Nagyon szépen indult minden Zolival, akár egy tündérmesében. Néhány hét alatt teljesen a hatása alá kerültem: elhittem, hogy én vagyok az élete értelme, hogy örökre szeretni fog. Merthogy folyamatosan ezt hallgattam, állandóan szerelmi vallomásokkal bombázott. Nagyon figyelmes volt, a modora kifogástalan, teljesen levett a lábamról. És a szüleimet is. Pedig harmincnégy évesen volt már nem egy kapcsolatom. Aztán teljesen váratlanul teherbe estem, és úsztunk a boldogságban. Az, hogy a kislányunk megfogant, szinte csoda volt, hiszen korábban azt mondták, hogy neki természetes úton nem lehet gyereke. Azt gondoltam, ez nem lehet véletlen. Tényleg úgy éreztem magam, mint a mesében, a királyfi oldalán, akit csak nekem teremtettek. És hát utólag már tudom, hogy pont ez volt a baj: elvakított a rózsaszín köd.
Mindent feladtam a közös életünkért
Zoli meggyőzött, hogy feladjam a karrieremet, a céges kocsimat, a saját kis lakásomat a közösért, ami praktikus okokból az ő nevére került. De nekem akkor még semmi kifogásom nem volt ez ellen, vakon bíztam benne. Hiszen azt is megbeszéltük, hogy összeházasodunk: azt mondta, ha én feladom a munkám, ő is feladja a függetlenségét. Szerette volna, ha csak a családi ügyeinkre koncentrálok, mondván, bőven keres annyit, hogy eltartson minket. Aztán terhesen, gyakorlatilag minden önálló egzisztenciámat feladva teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Ekkor kezdődtek a bántások. A korábban megbeszélt dolgokat tagadta, megmásította. Ha valamire emlékeztetni próbáltam, úgy tett, mintha nem értené, mintha én találtam volna ki. Amikor rákérdeztem, hogy mikor házasodunk össze, kitérő választ adott, vagy azt vágta a fejemhez, hogy ha nem bízom benne, mért akarok hozzámenni, meg hogy biztos csak a pénze miatt akarom annyira. Akkor már a megállapodásunkra sem akart emlékezni, arra, hogy számomra vállalhatatlan, hogy ne rendezett körülmények között szüljem meg a kisbabánkat.
Folyamatosan bántott, mégis reménykedtem
Ha olyanja volt, hozzám se szólt, de ha társaságba mentünk, úgy tett, mintha minden rendben lenne, másokkal mindig lehengerlően, úriemberként viselkedett. Nyolchetes terhesen, amikor épp nagyon meg voltam zuhanva és feltettem a kérdést, hogy mi lesz velünk, már nem az volt a válasz, hogy ne aggódjak, meg hogy mindörökké együtt leszünk, hanem hogy nyugodjak meg, a gyerek biztonságban lesz, én meg majd úgyis megoldom valahogy az életemet. A korábban gáláns lovag akkor már azon is kiakadt, hogy értem kellett jönni, amikor elmentem valamilyen esti programra. Megalázó módon kellett kuncsorognom azért, hogy hazajussak. Addigra vissza kellett adnom a céges kocsimat, de csak ígéret maradt, hogy majd veszünk nekem egy másikat. És még ekkor sem gondoltam arra, hogy bántalmazó kapcsolatban vagyok. Az ember sokáig hitegeti magát: mindenkinek lehet stresszes időszaka, hiszen hirtelen a nyakába zuhant a családdal járó felelősség is. Bíztam benne, hogy majd megoldódik, újra olyan lesz minden, mint régen.
