A szenvedélybetegséggel érintett családokban felnövő gyerekek javára KÖTTUSA szervezett nemrégiben adománygyűjtő kampányt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Muszáj beszélni a problémáról, hiszen Magyarországon majdnem minden ötödik családot érint. Marton Krisztina addiktológiai konzultáns a kampány egyik követeként hívja fel a figyelmet az elfeledett gyerekek helyzetére.
A legtöbben alkoholizmussal érintettek a szenvedélybetegek között?
Sajnos az alkoholizmus hazánkban még mindig népbetegség. Az ellátórendszer pedig mindig a betegre koncentrál, az ő gyógyítása a legfontosabb. Ezzel a kampánnyal igyekeztünk felhívni a figyelmet arra, hogy milyen fontos lenne észrevenni ezeket a gyerekeket. Megérteni az ő problémáikat, és védettséget nyújtani az alkoholizmus hatásaival szemben. Gondoljunk csak bele, milyen következményei lesznek annak, ha egy gyermek úgy nő fel, hogy önmagát hibáztatja, szülei alkoholizmusa miatt. Emiatt minden erőfeszítése erre fog koncentrálódni, hogy megváltoztassa, meggyógyítsa a szülőt. Pedig ez egy lehetetlen küldetés.
Erre utal az „elfeledett gyerekek” kifejezés?
Igen. A gyerekek egyáltalán nincsenek fókuszban, a családban a túlélésért folytatott küzdelemben ők lesznek a legutolsók, akikre a figyelem irányul. Sokkal előbb el kell juttatni az alkoholistát a kórházba, detoxikálóba, aztán túl kell élni a valóságot, millió problémás élethelyzetben kell helyt állni, ami ilyen esetekben előfordul. Általában az alkoholista mellett élő társfüggő másik szülőnek már nem marad energiája a gyermekekkel foglalkozni, azon túl, hogy az alapvető, fizikai szükségleteiket kielégítse.
Marton Kriszta addiktológiai konzultáns – fotó: kimondhato.hu
Hogy jut el egy család egyáltalán segítőhöz?
Mire valaki a családból nagy nehezen jelzi a problémát – általában egy hozzátartozó –, nagyon hosszú idő eltelik, hiszen az egész folyamatot áthatja a szégyen, az önhibáztatás, a tagadás. Először elkezdik saját maguk keresgélni a megoldást az interneten, esetleg ismerősöknél. Mindenki tudja, hogy probléma van, de nem beszélnek róla. A rendszer dinamikája úgy áll fel, hogy a függő családtag magára figyel, és mindenki más is rá. Ez a dinamika pedig tabusítja a problémát, hiszen arra kell vigyázni, hogy ne legyen konfliktus, ne legyen balhé, ne derüljön ki az igazság. Titokként van jelen az alkoholizmus a családokban, mert vállalhatatlan a probléma. Ehhez társul a társadalom megítélése is: még mindig stigma az, ha valaki alkoholistának mondja magát.
Vagyis a szűkebb és a tágabb környezet hozzáállása is fenntartja a helyzetet.
Igen, mert félnek a következményektől. Mi lesz, ha kiderül? Mindenki megtudja, milyen anya, milyen apa vagyok, gyerekként elvisznek a családból, és így tovább. Pedig félelmetesebb a lelki következménye ennek a folyamatnak: a gyerekek alapvető érzelmi szükségletei nem elégülnek ki. Minden kiszámíthatatlan: egyik pillanatban megdicsérnek, aztán haragszanak. Azt ígérik, hogy elmennek a szülőire, aztán mégse. Folyamatos érzelmi bántalmazásban élnek ezek a gyerekek, amelynek egyik gyakori formája az elhanyagolás. De a fizikai bántalmazás sem ritka. És az a tragikus, hogy a gyerekek sosem adják fel, mert azt akarják hinni, hogy az anyjuk vagy apjuk számára ők a legfontosabbak. Amikor a szülő megígér valamit, azt a századik hazugság ellenére is hinni képesek. Hogy apa elmegy a meccsükre, pedig nem megy. Hozzászoknak, hogy nem lehet beszélni dolgokról. És nagyon érzékennyé válnak, különösen arra, hogy a másik milyen hangulatban van. A kulcs csörgéséből tudják, hogy apa vagy anya, aki épp hazaér, be van-e állva. Ha igen, akkor már nem lehetnek saját maguk, legjobb, ha láthatatlanná válnak, elvonulnak a szobájukba csendben. Nem a saját életüket élik, mert valaki más igényeit kell folyamatosan szem előtt tartani. Borzasztó félelmetes, fájdalmas történetek ezek.
