Nagyon fontos dologról beszélt Nagy Ervin, ami sokunk számára ismerős lehet, hiszen szinte mindannyiunkban van egy olyasfajta törekvés, hogy megfeleljünk a szüleinknek, hogy elismerjenek, hogy büszkék legyenek ránk. Igen, ez gyerekkorban kezdődik, de ki tud tartani felnőttkorban is, főként, ha valakinek hiányérzete van e téren.
„A pályát, hogy én színész lettem, az apámnak úgy harminc évig kellett magyarázni, hogy az jó. A kocsmában már nem lapogatták, hanem ütögették a hátát, hogy “de hát benne van a legdrágább magyar filmben, Kossuth Lajost játssza, örüljél már”… Idő volt, amíg megszokta, hogy nem futballista leszek, így az álmát nem tudom továbbvinni” – mesélte a színész a Probléma Hajóssal és Márkóval című podcastben.
A Katona József Színház művészének annyira rosszul esett ez a fajta mellőzöttség, hogy végül egyszerűen nem hívta meg a szüleit az előadásaira. „Kizártam őket. Annyira megsértődtem, mert nem hittek abban, hogy jó színész lehetek, hogy elzártam őket tíz évre, nem jöhettek megnézni, amit csináltam.”
Nagy Ervin mindezek után sem adta fel: „Akkor is hátba kellett üssem, amikor díszpolgár lettem Dunaújvárosban…”
Végül édesapja hetvenkilenc éves korában mondta ki azt a bizonyos mondatot: „büszke vagyok, fiam”.
Ervinnek és Borbély Alexandra színésznek nemrégiben születtek meg ikerlányaik, Elza és Franciska.
Kapcsolódó cikkek
