Apák szülésélményei

Amióta az apák bent lehetnek a szülőszobán, a többségnek nem is kérdés, hogy ott a helyük. Kevesebben vannak, akik inkább távol maradnának, és van egy bizonytalankodó réteg.

Apákkal beszélgettünk, ki hogy élte meg az apás szülést. 

„Nem gondoltam, hogy ennyi vér lesz”

“Onnantól, hogy gyereket akartam, az sem volt kérdés, hogy bent szeretnék lenni a feleségemmel, amikor megszületik. Ez egy esetben történhetett volna másként, ha a feleségem nem így tervezte volna. Akkor tiszteletben tartottam volna a kérését. De az ő hozzáállása pont az ellenkezője volt, körülbelül ez: „meg nem merd tenni, hogy nem vagy ott” – mondja Csaba viccesen. A második gyerekük születésekor pedig már természetes volt, hogy ő is jelen van. Nekik egyébként ez utóbbi volt a stresszesebb, de csak azért, mert már ott volt a kistesó, és az ő elhelyezését is meg kellett oldani, miközben persze nem tudták, hogy mikorra… szerencsésé módon hétvégére esett a nagy esemény.

Csabát mindenki biztatta a környezetében az apás szülésre, egyetlen ismerőse mondta az ellenkezőjét, érdekes módon egy háromgyerekes apa. Őt az tartotta vissza a dologtól, hogy félt, megváltozik köztük az intimitás a párjával, nem tud majd rá „úgy” nézni, mint korábban. „Persze, azt nem tudod elkerülni, hogy valamit láss, de azért nem direktben fogod – mondja erre Csaba. – Ez természetes folyamat, a szexig pedig úgyis eltelik jó pár hónap, van idő feldolgozni.” Neki ezzel nem volt gondja, bár őt is érték meglepetések. „Nem gondoltam, hogy ennyi vér lesz. És a placenta volt még furcsa elsőre, már nem számítasz semmire, amikor egyszer csak ott van ez a szörnyszerű izé.”

Mi nők tudjuk, hogy mindenkinek és minden szülésnél másként van szüksége segítségre, és a legjobb az, ha ebben az anya irányít. Csaba felesége leginkább azt igényelte, hogy a férje végig fogja a kezét. Ez a „végig” nem volt hosszú idő, pár óra alatt világra jött mindkét babájuk. „Nekem már önmagában az jó érzést adott, hogy szükség van rám. Érdekesnek találtam azt is, hogyan zajlik ez az egész.”

Persze a legfontosabb a nagy találkozás, az első pillanatok az új családtaggal. „Nekem a megnyugvás volt a leglényegesebb, az, hogy gyorsan felsírtak, ebből tudtam, hogy minden rendben van. De az is felejthetetlen, ahogy először magadhoz öleled a gyerekedet. Úgyhogy én mindenkit arra biztatok, ne hagyja ki ezt az élményt!”

“A legrosszabb is átfutott az agyamon”

Eggyel „kalandosabb” volt Petiék szülése, bár először az is könnyebbnek indult. „A harminckilencedik hétben jártunk. Épp egy vidéki munkáról tartottam hazafelé, amikor Kata írt, hogy siessek, mert jóslófájásai vannak. Éjjel lett, mire bementünk a kórházba, ahol a folyosón kellett várnom, amíg vizsgálják. Bent volt vagy félórát, idegőrlő… aztán kijött egy asszisztens, és azt mondta, már ne is menjünk sehova, szerinte pár órán belül meglesz a baba.”

Nekik sem volt kérdés, hogy Péter Kata mellett lesz, mint mondja, „együtt kezdtük, együtt csináljuk végig.”

Amiatt, hogy éjjelre esett a szülés, sokkal intimebb volt minden, egy üres osztályon vajúdhattak, ők voltak az egyetlen pár. Valóban gyorsan jött a kislányuk, csak egy ponton volt némi elakadás, amit gátmetszés oldott meg. Az aranyóra is varázslatosan kezdődött. „Kis lila baba volt, szívmelengető volt, ahogy a kezembe adták. Énekelgettem neki.”

