Már csak 69 nap és 16 óra – súgta a fülembe egy anyukatársam június végén a játszótéren. Akkor nem értettem, mit akar, aztán másnap láttam, hogy a Facebookon minden nap posztol egy nap-óra-perc alapú visszaszámlálót az iskolakezdésig. Bár ezt erős túlzásnak érzem, bevallom: dolgozó anyaként, segítség nélkül a nyár heteiben gyorsabban fogyott a magnézium, és néha bármit megadtam volna egy időgépért, ami végre kinyitja az iskola, óvoda kapuját.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy óriási szerencsém van a munkahelyemmel, mert nyáron dolgozhattam otthonról. Egy ideális világban ehhez nekem mindössze egy laptopra és internetre, a gyerekeimnek pedig néhány színezőre, filctollra, gyurmára és társasjátékra van szükségük. A nyári szünet azonban legjobb esetben is tizenegy hét, ami minden gyereknek irgalmatlan hosszú idő a szülei nélkül. Mert ugye hiába ülök ott, mégsem tudok rájuk figyelni. Vagy ha igen, akkor a munkámra nem. Ráadásul megnehezítettem a dolgomat azzal is, hogy eredetileg teljesen ki akartam zárni a képernyőket a napjaikból, ezért nem ültethettem le őket a tévé, a tablet vagy a mobiltelefon elé (ez kisebb kilengésekkel végül sikerült is).
(Kép forrása: Getty Images)
A terv…
Éppen ezért – az eddigi nyarak tapasztalataival felvértezve – elhatároztam, hogy idén minden máshogy lesz. Először is: táborba küldöm őket. Igen ám, de még ha meg is lehet fizetni, akkor is marad vagy nyolc-tíz hét a nyárból. Úgyhogy átszerveztem a napjaimat. Reggelente már négykor a gép előtt ültem, így amíg fel nem ébredtek, volt három-négy órám előre dolgozni. Ezzel nagyon jól be is hoztam azt a lemaradást, amit a napközbeni „anya, süss palacsintát!”, „menjünk el bicajozni!”, „ássunk kerti tavat!”, és társai lefaragtak a munkaidőmből. Csakhogy az alváshiány néhány hét alatt megbosszulja magát. Na, ekkor vált egyre nehezebbé a home office. Türelmetlen lettem, és mi tagadás: elkezdtem irigykedni a szomszéd utcában lakó szülőre, aki beavatott: „nehezen viselem a nagyszülőket, folyton versengenek érte… hiába, egy szem unoka. Most hogyan döntsem el, mikor melyikük vigyázzon rá?”
…és a megvalósítás
Változtattam tehát a stratégián: bevettem magam velük egy játszóházba, de próbálkoztunk stranddal és játszótérrel is. Ők lefáradtak, én pedig jobban haladtam. Más kérdés, hogy néha teljesen hülyének néztek, amikor a medence szélén vagy az ugrálóvárban ültem laptoppal a kezemben. Mindegy, az a nap is megvolt: anya haladt, a gyerekek fáradtak. És még életben is maradtak. De azért a fő kérdés sosem hagyott nyugodni: hol van még a szeptember? Mert ugye, ha nincs nagyszülő és semmi más segítség, egyedüli vagy akár párkapcsolatban élő szülőként nyilvánvalóan valami mindig csorbát szenved. Ha a munkahelyemen felveszem a ritmust, azokon a napokon biztosan úgy fekszem le, hogy nem foglalkoztam eleget a gyerekeimmel, nem főztem vagy megint kifolyik a szennyes a mosógépből. Egy dolog vigasztal: a nyárra szükségük van a gyerekeknek, és még ha a szülők dolgoznak is, néhány hétre ki tudtak szakadni a mindennapi mókuskerékből. Legalább ők.
Szerző: Nemes-Mozer Mária
Kapcsolódó cikkek