Hét hónapos terhesen aztán elvett feleségül. A nászúton újra a régi Zoli volt, aki a tenyerén hordott, és én újra elhittem, hogy minden rendben lesz. De ahogy a mézeshetek véget értek, még mélyebb válságba került a kapcsolatunk. Ekkor már az anyósom is folyamatosan zsarolta érzelmileg: egyre többet panaszkodott, az volt a baja, hogy amióta mi együtt vagyunk, ő sokkal kevesebbet kap a fiából. Zoli persze nem a mi egységünket képviselte, hanem egyre inkább az anyja befolyása alá került, aki a legtöbbször igyekezett ellenem hangolni, még a saját családomban és a közös ismerőseinknél is mocskolt, mintha az lett volna a cél, hogy mindenkit ellenem fordítson. Zoli pedig egyre kevésbé osztotta meg velem a gondolatait, inkább elkerült, ha én akartam beszélni valamiről, talált valami kifogást. Kritizált, semmi nem tetszett neki úgy, ahogy én akartam, és folyamatosan bántó megjegyzései voltak, amit utólag próbált azzal magyarázni, hogy csak viccelt. Őszinte megbánást sosem láttam rajta. Másokkal segítőkész és kedves volt továbbra is, akik őhozzá is hasonlóan viszonyultak, így aztán megkaptam, hogy őt mindenki szereti, mindenki tiszteli, csak én nem. Sokszor büntetett némasággal, elfordulással, pedig korábban megbeszéltük, hogy nem fekszünk le haraggal.
Magamra maradtam a babával
Zoli ragaszkodott hozzá, hogy kimenjek vele egy külföldi országba, ahol van egy vállalkozása. Azt akarta, hogy ott szüljem meg a gyereket. Távol a saját családomtól még inkább kiszolgáltatottnak éreztem magam. A férjem továbbra is magamra hagyott, az orvoshoz sem kísért el, pedig nagyon idegen volt minden és mindenki. Aztán úgy döntöttem, semmiképp nem várom meg ott a kislányunk, Anita születését, hazajövök, de ez nagyon nem tetszett neki, és nem is kísért el. A gyerek „rendes” volt, megvárta az apját, aki még három hónapot töltött itthon velünk, aztán visszautazott. Később utánamentünk, de még a korábbinál is rosszabb lett a helyzet, és én teljesen egyedül éreztem magam a babával. Anita sokat betegeskedett, az ápolásával is magamra maradtam, és sokszor voltam bizonytalan, mert az orvosokkal sem tudtam rendesen megértetni magam.
Fotó: Getty
Anita már másfél éves volt, amikor úgy döntöttem, hogy hazajövünk. Zoli nem jött velünk, aztán a covid miatt kint is ragadt, de úgy éreztem, ez inkább jó ürügy volt számára. Másfél évig nem találkoztunk. Csak telefonon beszéltünk, néha képernyőn látta az apját a gyerek. Én még akkor sem hittem, hogy ennek válás lehet a vége. Valahogy maradt bennem egy halvány remény, hogy helyrehozhatjuk a dolgokat. De az hazugság lenne, hogy csak a gyerek miatt akartam megmenteni a házasságot. Hitegettem magam, hogy az az igazi Zoli, akit az elején megismertem, és még akkor is előfordult, hogy magamban kerestem a hibát, az okokat, hogy idáig jutottunk.
Esélytelenné vált a békés megegyezés
Igaz, Zoli sok gondolkodási időt nem hagyott, mert amikor másfél év után először találkoztunk a játszótéren Anitát hintáztatva, vigyorogva odasúgta nekem, hogy tudjak róla, már beadta az ügyvédje a válókeresetet. Még jó, hogy volt mibe kapaszkodni, mert hirtelen megfordult velem a világ. Kiderült, hogy már hónapok óta zajlott a válás előkészítése, gyűjtötték az anyagokat, a bizonyítékokat ellenem. Arra az esetre, ha nem fogadnám el az ajánlatukat. És mivel ez várható volt, hiszen még a lakásunkat sem tarthattuk volna meg, nem bízták a véletlenre. Teljesen felkészületlenül ért az egész. Arra esély sem volt, hogy emberi módon, békésen rendezzük a helyzetet. Kapálóztam jogi segítség, védelem után, de Zoli lépéselőnyben volt. És mivel pénze van elég, talált magának egy nagyon rámenős ügyvédet. Én akkor még úgy gondoltam, az igazság számít, az, hogy én mindent megtettem a gyerekemért, hogy amióta megszületett, gyakorlatilag egyedül nevelem, de másfél éve teljesen, hát egyértelmű, hogy a javamra dönt a bíróság. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ez csak számomra volt ennyire kézenfekvő.