Az iskolában tudják azonosítani a problémát?
Hát ez sem feltétlen egyértelmű, nincs olyan jel, amiből kizárólag arra következtethetne a pedagógus, hogy a gyerek egyik vagy másik szülője szenvedélybeteg. Még az iskolapszichológusnál sem derül ki feltétlenül azon a néhány alkalmon. A gyerek nem mondja, hiszen lehet, hogy ő maga sem tudja. Belenő valamibe. Lehet, hogy a szülők nem is minden nap isznak, hanem mondjuk kéthetente, de akkor kontrollvesztő módon, akár három napig is abban van a család. Nehéz meghatározni az alkoholizmust, már csak azért is, mert ez a tagadás betegsége. „Mért pont én lennék alkoholista?” „Nézz körül, az ismerősök közül is szinte mindenki iszik valamennyit.” „Csak levezetem a stresszt.” „Kevés a pénz, állandóan gondjaink vannak, túl nagy rajtam a felelősség.” Végtelen a kifogások sora. És amíg van normális, átlagos családi élet, munkahely, sokkal könnyebb fenntartani a látszatot.
Illusztráció: Getty
Mi számít alkoholizmusnak?
Magyarországon az Anonim Alkoholisták programja a legelfogadottabb, ha az alkoholizmus elleni küzdelemről van szó. Ők azt mondják, hogy a szíve mélyén mindenki érzi, hogy máshogyan reagál az alkoholra, mint a többség. Másrészt ez egy progresszív betegség. Az alkoholisták általában újra és újra többet isznak, mint amennyit elterveztek. Sokszor bajba keverednek az italozásuk miatt, például azért, mert előfordulnak emlékezetkiesések is. Sokszor elhatározzák, hogy szüneteltetik az alkoholfogyasztásukat, de rendre elbuknak a saját maguknak tett elhatározásukban. Az Anonim Alkoholisták szerint az az alkoholista, aki nem tudja abbahagyni az ivást, és ezzel magának és környezetének kárt okoz.
Tegyük fel, a családtagok közül valakitől egyszer csak eljut az információ egy szakemberhez.
Igen, általában a hozzátartozók kérnek először segítséget az alkoholista számára. Az is kérdés sokszor, hogy ők, a többiek mit tegyenek, hogy az alkoholista ne igyon. Ugyanakkor a szakember feladata, hogy az egész rendszert megvizsgálja. Ma már az addiktológiában szakmai irányelv, hogy ne csak a szerfogyasztó kerüljön kezelésbe, hanem foglalkozzunk a családtagokkal, a gyerekekkel is. Be kell vonni a családot a terápiába, hiszen ez egy rendszerbetegség: az alkoholista szülők saját függőségükből kifolyólag negatív hatással vannak gyermekük fejlődésére. Az érzelmileg elérhetetlen szülő a kiszámíthatatlan élethelyzetben olyan megküzdésre kényszeríti a gyerekeket, hogy azok parentifikálódnak: elveszítik gyermek szerepüket, önfeledt gyermekkorukat. A folyamatos alkalmazkodási kényszer a szenvedélybeteg családtaghoz extrém magas stresszt okoz, melynek következtében gyakran jelennek meg társuló pszichoszomatikus tünetek is a családban, és később kialakulhatnak mentális betegségek, például depresszió, gyógyszerfüggőség, kapcsolati nehézségek is.
