Hogyan szoktad a legegyszerűbben megmagyarázni a transzgenerációs elmélet racionális alapjait annak, aki eddig úgy tudta, hogy minden, ami velünk történik, az a születésünkkel kezdődik? Gondolom, gyakorta várnak magyarázatot tőled efféle kérdésekkel: „Ha valamiről nem beszélnek az idősebbek, akkor az hogyan tud „átadódni”?
A születés életünk meghatározó élménye, de nem a kezdete. A kezdet sokkal messzebbre nyúlik, mint azt korábban hittük. Gondoljunk csak bele: amikor nagyanyánk várandós volt az anyukánkkal, annak a magzatnak a petefészkében már ott lapultak azok a petesejtek, melyek egyikének megtermékenyüléséből évtizedekkel később megfogantunk. A nagyanyánk által megélt félelem, szorongás vagy gyász stresszhormonokat szabadított fel a szervezetében, ami egész testét átjárta, többek között a benne növekvő magzat (leendő anyánk) petesejtjeit is. Vagyis a generációkkal korábbi érzelmi hatások sem múlnak el nyomtalanul. És ez csak a sejtszintű öröklődés. A tudattalanba süllyedt tapasztalatok például a szeretet minőségéről szintén átadódnak, és generációkra meghatározzák a kötődés mintázatait. Ezekről ha akarnánk sem tudnánk beszélni, mert nincsenek kognitív szinten hozzáférhető emlékeink. Csupán zsigeri reakcióinkban, megmagyarázhatatlan viszonyulásainkban élnek tovább és alakítják az életünket. De említhetnénk a félig tudatos vagy tudattalan hiedelmeket is, amik úgyszintén kívül esnek a racionális gondolkodás keretein, mégis erőteljesen hatnak ránk.
Ha az átadott minták, lelki működések, motivációk ennyire meghatározottak, kódoltak, akkor hogyan tud mégis szerepet kapni a szabad akarat? Ennyi nehezítéssel marad-e, és hogyan erőnk a saját életünk alakítására?
A szabad akarat nem ajándék, hanem az elvégzett önismereti munka eredménye. Ahhoz, hogy elérjük, először fel kell dolgoznunk, amit örökül kaptunk. Ahogy Carl Gustav Jung, a huszadik század kiemelkedő gondolkodója, az analitikus pszichológia megteremtője mondta: „Mindaddig, amíg a tudatalatti tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életedet, és te sorsnak fogod hívni.” Jung kijelentése évtizedekkel megelőzte a korát. Mára számos pszichológiai módszer alapvetésként kezeli, hogy a változáshoz első lépésben racionális belátásra van szükségünk, majd ennek megszületése után juthatunk el az érzelmi átdolgozáshoz, ami megnyitja az utat egy önazonos élet – ha tetszik – a szabad akarat felé.
Rengeteg szörnyű életélményről lehet olvasni egy-egy ember saját múltjából. Ezek alapján juthat valaki erre a gondolatra: nem elegendő a saját életünkben megélt traumákkal foglalkozni? Jó-e, ha ezek tetejébe még korábbi generációk fájdalmait is mi akarjuk feldolgozni?
Egy dolgot mindenképpen szeretnék aláhúzni: amikor transzgenerációs szemléletben gondolkodunk, akkor nem mások traumáit dolgozzuk fel, hiszen azok már a mieink lettek. Lehet, hogy nem mi éltük át az eseményeket, de a terhüket mi is cipeljük. A huszadik század bővelkedett az emberi ésszel felfoghatatlan és pszichésen nehezen feldolgozható történésekben: a nácik egész családokat küldtek gázkamrába, de a gulág, a kitelepítések, az egymást váltó önkényuralmi rendszerek által létrejött bizalom- és biztonságvesztett állapotok a mai napig éreztetik hatásukat. A társadalom szövete meglazult, a hatalommal szembeni ellenállóképesség leépült, és vészesen megcsappant az egymás iránti szolidaritás.
