Mikor még a gyerek kicsi és aranyos, nagyítóval figyeljük minden lépését, és minden egyes fejlődési szakasznál lelkendezve hívjuk körbe a rokonságot, hogy az Ödönke – na tessék – már biztos, hogy zseni! A vak is látja, mennyire különleges, hiszen a kortársai még nem fordultak át, ő pedig tegnap a tüsszentésnél igen, és nézzétek csak, előbb tartja a fejét, előbb ül fel, mint a többi (ők szegények lemaradtak picit), és tessék, már háromévesen mutogat az autókra, és tudja az összesnek a márkáját, szóval valószínűleg hamarosan kell keresnünk egy sakkoktatót, mert a zseniket ugye így szokás fejleszteni, és Ödönke biztosan zseni.
Hát ez történt velem is. Szentül hittem, hogy nekünk sosem lesz gondunk az iskolában, mert a gyerek „az a jól teljesítő” alkat. Nyitott, érdeklődő és persze kiemelkedő képességű. Jó, kimondom: én is egyike voltam azoknak a szülőknek, akik azt gondolják, hogy a gyerekük zseni.
Én nem voltam soha egy eminens gyerek. Nem tanultam rosszul, de olyan emlékem nincs mondjuk, hogy engem dicsértek volna az egész osztály előtt, hogy milyen csodálatos dolgozatot írtam, vagy ilyesmi. Talán ezért jelentett annyira sokat, mikor a védőnőnél mindig én lehettem a büszke, pöffeszkedő szülő, akinek a gyereke mindig előrébb tart, mint a többi.
“Igen, Márta – így hívták a védőnőt – minket is meglepett, de már ezt is tudja. Igen. Teljesen egyedül. Nem erőltettük, dehogy! Ő ilyen. Hogy különleges? Jaj, azt nem tudom, de valóban jóval fejlettebb a koránál. Nem mondom, hogy zseni, de azért na. Mindenki látja, mi a helyzet.”
Mikor vinni kellett a státuszvizsgálatokra, a védőnő és a doktornő is mindig el volt ájulva, milyen csodálatos gyerekem van. Jól fejlett volt fizikailag és szellemileg is. Agyondicsérték a testalkatát, az izomzatát, és le voltak nyűgözve, hogy milyen okos. És én büszke voltam. Igen. Mert mindig sejtettem, hogy ha egyszer gyermekem lesz, csodálatos lesz, nagyon okos lesz, és imádni fogom. Ez egyébként mind igaz is. De valahogy az iskolában mégis átértékelődött minden. A csillogó szemű, érdeklődő, kíváncsi gyerekem szeméből eltűnt az az a fény. A tudásszomj.
Foghatom a rendszerre. Tényleg. Mert a magyar állami iskolarendszer semennyire nem díjazza az eredetiséget, a kreativitást vagy a fantáziát.
2023-ban még mindig frontális oktatás van. A tanár magyaráz, a gyerek csendben figyel. Évszámokat tanul, ezer és egy apró részletet, lehetőleg szó szerint. És azok a gyerekek, akik eredetiek, izgalmasak, tele vannak energiával, de nehezen tudnak csendben figyelni, elvéreznek ebben a rendszerben. Először kivész a szemükből a csillogás, aztán elveszítik az érdeklődésüket. Már nem lesznek kíváncsiak. Az állandó kudarcélmények és gyakran előforduló nyilvános megszégyenítések hatására egy idő után már nem lelkesek. Nem érdeklődőek. Csak meg akarják úszni az egészet.
Ez történt velünk is. Ne értsetek félre, én most is kiemelkedő képességűnek tartom a gyerekem, de az eredményei ezt egyáltalán nem tükrözik.
Ebben a rendszerben az, hogy valaki jó képességű, nem elég.
Persze be kell ismernem, hogy van sok olyan gyerek, aki ennek ellenére is képes valahogy utat törni magának. Van, aki jól teljesít ezek között a keretek között is. Aki állami iskolából is kijut külföldi egyetemre, és valahogy magától érdeklődő és motivált. Meg van az a típus is, aki a rendszeren kívül ugyan, de ambiciózus, és akar valamit. Ilyen például az, aki tizenkét évesen számítógépes programokat fejleszt, és felnőttekkel van üzleti tárgyalása. Meg van olyan is, aki eladja az uzsonnáját, befekteti a zsebpénzét, és tizennégy évesen úgy seftel, hogy több pénze van, mint az anyjának.
De vajon miért van az, hogy jó és jó képességű gyerekek között ekkora különbségek adódnak, ami az iskolai eredményeket illeti? Vajon min múlik, hogy egy gyerek jól teljesít-e az iskolában? Mondhatnám, hogy a megfelelő pedagógusokon, mert tényleg rengeteget számít, de tudok olyat is, akinek nem volt kiemelkedő tanára, mégis állati sikeres a tanulmányaiban. Vagy foghatnám a nevelésre, de sok olyan szülőt ismerek, aki egyformán nevelte a két gyermekét, mégis az egyik kitűnő tanuló, a másik meg közel sem az.
Talán ilyennek születni kell: erősnek, ambíciózusnak, kitartónak, motiváltnak. Olyannak, akit nem tör le a monotónia, a szigorú keretek, a száraz tananyag, mert csakis a saját teljesítményre fókuszál.
Persze az sem biztos, hogy ezek a gyerekek, akiknek van ez a belülről fakadó teljesítménykényszere, boldogabbak, mint a tanulásra magasról tojó társaik. Mindenesetre az azért valószínűsíthető, hogy jobb állásuk lesz, és jobban fognak keresni. Persze ez sem biztos. Mégis szülőként úgy érzem, nyugodtabb lennék, ha ilyen típus lenne a gyerek.
Szeretnék a szülőiken is úgy pöffeszkedni, mint anno a védőnőnél, de most már inkább lapulok, ha az eredményekről van szó, mert kiderült: a gyerek az iskolában nem akkora zseni.
Nem igazán megy neki a matek. Na meg a fizika és a kémia sem. Hidegen hagyja a tanulás, nem egyetemről álmodozik, csak drága cipőkről és menő ruhákról. Egy tipikus kamasz, aki egyébként egy csodálatos lélek. Jószívű és kedves, empatikus és érzékeny. És ezért én nagyon büszke vagyok rá. De mikor matekot magyarázok neki, és csak bámul rám üveges tekintettel, akkor eszembe jutnak az elvárásaim ott a rendelőben, mikor hároméves volt, és mindenki neki tapsolt. Eszembe jutnak, és sóhajtok egyet, mert el kell engednem azt a halom elvárást, és elfogadnom, hogy ez nem pont úgy alakult, ahogy terveztem. Nekünk nem lesz sétagalopp a gimi. De nem baj, mert cserébe imádom, és ezzel együtt ő úgy jó, ahogy van.
Semjén Nóra, az Anyakivan vlog szerzője
Kapcsolódó cikkek