Milyen terápiás lehetőségei vannak az érintett gyerekeknek?
Legtöbbször csoportban foglalkozunk velük. Számukra három dolog tudatosítása a legfontosabb: nem te okoztad, nem tudod kontrollálni és nem tudod megoldani. Merthogy magukat hibáztatják. Apa vagy anya azért iszik, mert rossz jegyet hoztam, mert nem vigyáztam a kis testvéremre, nem segítettem a nagymamának, és így tovább. Minden miattam van. Azért válnak, azért veszekednek annyit, mert én rossz gyerek voltam. A legfontosabb információ számukra az, hogy ez egy betegség, apa vagy anya betegsége, máshogy reagál a szervezete az alkoholra, mégsem tudja abbahagyni. A gyerekeket feszíti egy állandó ambivalencia: szeretném a szülőmet, de mégsem tudom, mert nem foglalkozik velem, nem ad enni, mert épp ott fekszik berúgva. Meg kell tanulniuk kettéválasztani az alkoholizmust és az anya vagy apa személyét. Nagy megkönnyebbülés számukra, amikor megértik, hogy a szülőt szerethetik, a betegségét nem kell. Felszabadulnak ettől. Látjuk a szenvedélybeteg családban felnőtt gyerekeket, akik már felnőttként próbálják a saját függőségük elleni harcban feldolgozni a gyerekkorukat. Sokszor akkor ébrednek rá, miben is voltak gyerekként.
A Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Szolgálatának szervezésében néhány éve már az „Apa-Anya-Pia” módszertannal segítik a családokat. Csoportokat indítottak, képzéseket, konferenciákat szervezetek, hogy minél több szakemberhez jusson el a kezelési módszertan.
Azért, mert abba nőttek bele? Az volt a természetes?
Az az érdekes, hogy sokan azt mondják, jó gyerekkoruk volt. Pedig az igazság az, hogy nem volt gyerekkoruk: küzdeni kellett a túlélésért, a létfeltételekért. Ételért, ruháért, cipőért. Borzasztó drámai történetek ezek. Volt egy drogfüggő srác, aki a terápia közben döbbent rá, hogy az, hogy az apja ivott, akit aztán az anyja elüldözött, mert a fiáért is részegen ment az óvodába, az nem olyan jó gyerekkor. Egy másik fiú, akinek az anyja kiskorától ivott, azt mesélte, hogy menni kellett lopni a boltba, piáért, cigiért. De ettől ő lett a menő gyerek, ami neki jó volt. Persze ha nem akart lopni, megverték. Deviáns fiú lett, rossz társaságba, veszélyes bandákba keveredett. Ezek a gyerekek elnyomják az emlékeiket, nem merik beleengedni magukat ennek a fájdalmába felnőttként. Elég a saját felépülésük a feldolgozása. Aztán ahogy mélyül a józanság, úgy lehet egyre inkább szembenézni azzal, hogy én magam is szenvedélybeteg családból származom.
Vagyis a szenvedélybeteg szülőknek jó eséllyel a gyerekei is azok lesznek.
Igen. Ezért kell a terápia, a tudatosítás, aztán a minták felülírása.
Miben különbözik a női- és a férfi alkoholizmus, ha van ilyen?
Az ivási szokásokban mindenképpen tetten érhető a különbség. A nők sokszor titokban isznak, hiszen társadalmilag még mindig sokkal elítélendőbb, ha egy nő, egy anya alkoholista. A nők jobban szégyellik, ezért sokkal később is kérnek segítséget.
Illusztráció: Getty
Akkor talán a veszélye is nagyobb a női alkoholizmusnak?
