Nemrég lakást szerettem volna bérelni. Nem volt ez újdonság nekem, többször voltam már ilyen helyzetben, mivel az én szüleim nem tudtak lakást venni nekem (egyébként sem vártam el tőlük).
Először azon lepődtem meg, hogy mennyivel több pénzt kell összeszednem, ha bérelni akarok. Régen elég volt százezer forintnyi összeg havonta, most már inkább százhatvan-kétszáz körül jár még egy kétszobás is, ami rezsivel együtt legalább egy fél átlagfizetés. Az igazán nagy összeget viszont a kaució adja ki: a tulajok már nem elégszenek meg egyhavival, két-három havit kérnek. Ami így, az első lakbérrel együtt meghaladhatja a félmillió forintot.
Amikor oda jutottam, hogy egyben volt a pénzem erre, ki is néztem egy megfelelő lakást. Mondtam, a tulajnak, hogy kiveszem. Ekkor jött a második meglepetés. Nem az volt a válasza, hogy nagyszerű, akkor megbeszéljük a részleteket, a szerződéskötést és hasonlókat, hanem hogy majd értesítenek.
Ekkor értettem meg, hogy ma már a tulajok is válogatnak, mert megtehetik, hiszen még ilyen pénzek mellett is többen érdeklődnek egy-egy ingatlan iránt. Aztán vártam, de nem hívtak. Még csak le sem mondták. Ekkor ért a harmadik meglepetés: felfogtam, hogy már nem én vagyok a tulajdonosok álma, mint egykor. De mi lehet a baj velem?
Nos, már nem egy fiatal, szingli jól kereső nő vagyok, hanem egy elvált, kisgyermekes anya. És mint ilyen, már nem vagyok valami kurrens az albérletpiacon. Ekkor kezdtem el nézegetni a hirdetések „apró betűs” részeit is. És egyre több helyen láttam, hogy már nemcsak a dohányosok és a háziállatot tartók nem kívánatosak, hanem sokszor a gyerekesek sem.
Van, aki csak ajánlja „fiatal párnak” az ingatlant, mások egyenesen kikötik, hogy legfeljebb két személy jöhet. Egyébként még csak el sem ítélem őket, hiszen az ő tulajdonuk, megmondhatják, kit szeretnének befogadni, és az is akceptálható, ha mondjuk csupa idős ember lakik egy házban, és nem szeretnének gyerekzsivajra ébredni.
Minden lakó egyforma?
– Az én gyerekeim jól neveltek, nem rohangálnak, nem hangoskodnak, nem tesznek kárt a bútorokban – mondta nekem egy felháborodott anya, aki három gyerekével sehogyan sem kapott albérletet, pedig férjével együtt simán ki tudták volna fizetni.
Én ugyanezeket az érveket nem tudnám elmondani. Az én gyerekeim bizony olykor rohangálnak, minden nap hangoskodnak, és – legyünk őszinték – előfordult már, hogy a kétévesem összefirkálta a falat. Úgyhogy szerintem azt azért nem lehet állítani, hogy a kisgyerekes életforma ugyanolyan, mint egy felnőtté. Viszont ez nem is elvárható.
Négy-öt-, de akár hat- nyolcéves gyerekek sem ülhetnek mozdulatlanul egész délután, és csak azért nem fogom őket a tévé előtt aszalni, hogy ne zavarjuk a szomszédokat. Ugyanakkor én sem szívesen erőltetem rá magunkat olyan lakóközösségre, ahol mindig amiatt kell izgulnom, hogy mikor jön fel valaki ránk szólni.
Emellett viszont a tulajokat sem értem mindenben. Ők ugyanis általában nem ezekre a zavaró tényezőkre hivatkoznak. Inkább amiatt aggódnak, hogy ha nem fizetünk, majd nem tudnak minket kitenni a gyerekek miatt, ami viszont alaptalan félelemnek tűnik.
Egyrészt a gyerekesek általában sokkal fegyelmezettebb fizetők, hiszen maga a gyerekes lét nagy tudatosságra és szabálykövetésre nevel, másrészt semmivel sem nehezebb egy kisgyerekest „eltávolítani”, mint egy gyermektelent. Pláne, hogy mostanában mindenki közjegyzői iratba foglaltatja, hogy nem fizetés esetén azonnali hatállyal el kell hagyni a lakást – akár rendőri segédlettel.
A gyermekes családoktól a közjegyzői okiraton túl befogadói nyilatkozatot is szoktak kérni mostanában, amivel igazolni tudja a bérlő, hogy van, ahová költözni tud gond esetén. Ha azonban nincs ilyen nyilatkozat, akkor a végrehajtásba valóban beleszólhat a gyámügy is – ezt azért érdemes észben tartani.
Mondjuk én el sem tudom képzelni, hogy egy napig is jogtalanul lakjak valahol, nem is értem, hogyan képesek erre azok, akik ezt teszik, főként, ha a tulajdonos naponta odajár csengetni, verni az ajtót, zárat cserélni. Remélhetően ez egy kis rétege a bérlőknek – persze hallani rossz történeteket.
A másik az amortizáció kérdése. Azt nem lehet tagadni, hogy ha használnak egy lakást, az meglátszik rajta. Viszont bizonyos mértékig a tulajnak illik kalkulálnia ezzel, hiszen a lakáskiadás természetéhez tartozik. Ahogyan a költségeit is viselnie kell – persze rendeltetésszerű használat esetén, amit szépen bele is írnak a szerződésbe. Az pedig számomra természetes, hogy ha én rontok el vagy rongálok meg valamit, akkor pótolom, javíttatom. Talán nem mindenki gondolkodik így, de ebben sem az a vízválasztó, hogy valakinek van gyermeke vagy nincs.
