Ezért fontos az anyák napja a Gyerekszoba szerzőinek

Barok Eszter: “Mindig meglep, hogy a lányom mennyire okos, talpraesett és határozott”

Kevés magzatvíz miatt feküdtem a kórházban, amikor az egyik reggeli viziten közölte az orvosom: fél óra múlva menjek a műtőbe, eljött az idő. Egy óra múlva már ki is emelték Borit. Alighanem a legédesebb álmából riaszthatták fel, mert olyan volt, mintha azt kiabálná: “neeeee, neeee, neee”, de amikor az arcomhoz tették, és én köszöntöttem, azonnal elhallgatott. Fél órával később, mikor összevarrtak, már megkaptam a kis csomagot, aki – a kórházi védőnő segítségével – rögtön megtalálta a cicit. Akkor még kínlódtam ezzel, de később a cici és ő elválaszthatatlan jóbarátok lettek. Szóval… hogy mit tudtam meg magamról azóta, hogy anya lettem? Egyszerű:

az anya csak dekoráció a cici körül…

Mindig meglep, hogy a lányom mennyire okos, talpraesett és határozott. Hihetetlen, mennyire ragaszkodik, imád, csodál engem – egyelőre, hisz még csak öt és fél éves. Amikor amiatt bosszankodom, hogy túl erős az akarata, mindig eszembe jut, hogy később ez még hasznára lesz.
Ettől még ez okozza nekem a legnehezebb pillanatokat. Az állandó, huszonnégy órás figyelemigény, ami kamaszkorra nyilván változni fog, és akkor persze hiányolom majd. A folyamatos időhiány, és az, hogy hiányzik a szabadság, ami a “régi” életem része volt. De rögtön ellágyulok, amikor átölel, hozzám bújik, és azt mondja, hogy “imádja az anyaszagot”. Amikor meglep azzal, hogy rajzol nekem valamit vagy rendet rak a szobájában, lepucolja a csapot. Szeret örömet okozni nekem.
Az anyák napja? Nem fontosabb nálunk, mint más napok, de azért az anya-lánya program nem maradhat el.

Barok Eszter és kislánya – Fotó: magánarchívum

Semjén Nóra: “Jól kell hogy legyek, mert ők jó anyát érdemelnek”

Anyák napján először a saját anyukámra gondolok. Aztán rájövök, hogy ez az én napom is. Anya vagyok.
Mikor először a karomban tartottam, tudtam, hogy többé nem engedem el őket. Persze ahogy telik az idő, nő a távolság, hagyom önállónak lenni őket, de mindig elérhető vagyok, ha kellek. A kötelék fontosabb mint a tisztelet vagy a következetesség.
Nagyjából olyan anya lettem, mint amilyennek elképzeltem magam, de már nem akarom tökéletesen csinálni, mert arra ráment az idegrendszerem. Inkább hibázzak néha, de ne legyek kiégve! Jól kell hogy legyek, mert ők jó anyát érdemelnek. Nem ők kérték, hogy itt legyenek. Mi hoztuk ide őket, ezért felelősséggel tartozunk irántuk.
Imádom azt, amilyenek. Annyira csodálatos, hogy már babakorukban látszik az egyéniségük! Meg a humoruk.

Imádom őket úgy, ahogy vannak. Akkor is, mikor épp halálra idegesítenek.

Hogy mi a legnehezebb? Mikor jót akarok nekik, de nem hagyják. Mikor tudom, hogy valamit hogy kéne csinálni, de a gyerek makacs, és nem fogad el tanácsot. Látni, ha nem jó irányba megy, és hagyni. Hogy tanulja meg a saját bőrén. Elfogadni, hogy nem tudom mindentől megóvni. Ez a legnehezebb.
Bevallom, néha azt gondolom, hálátlan dolog az anyaság. De nem a háláért csináljuk. Csak azért, hogy adhassunk. Hogy szeressünk. És ha ezáltal kapunk, az csak bónusz. És kapunk bőven. Nyálas puszikat, lekváros praclis öleléseket. Bizalmat, köteléket, szeretetet. Ezért megéri.
Kívánom minden nőnek, akinek ez a vágya, hogy átélhesse ezt a csodát. Mert minden kakis pelenkával, balhéval és fáradtsággal együtt az. Egy csoda.

