Család

“Már nem az a nő vagy, aki a gyerekeink születése előtt voltál” – egy férj nyílt levele feleségéhez

Éveken át küzdöttem azért, hogy mindenáron egyben tartsam a családomat, mert hétévesen megfogadtam, hogyha apa leszek, mindig számíthatnak rám a gyermekeim. Most mégis meg kell szegnem ezt az ígéretet. Válni akarok.
2023. Július 01.
stresszes férfi
(Kép forrása: Getty Images)

Kedvesem!

Ne haragudj rám, ha kissé döcögősen tudom csak megfogalmazni a gondolataimat. Azt hiszem, elérkeztem arra a pontra, amikor nem bírom tovább.

Évekig abban a hitben voltam, hogy nálam jobban senki nem ismer téged, hiszen középiskolás korunk óta együtt vagyunk. Kilenc évig készültünk a közös életünkre, és ebben a majd’ egy évtizedben rengeteg küzdelem, veszteség és kőkemény munka volt. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de szinte végig ott voltunk egymásnak, míg végül házasságot kötöttünk. Közös volt a célunk, mindennél jobban vágytunk arra, hogy együtt élhessünk, és a születendő gyerekeink által még közelebb kerüljünk egymáshoz.

Most mégis csak arra tudok gondolni, hogy mit rontottam el, hol hibáztam.

Van egy csodás kislányunk és két remek kisfiunk, mindenünk adott ahhoz, hogy szeretetben élhessünk együtt egy nagy családként. Hétéves voltam, amikor apám szó nélkül lelépett, és – képzeld –, még nem meséltem el neked, de akkor tettem egy fogadalmat, hogy én mindig ott leszek a gyerekeim mellett, és mindig számíthatnak rám, akármi is lesz.

A család számomra szent és sérthetetlen, és – a nehézségek dacára – úgy éreztem, hogy a gyerekeknek jó apjuk, neked pedig jó férjed és társad tudok lenni. Mi másért dolgoznék hétvégente is? Mi másért robotolnék éjjel-nappal a vérrel-verejtékkel felépített vállalkozásomban, ha nem azért, hogy nektek, nekünk mindent megadhassak?

Te tudod a legjobban, hogy soha nem voltam az a haverokkal sörözős, felelőtlen alak, aki elvárja a feleségétől, hogy egyedül cipelje a család, a gyereknevelés és a háztartás terheit. Akármilyen fáradt voltam is, mindig megfogtam otthon a munkát. Ha kellett, vacsorát főztem, takarítottam, és edzés után sem esett nehezemre a gyerekeinkkel foglalkozni. Hiszen imádom őket.

Nem tudom, mit csinálok rosszul, de úgy érzem, ha holnap eltűnnék az életedből, tán észre sem vennéd. És tudod miért?

Mert amióta megszülettek a gyerekeink, mintha rajtuk kívül más nem létezne a számodra. Forgatom a karikagyűrűt az ujjamon, és arra a két megkeseredett emberre gondolok, akik nincs nap, hogy ne veszekednének. Mint két házsártos lakótárs, akiket csak valami megmagyarázhatatlan kényszer és a közös számlák tartanak össze.  

Amikor rád nézek, arra gondolok, ki ez a nő, és hogy változhatott meg ennyire? Hová tűnt az az optimista, csupa derű csaj, aki mellé beültem az iskolapadba tizenöt éve, és akivel órákon át tudtunk beszélgetni? A kislányunk megszületése óta szabályosan gyűlölsz – és ne mondd, hogy ez nincs így, hiszen sokszor még az érintésemtől is menekülsz. Mintha semmi más nem érdekelne, mint hogy szuperhős anyává válj, aki ha belepusztul is, mindent egyedül fog csinálni.

Tudod, milyen rosszul esik, amikor azt mondod a gyerekeinknek, hogy „Anyának most el kell mennie pár órára, ne haragudjatok, hogy apára kell hagyni benneteket”? Ezt a feleslegesség-érzést először a kórházban tapasztaltam meg, a legnagyobb gyerekünk születésekor, amikor bekísértelek a szülőszobára. Ott tébláboltam, mint egy szerencsétlen, akinek semmi keresnivalója melletted, és folyton azt éreztem, hogy a szülésznőnek és az orvosnak is az útjában vagyok. Végül is tényleg… mi keresnivalóm volt ott? Csak a gyerekem jött éppen a világra.