„Csodálatos gyerekkorom volt” – halljuk szerencsére azért ezt is gyakran. Létezik múlt traumák nélkül? Van olyan, hogy egészséges indulás az életben? Csupa pozitív, építő sorsörökséggel?
Vannak szerencsésebb örökségek, és vannak, akik minden nehézség, fizikai, érzelmi nélkülözés vagy bántalmazás ellenére is képesek megtalálni a helyüket az életben. A legtöbben rendelkezünk a rugalmas alkalmazkodás, a reziliencia képességével. Ha van egyetlen ember a környezetünkben, aki szeretettel fordul felénk, aki mellett megélhetjük a feltétel nélküli elfogadást, már sokkal jobb eséllyel indulunk az életben.
A múlt században még mindig erős parancs volt tartani a homlokzatot, tabusítani dolgokat. Ma már sokkal inkább ki lehet mondani a valóságot, tanuljuk a problémakommunikációt, fórumok vannak arra, hogy a valós arcunkat, megéléseinket, negatív dolgokat mutathassuk. Látsz-e ebben valós fejlődést, vagy „a négy fal” még mindig nagyon erős határ?
Mint minden nagy transzformációt hozó időszakban, most is azt tapasztalom, hogy egyszerre van jelen a múlt és a jövő gyakorlata. A felszínen sokan már tabudöntögetőnek tűnnek, míg a gyakorlatban maguk is hajlanak a tabusításra, ha éppen olyan a téma. Az érzelmekről beszélni egészen a legutóbbi időkig nem volt szokás, ami megnehezítette a feldolgozásukat. Ma valóban van egy erős tendencia arra, hogy mondjuk ki, ami belül zajlik, ám ezzel együtt megjelent az az inkább károsnak tekinthető gyakorlat is, hogy a megdolgozatlan érzelmeket is „kitesszük az asztalra”. Végig sem gondoljuk, meg sem emésztjük az eseményeket, máris „kommunikáljuk”. Ezt hívjuk érzelmi inkontinenciának, ami sokkal inkább az érzelmi éretlenség jele, mintsem bátor felvállalása önmagunknak. Az évszázadok alatt tabuk ezer rétegét hoztuk létre, amiket most elkezdtünk felfejteni, de még időbe telik, míg kellő érettséggel tudjuk kezelni ezeket.
Azt szokás mondani, hogy felmenőink példáját vagy magunkévá tesszük, vagy inverz módon alakítjuk, vagyis például vagy ugyanúgy akarunk gyereket nevelni, ahogy a szüleink, vagy „mindenhogy, csak úgy ne”. Valóban ennyire direkt a szülők hatása? Hiszen egy idő után sokkal többféle életstratégiával találkozunk, mindenhonnan tudunk tanulni…
Valóban, a szülői mintával vagy azonosulunk, vagy ellenazonosulunk, de valódi rugalmasságra csak akkor tehetünk szert, ha folyamatosan önreflexiót gyakorolunk, és kicsit megfigyelőként is jelen vagyunk az életünkben. A szülői szerep is megköveteli az önismereti munkát. Szerencsére a legtöbben olyan családban nőttünk fel, ahol számos követendő példa is jelen volt, így a „biztosan nem fogom úgy csinálni, mint a szüleim” dolgok mellett lesznek, amiket szívesen tovább viszünk az ő gyakorlatukból.
Olvasom, hogy a pszichés trauma nem kitörölhető. Mi a legjobb eredmény, ahova kerülhet az életünkben? Meg tudunk szabadulni valaha is a hatásától? Akár a magunk, akár a felmenőink által átélt bántásokra, válságokra gondolunk. Felülírhatók ezek? Látsz pozitív kimeneteleket?
Természetesen. Gondoljunk csak Edit Eva Eger-re, aki a koncentrációs tábor poklát túlélve vált képessé egy boldog és teljes életre. Erről a folyamatról, az elvégzett belső munkáról szól Döntés című könyve, amit mindenkinek szívből ajánlok.