Az idill azonban nem tartott sokáig, Kata hirtelen nagyon sok vért vesztett. Pillanatokon belül szaladgálás támad, és Katát már tolták is be a műtőbe. Mint kiderült, artériás vérzés alakult ki nála, ami életveszélyes állapot. „Egy órát ültem a sötétben a kislányommal, és közben nem mondtak semmit nekünk – meséli Peti. – Az nagyon nehéz volt.  Ott volt egy gyönyörű baba a kezemben, miközben a legrosszabb is átfutott az agyamon.”

Végül szerencsére jól alakultak a dolgok, ma már mindenki jól van. „A vér engem nem zavart, nem lettem rosszul tőle, pedig amikor engem szúrnak meg, azt nem bírom…” – teszi hozzá Peti, majd megerősíti, hogy összességében jó emlék számukra a szülés. „Csodálatos, hogy én vághattam el a köldökzsinórt, még akkor is, ha rövid volt az az idő, amit akkor együtt tölthettünk.”

Hogy mennyire különböző minden baba érkezése, azt nem is bizonyíthatná jobban más, mint Gáborék története. Az ő egyik gyermekük ugyanis kórházban született, a másik pedig otthon – ráadásul végül szakértő segítség nélkül.

“Megerősítő kártyákat tettem ki a falra”

A kisfiunkkal is otthonszülést terveztünk, de félúton be kellett mennünk vele a kórházba. Én vittem be őket éjjel egykor, mert valamiért megállt a folyamat, Dórának, a feleségemnek pedig fogytán volt az ereje. Ott oxitocin-rásegítéssel sikerült világra hozni a fiunkat. Volt izgalom, de mivel én elég jól működöm krízishelyzetekben, nem estem pánikba. Persze azért arra nem vágytam, hogy én vezessem le a szülést – mondja nevetve, hiszen második babájuknál mondhatjuk, hogy ez történt. „Eredetileg úgy képzeltem, hogy én csak kísérője leszek az eseményeknek. Azt is tanítják, hogy „ne ketten szüljünk”, inkább azon legyünk, hogy száz százalékosan támogassuk az édesanyát, azt, ahogyan neki jó az adott helyzet.”

Dóránál már voltak ugyan fájások, de rendszertelenek. És mivel még tizenöt nappal a vélelmezett időpont előtt voltak, a fogadott bábájuk is türelemre intette őket. „Elmentünk aludni, de éjfél után a párom arra ébredt, hogy mintha alakulna valami, a fájások egyre erősödtek. Hívtuk a bábát, aki erre már elindult, és folyamatos telefonkapcsolatban voltunk. Végül öt perccel késte le az eseményt, a kislányom öt tolófájással megszületett a kádban.”

Gábor azt mondja, nem bánja, hogy így alakult, nekik ez így is egy sikertörténet az első felemás élmény után. Nagy élmény volt, és sok energiát ad, hogy ketten meg tudtuk oldani. Persze, volt vér, de nem azon volt a fókusz. Inkább feloldódtam a pillanatban, csak Dóra és a kislányom érdekelt. Nagyon más volt ez, mint a kórházban, ahol úgy éreztük, hogy csak utasok vagyunk a történetben.”

Gábornak sokat segített a szülésfelkészítő tanfolyam, és saját ötletekkel is próbálta erősíteni a párját. Például fényeket tett fel a falra, és megerősítő kártyákat, azokról olvasgatott neki. Ez így sokkal bensőségesebb volt, mint a kórházi környezet, bár azt mondja, amennyire lehet, ott is igyekeztek széppé tenni számukra a pillanatot, és egyeztettek velük mindenről. Azért ha lenne még egy baba, ismét az otthoni verzió mellett döntenének.