Miután hazajöttetek a kórházból, egyre inkább azt éltem meg, mintha egy oda nem illő behemót váza lennék a szépen berendezett otthonunkban, amit időnként kerülgetni kell mindenkinek.
Az első perctől fogva azt éreztem, hogy ki akarod sajátítani a gyerekeinket, és bárhogy is igyekeztem, mindenben tökéletlennek bizonyultam. Bármibe fogtam, ott termettél mellettem, és kaptam a megjegyzéseket, hogy rosszul tartom őket a karomban, helytelenül cserélek pelenkát, rossz ruhát választok vagy alkalmatlan vagyok arra, hogy beadjak nekik egy kanalas orvosságot. Ha mesét néztem velük, akkor jött a fejmosás, hogy nem töltök minőségi időt velük. Ha önfeledten birkóztunk a fiaimmal, kioktattál, hogy agresszióra nevelem őket. Mintha csak te tudnád, hogy kell jól szeretni őket, és csak te lennél képes arra, hogy tökéletes szülőjük legyél. Én pedig örökre bent ragadok a teszetosza férj szerepében, akin jókat lehet röhögni a barátnőkkel és ismerősökkel a Facebook-csoportokban.

Még magam előtt is szégyellem, hogy évek óta féltékeny vagyok a gyerekeimre. Arra a figyelemre, odaadásra és azokra a szeretetteljes érintésekre, amiket tőled kapnak, és amiket nekem régóta nélkülöznöm kell.  

Mert nemcsak apának vagyok pocsék, de állítólag férfiként-férjként sem brillírozok mostanában. Legalábbis arra következtetek abból, hogy minden tettemet, mondatomat, az öltözködésemet és a viselkedésemet is megállás nélkül kritizálod. Tudod, hogy miért hallgattam nagyokat, amikor az idei nyaralás ötletét feldobtad? Mert nem akarok a barátaink és családtagjaink előtt nevetségessé válni, mint a tavalyi görögországi nyaralásunkkor, amikor úgy beszéltél velem, mint egy kisgyerekkel.

Talán neked fel sem tűnt, de mostanság, amikor alaposan átbeszélünk egy-egy fontos, a családunkat érintő döntést, akkor hetekkel később azzal jössz, hogy az az én kizárólagos döntésem volt, és téged csak belekényszerítettelek a gyerekekkel együtt. Emlékszel? Hónapokig rágódtunk rajta, hogy felvesszük a hitelt a családi autóra, amit te is örömmel fogadtál, aztán később mégis azzal álltál elő, hogy nehéz anyagi helyzetbe sodortam magunkat.

Egy ideig azt gondoltam, hogy a kicsikkel való itthonlét és rengeteg munka fáraszt le és tesz feszültté. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy nyugalomra, türelemre és segítségre van szükséged, hogy kialakuljanak az életünk új keretei. Próbáltam a magam módján ellensúlyozni ezeket a nehézségeket: volt bébiszitterünk egy fél tucat, próbáltam veled beszélgetni, közös programokat szervezni. Az életünk azonban egy sodró örvénnyé változott, ami megállíthatatlanul húz le a mélybe.

Hát, nem veszed észre, mennyire piszok nehéz így? Hogy három éve elillant az intimitás az életünkből, mert kitettél az ágyunkból, és már egy ölelést, egy mosolyt sem adsz? Fáj leírnom most ezeket a sorokat, de mióta megszülettek a gyerekeink, elhidegültünk egymástól.

A legjobban mégis az ütött szíven, amikor a párterapeutánál közölted velem, hogy egyáltalán nem érdekel a szex. Évekig küzdöttem, hogy részese lehessek a gyerekeim életének, és veled is újra egymásra találhassunk, de ez már nem megy. Nem erre kötöttünk szövetséget.

Bár most borzasztóan nehéz kifejeznem, mit is élek meg legbelül, azt már tudom, hogy kiöltél belőlem minden érzelmet, és a három nagyszerű gyerekünkön kívül nincs kapocs köztünk.

Csak egyetlen helyes döntés létezik ebben a helyzetben. Kérlek, búcsúzzunk el egymástól békében!

Köszönöm, hogy leírhattam ezeket neked.

Még mindig szeretettel:

férjed