Kedves Kislányom!
Amikor először megláttalak hathetes magzat korodban az ultrahang-készülék szemcsés kijelzőjén, még nehéz volt kivenni, hogy hol kezdődsz te, és hol folytatódnak a szemcsék. De én nagyon igyekeztem meghatódottan bólogatni és helyeselni a doktornő magas hangon trillázó kérdésére, miszerint: – Ugye maga is látja kedves anyuka, az ott a kisbabája!? Nem láttam, de hirtelen elfogott valami bizsergető érzés. És nem a szemcsék miatt, hanem inkább a megszólítás rázott meg. Anyuka? De hát az meg ki? Kollegina? Az igen. Feleség? Az is. Lánygyermek és testvér? Ez mind én vagyok. De anyuka? Mostantól – gondoltam magamban – úgy tűnik, eggyel több megszólítás jár nekem. Hogy ez mi mindent hoz majd magával, arról persze sejtésem sem volt.
Második találkozásunk alkalmával már kicsit nagyobbacska voltál. Határozottan elkülönültél a szemcséktől, addigra már egy jól megtermett folt lettél azon a bizonyos kijelzőn. Mintha leöntöttem volna a kedvenc fehér garbómat egy pohár kávéval, na te pont úgy néztél ki! – Ugye, milyen szépen fejlődik? – kérdezte megint csengő-bongó hangon az orvos. Én pedig egyetértően bólogattam, és közben azon gondolkoztam, hogy amennyiben a szemcséből pacává válás annak tekinthető, akkor minden bizonnyal.
Nem sokkal később elérkezett az első mérföldkő mindkettőnk életében a tizenkettedik heti ultrahang formájában. Ezúttal kép és hang egyszerre rázta meg a csendes helyiséget. Hirtelen ütemes dobogás hallatszott. Olyan volt, mintha egy csapat gyönyörű ménes vágtázna el a fülem mellett szélsebesen. Ez volt a te szívverésed. Minden egyes dobogással egyre erősebben kezdett el dobogni az én szívem is. Érted. Az orvos elfordította a készülék kijelzőjét, hogy közelebbről lássam, ahogy lázas mutogatásba kezd a kijelzőn: – Az ott a fejecskéje, ez itt gerince, ott vannak a lábacskái. És csak sorolta, sorolta a testrészeidet, mintha épp leltárt kellene készítenie az esti záráshoz az italdiszkontban, amikor egyszer csak megállt: – Hoppá! Ezt jól elcsíptük, nézze csak! Az ott egy vagina! – Gratulálok édesanya, kislánya lesz!
És akkor hirtelen megállt a jelenet. Én pedig kiszálltam a testemből, előre az időben, egészen addig, amikor hirtelen megláttalak téged.
Épp tizenegy éves vagy, és az iskolában pont kicsengetnek. A szünetben kimész pisilni. Ahogy leguggolsz (ahogy tanítottalak) észreveszed, hogy a bugyidon egy maszatos vérfolt árválkodik. Tudod, hogy ez mit jelent. Addigra már beszéltünk erről otthon eleget. Nagylány lettél! Nagyon megijedsz, mert nincs nálad betét, és a telefonodat nem engedtük, hogy bevidd magaddal. Sírni kezdesz. Végül összeszeded minden bátorságodat, és beteszel egy gondosan összehajtogatott vécépapír-darabot pontosan a folt tetejére, és megbeszélted a menstruációddal, hogy kettőig nem áztathatja át: „csak amíg anya értem nem jön, addig tarts ki, kérlek!“ És ez így is történik. Visszamész az órára, végigülöd a tanítási napot. Kettőre érted megyek. A papír nem ázott át. Boldog vagy, hogy sikerült megbeszélnetek a dolgot. Neked és a menstruációdnak. Büszkeséget érzel.