Annyiban talán igen, hogy sokkal nehezebben kerülnek kezelésbe, egyáltalán az addiktológiára. A terápiákon gyakran hallunk nagyon szomorú, erősen traumatizált női életutakról, tele kapcsolati erőszakkal, bántással. És minden rossz ellenére, pontosabban épp ennek következtében a nőknél legtöbbször a társfüggőség is jelen van. A felépülésük annyiban más, hogy a nők szociálisan érzékenyebbek, náluk általában megmarad valamilyen partnerkapcsolat, ők sokkal nehezebben engedik el a családot. A felépülésükben legtöbben azon dolgoznak, hogy új alapokra építsék a kapcsolatukat a gyerekükkel, családjukkal. Számukra ez nagyon fájó pont, míg a férfiakat gyakran inkább nógatni kell, hogy találkozzanak a gyerekükkel. Egy anya általában gyorsabban visszakerül elvonó után a családba, különösen, ha a nagyszülők vagy az apa addig helyt tudnak állni a gyerekekkel. És előfordul, hogy hozzánk kerülnek, de persze csak akkor, ha már meghozták a döntést, hogy józan életet akarnak élni. Ha nincs hova menniük, rendelkezésre áll a szenvedélybetegek támogatott lakhatása.
Nekik hogyan tudtok segíteni a reintegrációban?
Mindenkinek egyéni felépülési terve van, amelynek természetesen a segítő beszélgetés is része, de ott vagyunk az ügyintézéseknél is, ha kell. Hangsúlyos a munkánkban az absztinencia megtartásán túl az, hogy a korábbi életszemléletet felváltsa egy életigenlő hozzáállás. Feldolgozható legyen a múlt, és kialakuljon egy tudatosabb jelenlét. Olyan új készségek megalapozásán dolgozunk, amelyek segítenek egészségesebb emberi kapcsolódások kialakításában, végső soron a függő személy önbecsülésének helyreállításában. Nagyon fontos megerősíteni az anya- és apaszerepükben a szülőket. Attól, hogy külön élnek, még szülők maradnak, szüleik a gyermekeiknek. Ez az egyéni segítő folyamat része. Tudatosítjuk bennük, hogy ha visszamennek a családba, és ugyanazokat a kommunikációs mintákat, magatartási formákat, viszonyulásokat folytatják, akkor újra indul a hibáztatás, egymás vegzálása, a megszokott, régi dolgok ismét előtérbe kerülnek, vagyis, ha a rendszer nem változik, akkor mindenki ugyanúgy fog működni előbb-utóbb. Jönnek a feszültségek, a megoldás pedig újra csak az ital marad. Itt nálunk védett közegben vannak, ahol a józan közösség megtartó ereje támogatja, erősíti a függőket.
Miért fontosak a csoportok, táborok az érintett gyerekek számára?
Egy ítélkezésmentes közegben nagyon felszabadító érzés az, hogy egyáltalán lehet beszélni a problémáról. Az iskolában a bántástól félve nem merik felvállalni a többiek előtt, hogy otthon baj van. Egy sorsközösségben viszont gyógyító erejű találkozásokban lehet részük az érintetteknek. Azzal, hogy kimondhatóvá tesszük az alkoholizmust, veszít félelmetes erejéből, és lassan azt is megértheti a szenvedélybeteg családban élő gyerek, hogy ez az egész kialakult helyzet nem az ő hibája.
Magyarországon közel 400 ezer gyerek él olyan családban, akinek egyik vagy mindkét szülője szenvedélybeteg. Ha mindannyian élőlánccá összeállnának, Budapesttől Pécsig érnének el – ez 220 kilométer. Ezért választotta a szervezet szimbólumként ezt a távolságot: a résztvevők a kampány során megkötöttek 220 méternyi sálat, amely a közösségi összefogást, a támogatás és a remény erejét szimbolizálja. A KÖTTUSA kampány végére összegyűlt összeget a szervezők a segítő szakemberek képzésére, gyerekcsoportok indítására és nyári táborok szervezésére fordítják. A szervező szakemberek célja az is, hogy minél több emberhez eljusson: a szenvedélybetegség kimondható. Ezeket a célokat IDE KATTINTVA tudod támogatni.
Kapcsolódó cikkek
