTA dolog, egy magasabb rendű dolog bárminél.
Úgy hiszem ez ad erőt nekem, ez a szeretet szál, ami összeköt minket. Amikor napközben úgy megörül mondjuk egy bogárnak, rám néz a hatalmas, őszintén csillogó szemével és nagy mosolyával, akkor mintha bekapcsolnának bennem egy törlés gombot, ami kitakarítja az addigi rossz dolgokat a fejemből, és csak a csillogó szempár van már csak ott, és csodálom, ahogyan ő tudja még csodálni a világot. Gyermekké tett engem is újra, sokszor a gyerekkori érzéseim törnek fel bennem, amiket mi átéltünk vagy éreztünk anyával, akkor még tiszta volt minden számomra is. Újra élhetem vele ezt, ami csodálatos érzés, mintha az ember kapna egy második esélyt. Mielőtt elalszom, mindig megnézem a képeket és videókat, amiket aznap készítettem róla. Akármilyen nehéz is ez az időszak, és akárhány este is sírok, a nap végén mégis úgy hajtom le a fejem, hogy nincsen semmi baj, és minden nehézség ellenére alig várom, hogy felkeljünk, és újra láthassam őt végre.
Nyitókép: Getty Images (a kép csak illuszráció)
Kapcsolódó cikkek
