Csöndes, visszafogott személyiségként mindig egy kis tartózkodással kezeltem a nagy hangú, önérvényesítésben jó embereket. Akartam is ilyen lenni, de igazából jól megvoltam a saját megküzdési stratégiáimmal. Az érdekérvényesítésben, az igazamért való kiállásban meglévő hiányosságaim akkor kezdtek el igazán zavarni, amikor gyerekem lett, és amikor nem jött ösztönből az anyatigris-viselkedés. Támogató, szerető, védelmező anyuka vagyok, de a magam visszafogott módján, és nekem nem magától értetődő leordítani valaki fejét, aki szerintem nem a megfelelően bánik a gyerekemmel. És elkezdtem néma csodálatot érezni azok iránt, akik feltétel nélkül és nagy hangon tudják a gyerek érdekeit képviselni a bagatell szituációktól a fontosabb helyzetekig.
A gyerekes lét egy önismereti utazás – nekem arról is kellett tanulnom többek között, hogyan tudok kiállni a gyerekemért. Nem állítom, hogy nyusziból nőstényoroszlán lettem, de most már érzek némi rokonságot mind az anyatigrissel, mind a bölcs bagollyal, mind a cicamamákkal. Elmesélem, hogyan zajlott ez a kislányom által biztosított önismereti kurzus.
Mit fognak gondolni???
Mind az olvasmányaim, az újságírói találkozásaim, interjúim egy része, a tudatosan választott tanfolyamok és egy mindfulness-oktató férj sokat (rengeteget) segítettek abban, hogy elengedjek bizonyos szokásokat, és újakat vegyek fel helyette. Amelyek közül az egyik legfontosabb magam mögött hagyandó az volt, hogy az anyukatársaknak és a külvilágnak megfelelni akaró szülőként igyekezzek viselkedni. Amikor azon kaptam magam, hogy azért szólok rá a gyerekre a játszótéren, mert a többi anyuka majd neveletlennek tartja őt, vagy épp nem elég szigorúnak engem, az nem volt túl jó érzés. És az sem, amikor felismertem, hogy a legegyszerűbb homokozói szituációkban is mindenképp úgy szeretném alakítani a helyzetet, hogy a gyerekem jószívűnek, együttműködőnek, aranyosnak-kedvesnek tűnjön. Hogy nekem nehéz azt mondani az idegen kisgyereknek, hogy „Most ezzel a lapáttal az én kislányom játszik, de ha befejezte, odaadjuk neked”, inkább az én gyerekemet győzködöm, hogy ugyan legyen már jószívű… Mert hát mi van, ha azt hiszik, hogy ő irigy?!?
Rájöttem, hogy mi van: semmi. Ami ebben sokat segített, az rengeteg beszélgetés, és olvasás arról, hogyan is működnek a kicsik, mi az, ami az életkoruk alapján nem igazán reális vagy épp teljesen normális (például az, hogy nem szeret osztozni a játékán, pláne, ha épp vígan játszik vele). Egyre többször sikerült az ő szempontjából nézni a dolgokat, és így egyre kevesebbszer igyekeztem olyanra rávenni, ami neki nem természetes és nem szükséges, csak én akartam, hogy jobb anyának tűnjek tőle. Nem egyszerű ám ezt az embernek magának megfogalmazni:
nem attól vagyok jó anya, hogy mások annak gondolnak. Hanem attól, hogy érzékenyen, szeretettel és türelemmel reagálok a gyerekem igényeire, és azt tanítom neki, hogy ne bánts másokat, de egyébként legyél önmagad, és élj úgy, ahogy neked jó.
És igen, figyeltem folyamatosan az anyatigriseket, és igyekeztem tanulni tőlük. Szófordulatokat, hozzáállást, hasznos reakciókat. Egyre többször tudtam megkülönböztetni a szerintem hasznos, védelmező anyatigris-viselkedést, és az önkéntelen reakcióként minden helyzetben beinduló nőstényoroszlán-hangoskodást. Aminek köszönhetően rájöttem, hogy nem baj, ha én nem hangosan és látványosan vagyok a gyerekem mellett, az is bőven jó, ha szép csendben viselkedem úgy, hogy őt támogassam.
Mindig jól kell viselkedni?
Hát, bennem legalábbis ez egy nagyon mélyen gyökerező hiedelem – és ösztönös reakció, hogy a gyerektől is ezt várnám el. De milyen jó, hogy tartok már ott önismeretben, önfejlesztésben, hogy fel tudom ismerni és többé-kevésbé le tudom állítani ezeket az önkéntelen, robotpilóta-szerű reakciókat. Ehhez is kellett segítség és némi gyakorlás: hogy igenis engedjem szaladgálni, bolondozni a kicsit akkor, amikor ez nem igazán zavaró másoknak, ne szóljak rá folyton, hanem érezzem, mikor kell egy kicsit hagyni, hogy kiengedje a gőzt, lazítson, felfedezzen, szórakozzon.
Az az egyik kulcs, hogy megkérdem magamtól: ha nem zavaró a gyerek(ek) aktuális viselkedése, mi az, amiért valójában rendre intem ő(ke)t? A belőlem jövő elvárás magam felé, hogy márpedig mindig jó kislánynak kell lenni? És azt akarom, hogy őt is ez az elvárás kösse gúzsba, mint engem? Nem megy egyik pillanatról a másikra, gyakorolni kell: felismerni az automatikus reakciót, értékelni, hogy épp hasznos-e, és ha nem az, akkor figyelmen kívül hagyni vagy módosítani.
Kibújhatok a bőrömből?
Egy kicsit igen, de nagyon nem. Abból a szempontból igen, hogy most már tudok nézőpontot váltani, és letenni azt a törekvést, hogy mások szerint legyek jó anya, és mások szerint legyen jól nevelt a gyerekem. (Tudom, hogy van, akinek ez semmi, de ahogy látom, nagyon sok hozzám hasonló anyuka is van, aki ezekkel a saját maga támasztotta, teljesen felesleges elvárásokkal küzd.) Már nem esem kétségbe, ha mondjuk kicsúszik a gyerek száján egy csúnya szó, vagy nem kedves mindig mindenkivel, mert tudom, hogy alapvetően rendben van, egy csodálatos gyerek, de ő sincs minden egyes pillanatban a topon – ahogy én sem, és senki más. Az továbbra sem fog megtörténni, hogy én bősz anyaoroszlánként ordítok bárkire, aki őt bántani merészeli, de az igen, hogy a magam módján felemelem a szavam, elmondom a véleményem, úgy alakítom a helyzeteket, hogy őt segítsem. De az az igazság, hogy nem is igazán kerülünk olyan helyzetekbe, amikor bárkit le kellene ordítanom. A gyerek alapvetően tök rendben van, és már nem gondolom, hogy bárki a szülői mivoltomat kérdőjelezi meg, ha ő esetleg aktuálisan nem kisangyalként viselkedik. Ha meg igen, azzal nem nekem van dolgom. Én a saját szándékaimért vagyok felelős: a gyerekemet támogatva és védve, közben senki mást nem (meg)bántva igyekszem cselekedni – ha más ebben mást lát, azzal nem tudok mit kezdeni, és nem is kell.
Kapcsolódó cikkek