A per kezdete óta nyilvánvaló volt, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva a jogszabályokra hivatkozó, újabb és újabb ideiglenes intézkedéseket puffogtató bíróságnak, ahol a két év alatt a legkevésbé a gyerek érdekei kerültek szóba. A gyerekjóléti szolgálathoz fordultam, mert Zoli azzal vádolt, hogy nem adom át neki a kislányt, holott én azt szerettem volna, hogy rendszeresen találkozzanak. Csakhogy képtelenek voltunk egyeztetni, mert ha valamit megbeszéltünk, ő sokszor más programra, mondjuk, egy hirtelen közbejött külföldi útra hivatkozva lemondta. Annak ellenére, hogy sokkal többet volt az országban, mint korábban, nem volt képes rendszeresen látogatni a gyereket. Amikor kiakadtam és feszülten reagáltam, arról azonnal hangfelvételt gyártottak (később viszontláttam ezeket a szituációkat megvágva a beadványokban), mintha csak provokálni akartak volna, hogy aztán vádolhassanak. A gyerekpszichológusi véleményt, amely a négyéves gyerek szükségleteire, érzelmi biztonságára hívta fel a figyelmet, teljesen semmibe vették.
Egyedül a jog embertelen útvesztőjében
Két év alatt alig jutottam szóhoz a bíróságon. Elkezdődött a tárgyalás, és Zoli ügyvédje azonnal valamilyen ellenem felhozott vádra hivatkozva ideiglenes intézkedést kért az apa javára. Sikerült beállítani engem egy élősködő, pénzéhes nőnek, aki ahelyett, hogy belenyugodna a helyzetébe, körmeszakadtáig harcol az érdekeiért, azért, ami jár neki. Végig kellett hallgatnom, hogy a mi gyerekünknek túl jó az a lakás, amelyben élünk, ami az otthona volt születése óta. A külföldi hatóság az apa külföldi jövedelme alapján jóval magasabb összegű gyerektartást állapított meg (ezt én jártam ki másfél év alatt), mint amit az felajánlott, de a magyar bíró ezt elutasította és meghatározott egy nevetséges összeget, ami még a felajánlásnál is alacsonyabb volt. Ezek szerint mi elégedjünk meg csak annyival, amennyit egy átlag magyar válásban ítélnek meg. Nagyjából Zoli tévéelőfizetése kerül ennyibe külföldön. De ennél is rosszabb az, hogy tulajdonképpen semmilyen kötelezettséget nem írtak elő az apa számára a kapcsolattartást illetően, ha fél évig nem látogatja a gyereket, mert épp külföldön van, az is belefér. Ki-be mászkál az életéből, ami érzelmileg nagyon megterhelő egy ötévesnek. Muszáj volt fellebeznem.
Nem hiszem, hogy van esély arra, hogy valaha is megegyezzünk, hogy egy kicsit is más irányba vigyük a tárgyalást. Zoli anyagi fölénye lehetővé teszi, hogy elhúzza a pert, engem viszont iszonyúan megtépáz. Az egész eljárás alatt tehetetlennek és eszköztelennek érzem magam. Mindenem rámegy arra, hogy védjem magunkat. Első fokon elutasították a költségmentesség iránti kérelmemet is. Most másodfokon megkaptam ugyan, de a félelem, a bizalmatlanság nem oldódik bennem. A másodfokú eljárás során egy háromtagú tanács nézi át az ezer oldalas anyagunkat, majd ez alapján hoznak határozatot. Vajon ők képesek lesznek reálisan, a gyerek érdekeit szem előtt tartva állást foglalni? Ha az eddigi eljárásra gondolok, igazából teljesen kiszámíthatatlan, hogy néhány szubjektív meglátásból milyen határozat születik. Jó lenne, ha végre figyelembe vennék a gyerekpszichológus javaslatait, a kialakult szokásokat, az életvitelünket. Ne a gyereknek kelljen az apához alkalmazkodnia, hanem fordítva.