Semjén Nóra és gyermekei – fotó: magánarchívum

Kiss Virág: “Végigzokogtam tucatnyi anyák napját, három ballagást és harminc születésnapot”

Az első nagy találkozás előtt a műtősnő visszahelyezte a szemüveget az orromra, és a hirtelen élessé váló maszatos arcocska látványa döbbentett rá, hogy felelős lettem egy új életért. Együtt sírtunk.

Tizennyolc éve már, hogy először anya lettem, de azóta tudom, hogy nincsenek megoldhatatlan helyzetek.

Míg a lányomat iskolába kísértem a zötykölődő buszon, a fiamat a hordozóba kötve szoptattam meg, és hamar megtanultam a kórházi ágy mellett a kőpadlón feküdni.
Amióta anya lettem, végigzokogtam tucatnyi anyák napját, három ballagást és harminc születésnapot; és bármikor el tudok pityeredni, amikor a gyerekeimmel őszintén beszélgetünk az érzelmeinkről.
Bevallom, kissé nehezen viselem, hogy amióta kamaszok lettek, szívesen szembesítenek a gyengeségeimmel, amit kellő humorral igyekszem kezelni. Ha most készülsz az anyaságra, akkor neked is csak azt tanácsolhatom, hogy ne veszítsd el a humorérzéked, mert számtalan reménytelennek tűnő helyzeten fog átsegíteni.

Kiss Virág és gyermekei – fotó: magánarchívum

Belső Olga: “Amikor az ember annyira szeret valakit, hogy bármire, de tényleg bármire képes érte”

Amikor az első gyerekem, a kislányom megszületett, ne szépítsük, iszonyatosan be voltam tojva. Egyedül vártam őt, az apja menet közben meggondolta magát, úgyhogy csak magamra és a családomra számíthattam. Ettől függetlenül mégiscsak egy ősanya lehetek, mert azonnal felhorgadtak bennem az ösztönök. Emlékszem, amikor első este, fürdetés után betolták a szobába a babákat egy zsúrkocsin, én minden kisbabáért nyújtottam a karomat, hogy biztos ő az enyém. Ja, nem. Akkor ő. Ő sem. Végül az utolsó volt az én gyönyörű, szőke, nagy hajú kisbabám.
Két évvel később, a kisfiam születésekor viszont már én voltam a megtestesült boldogság és önbizalom, ráadásul ez a fiúcska is pont úgy viselkedett, mint aki az első pillanattól kezdve tudja, hogy hol van és kicsoda. Az a vicces, hogy bár azóta már mindketten kamaszok, a lányom ugyanolyan kis csipkefinom hercegnőféle, a fiam meg őrülten magabiztos, mint születésükkor voltak.
Azóta azt is megtudtam, hogy

olyan vagyok, mint egy nőstény fekete özvegy, csak én nem a párom fejét harapom le, hanem bárkiét, aki bántani merészeli a gyerekeimet.

Amikor azt látom, hogy korukat meghazudtoló bölcsességgel és talpraesettséggel, önállóan megoldanak egy problémát vagy helyzetet, akkor nagyon-nagyon büszke vagyok. De a legszebb pillanatok mégis azok, amikor látom, hogy a tesók mennyire szeretik egymást.
A világon kevés olyan dolog van, aminek tényleg van értelme, és nem nézőpont vagy egyéni megítélés kérdése, hanem abszolút érték. A gyereknevelés, a család az egyik ilyen.
Amióta gyerekeim vannak (tizenhat éve), a lelkem úgy ellágyult, mint a napon felejtett vaj. Olyan lettem, mint egy dédike, aki mindenen hüppögni kezd. Anyák napján is mindig ezt csinálom, de nem akkor, amikor engem köszöntenek a gyerekeim, hanem amikor én köszöntöm az anyukámat. Amióta én is anya vagyok, tudom, hogy ez az érzés kitölti ember lelkét. Egy másik tudatállapot: amikor az ember annyira szeret valakit, hogy bármire, de tényleg bármire képes érte. Engem erre emlékeztet az anyák napja. És tessék, máris hüppögök.

