Az egyetlen újévi fogadalom, amit én képes lennék megtartani, az az, hogy soha többé nem fogadok meg semmit.
Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik tudtak nagyokat vállalni. Akik letették egyik pillanatról a másikra a cigit, vagy akik egy fogadalom hatására elkezdtek egészségesen enni vagy rendszeresen sportolni.
Hát nekem ez nem megy… Egyszer megpróbáltam lejönni a cukorról. Egész nap másra sem bírtam gondolni, csak arra, hogy nekem most mennyire borzasztó, milyen hősies vagyok, és hogy mikor ehetek már végre cukrot. Persze délig sem bírtam tartani magam.
Tavaly megfogadtam, hogy ebben az évben minden nap csinálok száz guggolást. Maximum három perc lett volna naponta. Január 3-án már nem is emlékeztem rá, hogy ez volt a fogadalmam… Pedig milyen kerek hátsóm lehetne már!
Mondjuk nem kell hozzá új év, hogy megszegjem amit megfogadok, hiszen minden áldott nap megtörténik.
Mondjuk mikor esténként próbálom lefektetni a gyerekeket, és folyamatosan az idegeimen táncolnak… Elmondom a mesét, becsukom az ajtót, de persze már 2 perc múlva áll a bál: a nagy üvölteti a kisebbet, nem jó a takaró, rázzam meg a párnát, az egyiknek túl sok a fény, a másiknak túl kevés, és mikor végre elcsendesednek, akkor persze kérnek egy-egy pohár vizet…
Ezen a ponton már a hajamat tépem, de még mindig nem ordítok… Odaadom a poharakat, kimegyek, leülök a kanapéra, de persze képtelen vagyok nyugiban megnézni egy filmet, mert a párnarázás, fényoptimalizálás és vízivás után is percenként kijön valamelyik a szobából, valami halaszthatatlan mondanivalóval, majd lezárásképp este 11-kor az egyik közli, hogy most jut eszébe, hogy holnap töri doga, de a könyvet sajnos a suliban hagyta.
Na ilyenkor aztán sajnos már tényleg ordibálni kezdek. Nem mintha lenne bármi értelme, csak a tehetetlenség meg a frusztráció így tör utat magának. Szóval ordítok, és csúnyákat mondok, hogy mennyire elegem van belőlük, és hogy nem hagynak élni, és folyton szívják a vérem, lerágják az összes húst a csontjaimról. (Van egy elég szépen kidolgozott monológom erre az esetre.)
De mikor üvöltök, és ők megszeppenve pislognak a takaró alól, akkor aztán mindig borzasztóan érzem magam. S akkor kikullogok a szobájukból, megfogadom, hogy soha többé nem beszélek velük csúnyán, és nem fogok kiabálni.
Hát gondolhatjátok, ez a fogadalom meddig tart….
Ahogy százszor megfogadtam már, hogy konzekvens leszek a nevelésben: nincs este 8 után képernyőidő, se csoki, minden egyes nap el kell olvasniuk 20 oldalt, egészségesen fognak enni, nem teszek meg mindent a kicsinek csak azért, mert addig vinnyog, amíg meg nem kapja, de persze ezeket is minden nap megszegem.
De ettől még – azt hiszem – jó anya vagyok. Elmondják, ha bajuk van, tudják, hogy mindenben számíthatnak rám, és az idegenek szerint jól neveltek.
Ettől még persze szeretnék jobb lenni. De lehet, hogy nem a fogadalmaktól leszek jobb, hanem valami teljesen mástól. Mondjuk az segítene, ha többet foglalkoznék a saját igényeimmel. Ha néha meghallanám a saját belső hangom. Ha tiszteletben tartanám a saját határaimat, és nem erőltetnék magamra olyan dolgokat, amiket nem akarok megtenni.
Mint például a napi száz guggolás.
Talán azt az egy dolgot kéne megfogadnom idén, hogy picit többet foglalkozom magammal, hogy türelmesebb, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb legyek.
Mert ha én nem vagyok jól, akkor adni is nehezebb.
Azt hiszem ez a fogadalom a legtöbbünkre ráférne.
De vajon ezt képes leszek megtartani?
Kapcsolódó cikkek