Ingatlanhelyzet
Magyarországon az embereknek csaknem 80 százaléka saját tulajdonban lakik, nálunk csak Romániában alacsonyabb a bérlakások aránya, aminek okai leginkább a társadalmi múltban keresendők. A szocializmusban nagy volt az állami bérlakások aránya, és amikor ezeket privatizálták, az emberek örültek, hogy olcsón tulajdonhoz jutottak, csakhogy utána nehezebben váltottak egy esetleges költözéskor – ez a mai napig bebetonozta a tulajdonosi szerkezetet.
Azt pedig sokszor nem értem, miért gondolják sokan, hogy egy háromszobás, előkertes lakást egy-két személy venne ki, amikor az épp családoknak lenne megfelelő. Úgyhogy elég igazságtalannak éltem meg, amikor a sokadik ingatlanos rázott le arra hivatkozva, hogy „a tulajdonos másmilyen bérlőt képzelt el”.
De nekem még így is szerencsém van, hiszen még így sem én vagyok a leghátrányosabb helyzetű az albérletpiacon. Ahogy hallom, mostanában nemcsak a romáknak nehéz lakhelyet találni így, de az ukrán, orosz embereknek is, sőt, olyat is hallottam, hogy valakinek az nem felelt meg, hogy a potenciális bérlő takarítóként dolgozik…
Úgyhogy előítéletek bizony itt is érvényesülnek. Ami azért különösen szomorú, mert az albérletárak viszont az egekben vannak, és így is kisebbfajta vagyont kell áldozni azért, hogy a máséban lakhassunk – ami eleve nem ideális állapot. Mindezek miatt elmondható, hogy ma a lakhatási válság már nem csupán a társadalom legalsó rétegét érinti, de egy pályakezdő fiatalt, egy kiskeresetű embert, egy egyedülálló szülőt vagy épp egy sokgyerekes házaspárt is.
A hátrányos helyzetűek között külön csoport azoké a nőké, akik épp emiatt nem tudnak kilépni egy megromlott házasságból, esetleg bántalmazó kapcsolatból: egyedül nem tudnának fenntartani egy teljes háztartást.
Hónapok óta hiába
Hat és tizenkét évesek a fiaim, irodai asszisztensként dolgozom, évek óta ugyanannál a cégnél. Mégis hónapok óta keresek lakást hiába – mondja Anna. Néhányat már meg tudott nézni, de az alkuig nem jutottak el. „Legutóbb már majdnem sikerült, de végül én hívtam a tulajt, mire elmondta, hogy van egy ügyvéd rokona, aki lebeszélte arról, hogy gyerekesnek adja ki a lakást. Szerinte még egy kutya is kevesebb zűrrel jár.”
Nem tudjuk, mennyiben van igaza az ügyvédnek, mert bizony a kutyatulajdonosok is panaszkodnak: „Kedves Ismerőseim, itt is megpróbálom, hátha! Három gyerekkel és egy kutyával keresnénk albérletet. Egy legalább két hálószobás lakásra volna szükségünk, hatvan-hetven négyzetméter körül. Jó lenne, ha lenne erkély vagy egy kis kertrész. Eddig nem jártunk sikerrel, és a mostaniból nemsoká ki kell költöznünk. Százhúszezer forintot tudnánk fizetni” – írta nemrég egy családapa a Facebookon. És az az igazság, hogy az a százhúszezer tényleg nem sok… mármint a tulajdonosok szemében.
A közösségi oldalakon már több csoport is működik, ami azoknak próbál segíteni, akik gyerekkel keresnek lakhatást. Egy szombathelyi nő például azt írja, neki sikerült a költözés, de olyan nehezen ment, hogy mások megsegítésére létrehozott egy fórumot a neten.
„A bérbeadónak a bérlő nemcsak jövedelmet hoz, de kockázatot is jelent – nyilatkozta korábban az nlc-nek Soóki-Tóth Gábor, az Otthon Centrum elemzési vezetője. – A megfizetett biztosíték – bár az egy-két havi bérleti díjnak megfelelő összeg soknak tűnhet – a lakás értékéhez képest csekély. Ha a felek között vita alakul ki, a bérbeadó érdeke, hogy ez a legrövidebb időn belül lezárható legyen. Egy kisgyerekes családdal pedig kevésbé szeretne ilyen kellemetlen helyzetbe kerülni bárki is. Talán ezért van az, hogy a bérbeadók egy része eleve nem kívánja gyermekes egyedülállónak vagy családnak kiadni a lakását.”
Azért még mindig a pénz a legfontosabb
A szakértő szerint a bérbeadók elvárásai nagyon különbözőek. Szerinte a legtöbbjüknek az az elsődleges, hogy biztos fizető legyen, akivel szerződnek. És persze az, hogy az illető ne tegyen kárt semmiben. Ők abba nem szólnak bele, hogy ezen belül kit választanak. „Az ingatlanközvetítő nevében benne van, hogy közvetít – magyarázza az elemző. – Elsődlegesen a keresletet csupán összehozza a kínálattal, de természetesen az ő érdeke is, hogy ha talál olyan bérlőt, aki a kért bérleti díjat és a bérleti feltételeket elfogadja, létrejöjjön a szerződés.”
Kapcsolódó cikkek