A történelem során a szülés mindig „női esemény” volt, amiből a férfiak kizáródtak. Egészen a nyolcvanas évekig Magyarországon sem jöhetett szóba a jelenlétük. Azóta azonban bebizonyosodott, milyen erős kapocs lehet később a párkapcsolatra és a szülő-gyerek viszonyra nézve is, ha az apa nem csupán egy ablakon keresztül láthatja napokon át a gyermekét.

Ma már szinte elvárás egy apától, hogy legyen ott ezen az alkalmon. Miután az 1950-es évektől kezdődően a szüléseket beterelték a kórházakba, egészen a nyolcvanas évekig ez szóba sem jöhetett” – mondja Béres Edina bába. Persze valóban más, ha az esemény kórházban, mint ha otthon történik. Egy intézményben az édesapa ha nem is zavaró tényező, de legtöbbször méltatlanul mellőzött mellékszereplő.

Konkrétan ki van jelölve a feladata: milyen ruhában legyen, hova álljon, mit csináljon. Ha be is vonódik, annak inkább az a menete, hogy az egészségügyi személyzet foglalkoztatja, legyen kedves segítsen ebben vagy abban, tartsa meg a kismama fejét…, hogy a baba minél hamarabb és könnyebben megszülessen. Az apa tulajdonképp nem az anya képviselője egy ilyen szituációban, inkább kihangosítja felé a szakemberek kéréseit. Nem a nő ösztöne irányít, pedig ő az egyetlen a folyamatban, akit az ösztönei vezérelnének.

Ha inkább távol maradna, azt is el kell fogadni

“Ha valaki az intézményen kívüli szülés mellett dönt, az mindig nagyon tudatos, alaposan körüljárt, tájékozott és felelősségteljes közös döntés. És bár természetesen a nő szül otthon is és a kórházban is, ahhoz, hogy maradéktalan biztonságban érezze magát, nem nélkülözheti a párja támogatását és/vagy azt, hogy szabad kezet kapjon tőle a szülését érintő döntésekben. Bizonyítottan ez vezet a lehető legkevesebb komplikációhoz. Egy ilyen helyzetben az apa sokkal inkább aktív résztvevővé válik, a szerepe nem abban merül ki már a felkészüléskor sem, hogy együtt járnak ultrahangra. Ugyanakkor csak abban az esetben javaslom, hogy az édesapa is jelen legyen, ha mindketten úgy érzik, ez az ő útjuk.”

Edina szerint a fizikai vonatkozásoktól nem kell tartani. „Otthon a naturális dolgok sem olyan ijesztőek, mint kórházi környezetben – magyarázza. – A kórházi gyakorlatom alatt azt tapasztaltam, hogy ott gyakoribb a férfiak rosszulléte, mint egy otthonszülésnél. Legtöbben a vér, a szenvedés látványától tartanak. A vér bizonyos mértékig a szülés természetes velejárója. A beavatkozásmentes szülések során lényegesen csekélyebb mennyiséggel számolunk, mint olyankor, ha erőltetik, esetleg siettetik a szülést, és ezért adódnak sérülések.”

Az édesapák gyakran kérdezik Edinát, mit csináljanak, hogyan segítsenek. Ám Edina azt mondja, ebben egyedül maga a szülő nő a kompetens, és amit kér, azt mindenféle rossz érzés nélkül el kell tudni fogadni. Van, akinek arra van szüksége, hogy folyamatosan beszéljenek hozzá, másnak épp arra, hogy csak hallgassanak mellette. Persze számításba kell venni azt is, hogy az apa maga mennyire szeretne bevonódni.

„Ha szíve szerint inkább távolabb maradna az események középpontjától, akkor ne erőltessük – javasolja Edina –, és ez is éppúgy megérthető és elfogadható. Már csak azért is, mert egy rettegő apa sokkal rosszabbat tesz a szülésnek, mint ha inkább kint várakozna. De a legtöbbeknek olyan ez, mint egy beavatás, és elképesztő hatást gyakorol rájuk. Az, hogy részesei lehetnek az eseményeknek, csak még inkább elhozza a végén az eufóriát.”

Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)