Elegendő, ha megértjük, hogy milyen transzgenerációs hatások alakíthatják a magunk életét? Vagy ez csupán a kezdet? Mi a dolgunk a szembenézés, egyes ráismerések után?
A megértés csupán a kezdet, azt követi az érzelmi átdolgozás, ami gyakran nehezebb és hosszabb folyamat is. Az agy racionális része viszonylag gyorsan felismeri az összefüggéseket múlt és jelen között, hamar jön az „aha” élmény, ám a zsigeri beidegződések megváltoztatása időigényes folyamat. Sokat segíthet ebben egy terápia, de azok a módszerek is, amik az idegrendszerünk harmonikusabb működését támogatják, mint például az autogén tréning vagy a mindfulness meditáció.
Szerepet vállaltál a Gyerekszoba.hu novellapályázatának zsűrijében. Miért lehet hasznos írni a sorsörökségeinkről, illetve a szülői mintáról – akár nem csak súlyos traumák esetén?
Az írásnak önmagában is gyógyító hatása van. Írás közben rendszerbe szedjük, strukturáljuk az addig csak ködösen, ide-oda kavargó gondolatainkat, emlékeinket, érzéseinket, ami jótékonyan hat. A felmenők életének végiggondolása vagy az a folyamat, amíg a történetük után kutatunk, a mi életünket is más megvilágításba helyezi. Egyszeriben egy kiterjedt családi hálózat részeként látjuk magunkat, nem csak „lógunk a levegőben”, hanem egy hosszú történet egyik szereplőjévé válunk. Ez egy csodálatos élmény, melynek hatására érettebben, összetettebben gondolkodunk nemcsak magunkról, de a körülöttünk lévő világról is.
Mennyiben vannak speciális helyzetben az anyák átörökítés, példaadás szempontjából? És mi minden hat még az anyaságunkra?
Életünk legelső kapcsolata az édesanyánkhoz fűz minket. A magzat egy különleges egységben létezik az édesanyjával, a köldökzsinóron és a placentán keresztül nem csak tápanyagok, de hormonok formájában anyai érzelmek is érkeznek. A szülés-születés élménye szintén meghatározó lehet a baba-mama között kialakuló kapcsolat minősége szempontjából. Ebben látok olyan elemeket, amik akár több generáció anyai működésére is hatással vannak. Nem mindegy például, hogy milyen szüléstörténeteket hallunk kislányként vagy fiatal nőként. A párkapcsolatunk minősége szintén fontos meghatározója az anyaságunknak, de a társadalmi elvárásokról, az anyaság társadalmi megítéléséről sem szabad elfelejtkeznünk, ha az anyaságunkra ható tényezőkről gondolkodunk.
Miért hoztad létre a Transzgenerációs Trauma Intézetet és a hozzá kapcsolódó, úgynevezett Sorsarchívumot?
Régi vágyam volt, hogy teremtsek egy olyan intézményt, melynek elsődleges küldetése, hogy hozzájáruljon egy traumatudatos társadalom létrejöttéhez. Bár az Intézet még gyerekcipőben jár, elkezdtük a munkát. Workshopokat szervezünk, kutatásokat, oktatóprogramokat készítünk elő, melyek célja, hogy minél pontosabban értsük a traumák generációs átadásának menetét, és feltérképezzük a beavatkozási lehetőségeket. A Sorsarchívum ötlete is ehhez a munkához kapcsolódik. Szeretnénk minél több transzgenerációs családtörténetet összegyűjteni, egyrészt, hogy megőrizzük ezeket az utókor számára, másrészt, hogy feltárjuk az ismétlődő mintázatokat. Az induló pályázat kapcsán kíváncsian várom a Gyerekszoba olvasóinak történeteit is.
“Gyermeked voltam, anya lettem” – Anyaság generációkon át
Kattints IDE, és jelentkezz novellapályázatunkra!
Kapcsolódó cikkek