Gondolatban tovább szállok. Látlak tizenhárom évesen, az iskolában épp testnevelés óra zajlik. A fiúk és a lányok együtt röplabdáznak. A csapatod nyerésre áll, és te mindent beleadsz. Amikor a majdnem lepattanó labdához futsz tiszta erőből, észreveszed, hogy az egyik fiú a melleidet nézi, ahogyan fel-le mozognak futás közben. Kisvártatva meg is szólít: – Nem a melleidet kéne inkább elkapnod? És közben hangosan vihog mutáló hangján. Te fültövig pirulsz, és mindent elsöprő szégyent érzel. Pontosabban szégyent és haragot. Szégyelled a melled. Rám pedig haragszol, hogy a minap azt mondtam, korai lenne még melltartót viselned. Aznap délután sírva jössz haza. Dühös vagy, és kiabálsz velem. Mikor sikerül megvigasztalnom téged, elmegyünk, és megvesszük életed első melltartóját. Kissé szomorúan szállok tovább.
Tizenhét éves vagy, és fülig szerelmes. A fiú tizenkilenc, első éves a Közgázon. Az iskolából ismered, tavaly ballagott el. Pontosan egy éve vagytok együtt. Már nekünk is bemutattad. Ugyan apád az első találkozásukkor legszívesebben elrohant volna a „Ha ölni kell“ című filmbe, hogy elragadja valamelyik rosszfiú sörétes puskáját, és jól lepuffantsa vele a jelöltet, de aztán kezdett nagyjából megbékélni vele. Azt mondjuk, továbbra sem bírja elviselni, ha a jelenlétében megérint téged, de te szerencsére nagyon ügyesen kezeled ezt.
A fiú szüleinek lakásában vagytok. Ők elutaztak, és ti előre megbeszéltétek, hogy aznap este lesz az a bizonyos ELSŐ alkalom mindkettőtök számára. Az egész olyan szépen és esetlenül történik, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Védekeztek. Egy kicsit ugyan fáj neked, de a fiú és a saját szerelmed egy rózsaszín buborékba gondosan becsomagoljátok a fájdalmat, majd lekicsinyítitek. Én pedig zokogva (de egy kicsit megnyugodva) tovább szállok.
Huszonhat éves vagy. Az első komolyabb munkahelyeden ülsz az asztalodnál, amikor a főnököd odalép hozzád, hogy menj be vele az irodájába, mert beszélni akar veled. Megijedsz. Félsz, hogy valamit elrontottál, és most ki akar rúgni. De nem így történik. A nálad nagyjából harminc évvel (apád korabeli) idősebb férfi, ahogy becsukja mögötted irodája ajtaját, egy furcsán bizalmas hangon kezd el beszélni rólad és a cég jövőjéről. Minden egyes mondatával egyre közelebb lép hozzád, majd kisvártatva elkezdi simogatni a combodat. Te pedig abban a pillanatban, ahogy a férfi keze megérinti a bőrödet a harisnyádon át, pontosan azt a szégyent és megalázottságot érzed, mint amikor tizenhárom évvel korábban testnevelés órán az a fiú megjegyzést tett a melledre. Ösztönösen hátralépsz kettőt, majd ugyanúgy fültövig pirulva, mint azon az ominózus meccsen, kimented magad, és kiszaladsz a szobájából. Szótlanul végigdolgozod a hátralévő munkanapot, de közben mindvégig érzed, ahogyan a hátadon a hideg és a forróság felváltva futkos. Munka után egyből felhívsz, és a szokásos hétköznapi ‚hogy vagy és mi újság‘ körök után váratlanul szökőkútként tör fel belőled a zokogás, és mindent elmesélsz nekem. Együtt sírunk, és megbeszéljük, hogy holnap beteget jelentesz, aztán felmondasz, de többet oda a lábadat nem teszed be, majd csak a kilépő papírokért. Így is lett. Én pedig gondterhelten szállok tovább.