Tartom a hátam, hogy a lányomnak legyen apja
De ha kicsit reménykednék is, mert valamiért úgy vagyok bekötve, hogy sose adjam fel, harcoljak az életünkért, ameddig csak bírok, jön egy megalázó gyámügyi eljárás. Hívnak a gyámhivatalból, hogy bejelentést kaptak kiskorú veszélyeztetése miatt, és vizsgálatot fognak indítani. A vádak szerint magára hagyom a gyereket, miközben prostitúciós tevékenységet folytatok, alkoholista vagyok és többféle személyiségzavarral küzdök… Az ügyintéző hölgy egyébként nagyon korrekt és megértő, már az első találkozáskor nyugtatni próbált, sajnálta, hogy ilyen helyzetben vagyunk. Elmondta, hogy sajnos sokan használják a gyámügyi eljárást eszközként a másik fél gyengítésére, mivel bejelentést tenni nem nehéz, a hivatalnak pedig minden ügyet ki kell vizsgálnia. Ők már rutinból az elején sejtik, hogy mennyire van alapja a dolognak, de végig kell járniuk a hivatalos utat, elkészíteni a környezettanulmányt, bekérni az intézményi szakvéleményeket, majd, ha a másik fél arra igényt tart, az ő észrevételeit is figyelembe véve zárni le az eljárást.
Nem is tudom, melyik a nehezebb. Esténként beleélni magam a mesébe, ott lenni fejben, amikor színezünk vagy a pónikkal játszunk, vagy, hogy tartsam a hátam egy olyan embernek a gyerek előtt, aki nem látja be, hogy azzal, hogy engem tönkretesz, a gyerekén ejt életre szóló sebeket? A kislányt nem akarom megfosztani az apjától, hiszen szereti, szívesen tölt időt vele. Talán még örülni is tudnék ennek, ha nem látnám az álszentséget minden mögött, hiszen attól, hogy mi nem jövünk ki, nekik lehetne jó kapcsolatuk. Ehelyett inkább attól rettegek, hogy egyszer a lányomat is úgy fogja bántani, mint engem, hogy egyszer majd olyan nagy csalódást fog neki okozni, mint nekem. Amikor kérdőre vonom, szembesítem a történtekkel, az ellenem felhozott, mondvacsinált vádakkal, vagy csak rákérdezek, hogy valójában mit akar elérni, egyszerűen leráz, gyerekesen kilép a helyzetből valami olyasmivel, hogy „Te hülye vagy”, vagy, hogy „Megint veszekedni akarsz?”. Ha miattam nem jön el az óvodai ünnepségre, az kinek lesz rossz? A gyereknek. Ezért inkább benyelem.
Félek, hogy elveszik tőlem a gyermekemet
Rettegek, amikor Anita az apjánál van, mert nem tudhatom, mire készül. Iszonyú a tudat, hogy külföldön él, mert ugyan elvileg nem viheti el a kislányt, de mi van, ha az ügyvédje kitalál valamit? Hiszen nyilvánvaló, hogy a gyámügynél is ők indítottak eljárást, már csak az időzítés miatt is: hiszen a másodfokú bírósági tárgyaláson nyilván nem vet rám jó fényt, hogy hivatalos eljárás folyik ellenem. Be akarják bizonyítani, hogy veszélyeztetem a gyereket? Hogy aztán Zoli elvihesse magával? Mért nem elég még a meghurcolásból? És hol van ebben az ügyvédek, a bíróság etikai felelőssége? Egy olyan ügyben, ahol egy gyerek sorsa felől döntenek? Mert az egész arról szól, hogyan tegyünk tönkre egy anyát mentálisan, anyagilag, mindenhogyan. Az nem érdekes, hogy mindez egy ötéves kislány életére milyen hatással van.
Címlapképünk illusztráció.
Kapcsolódó cikkek