Harmincéves vagy. Egy év telt el az esküvőd óta. Épp a szülőszobán vajúdsz már vagy nyolc órája. A terhességed nem volt könnyű. Az elején véreztél, aztán később a vérnyomásod is magas lett, a lábaid nagyon dagadtak, és az első húsz hetet végighánytad. De te mindvégig tudtad, hogy minden rendben lesz a babával. Engem a baba nem érdekelt. Pontosabban igen, de nem a te babád, hanem a sajátom, azaz TE. Hogy VELED legyen rendben minden. Mind a negyven hetet végigizgultam. Húsz óra vajúdás után megszületik a lányod. Felhívsz, én pedig rohanok a kórházba apáddal. Amikor először meglátlak a kezedben a kis vekni kenyér méretű ráncos csomaggal, furcsa, ismerős érzésem támad. Mint, amikor az orvos azon a bizonyos ultrahangon elmondta, hogy kislányom lesz.
– Anyuka, jól van? – kérdezte akkor, régen a doktornő. – Nem kér egy pohár vizet? Nagyon sápadtnak tűnik! – Nem, köszönöm, jól vagyok! – Biztos, hogy kislány? – kérdeztem sután, miközben a hasamról törölgettem azt a zselés vacakot, hogy visszahúzhassam a nadrágomat. – Ilyenkor még előfordulhat, hogy tévedek – válaszolta az orvos. – Ha himbi-limbit láttam volna, az egyértelműbb lenne, de ilyenkor még elő szokott fordulni, hogy a kukac olyan kicsi, hogy vaginának nézzük. – De én a csontozata alapján is lánynak gondolom. Azért még ne fesse rózsaszínre a gyerekszobát, viszlát!
Drága Kislányom!
Ma március nyolcadika van. Nőnap.
A fenti párbeszéd óta eltelt tíz év. Bevallom, az első gondolatom, amikor végérvényesen és visszavonhatatlanul kiderült, hogy lány vagy, az volt, hogy: Te szegény csöppség! Mi minden vár még rád! De azóta már ismerlek, és tudom, hogy majd megoldod. Megoldasz te akármit! Mert te ösztönösen tudod, hogy mikor mit, és hogyan kell tenned. Azt is tudom, hogy a rengeteg -női létedből fakadó – kiváltság (mint például az anyaság) mellett, rengeteg – a női létedből fakadó – küzdelem (mint például az üvegplafon-jelenség ellen folytatott harc) is vár majd rád, de te ezen a téren is helyt állsz majd. Látom, ahogy a szüfrazsettek szelleme dolgozik benned. Látom, ahogyan a benned (még csak) szunnyadó anya már most harcol a részmunkaidőért, a bölcsődei férőhelyekért, a GYED-maximum megemeléséért, azért, hogy a nőket reális keretek között visszatereljék minél hamarabb a munkaerőpiacra, mielőtt még elveszítik az önbizalmat és a hozzáértést a szakterületükön. Látom, ahogyan a benned most még csak szunnyadó büszke nő az őt ért atrocitás ellen azonnal és bátran felszólal, mert a példájával másokat is meg kíván óvni a hasonlóktól.
És azt is látom, hogy már most tudod, hogy nem attól leszel feminista, ha téged tüzes vassal sem lehet arra kényszeríteni, hogy főzz valami finomat, ne adj isten süss egy süteményt, mert te pontosan tudod, hogy a feminizmus nem azt jelenti, hogy hátat fordítunk a nőiségünknek, hanem azt, hogy büszkék vagyunk minden egyes apró darabkájára, akkor is, ha éppen az nem annyira divatos.
Drága Kislányom! Nőnap alkalmából kívánom neked, hogy életed minden másodpercében légy büszke arra, aki vagy! Kívánom, hogy ha egy férfi kinyitja előtted az ajtót, mosolyogva biccents egyet, és ne felháborodva engedd magad elé, merthogy neked aztán nincs szükséged erre az ódivatú udvariaskodásra. És kívánom, hogy felháborodj, és szóvá tedd, ha tudomást szerzel arról, hogy a te fizetésed kevesebb, mint az azonos képesítésű, egyazon munkakörben foglalkoztatott férfi kollégádé.
De leginkább kívánom, hogy minden egyes jelenlegi és leendő szerepedben ki tudj teljesedni, és maradj mindig önazonos.
Szeretettel:
Édesanyád
Fotó: Spira Eszter
Kapcsolódó cikkek