Belső Olga és gyermekei – fotó: magánarchívum

Spira Eszter: “Jöhet bármi, hiszen anya vagyok, megoldom!”

Egy nőnek akárhány gyereke születhet, minden egyes alkalom olyan, mintha az első lenne, hiszen minden egyes találkozás az ELSŐ lesz azzal a kicsi lénnyel, aki (jó esetben) nagyjából kilenc hónapon át fejlődik benne. Nekem abban a hihetetlen kiváltságban volt részem, hogy a legelső ilyen találkozásra éppen anyák napján került sor. Egészen pontosan tizenkét évvel ezelőtt, május elsején – vasárnap – születtem meg mint édesanya. Hirtelen zúdult rám az anyaság. Egyrészt azért, mert a kisfiamat csak néhány nappal későbbre vártuk, másrészt azért, mert szinte még meg sem fogalmazódott bennünk a felismerés, hogy gyereket szeretnénk, Beni máris úton volt hozzánk. Mindenki azt hajtogatta; mennyire szerencsés vagyok, hogy csak gondoltam egyet, és a gyermekáldás máris bekopogtatott az ajtón. Én pedig nem éreztem mást, csak félelmet. Hogy vajon eléggé felkészült vagyok-e a feladatra. Amikor megszületett, és először a karjaimban tarthattam, ez az érzés korántsem lanyhult, sőt! Arra gondoltam, hogy kész, vége! Itt van ez a törékeny, tökéletes kisbaba, én csak elronthatom. És mégis, ahogyan nézett rám, a születésétől fogva sötétbarna szemével, a tekintetéből áradt a bizalom, a belém vetett feltétel nélküli hit és bátorítás. Ahogyan elvesztem ebben a szempárban, tudtam, hogy akárhogyan is lesz, jól megleszünk mi kettecskén. Életem legszebb anyák napja volt. (És még azon sem kellett aggódnom, hogy mivel lepem meg a saját anyukámat.)

Édesanyaként szinte minden pillanatban olyan kihívások elé állít az élet, amelyek első nekifutásra megoldhatatlannak tűnnek. Aztán valahogy mindig minden megoldódik.

Nekem az anyaság tartást adott és ad nap, mint nap. Ha értük annyi sok energiát és kitartást tudok előcsiholni a lelkem legeldugottabb zegzugaiból, akkor ezt a képességemet talán a saját céljaimra is tudom használni. Legyen szó munkáról vagy időmenedzsmentről. Sokszor úgy érzem: jöhet bármi, hiszen anya vagyok, megoldom!
Senki ne próbálja meg összeszámolni, hogy hányszor, de hányszor mondta már el a gyerekének, hogy mindig mindent szépen meg kell köszönni, meg hogy ha belépünk egy helyiségbe, az első dolgunk, hogy hangosan köszönünk. Civilizált módon viselkedünk az asztalnál, a pedagógusokkal tisztelettudóan beszélünk, satöbbi, satöbbi. Azt nem szeretném elmesélni, hogy nálunk – négy gyerekkel – hogy néz ki mondjuk egy átlagos vacsora. Maradjon ez a mi titkunk. Ám nemrég vendégségben jártam a gyerekeimmel, ahol úgy viselkedtek, mintha nem is az én gyerekeim lennének. A két és fél éves mindenre azt mondta: köszönöm szépen, a tizenkét éves és a kilencéves a szemkontaktust tartva társalgott, mint egy igazi úriember és kis hölgy. Én meg csak ültem, és arra gondoltam, hogy hát mégis meghallják, amit annyiszor elmondok nekik. Borzasztóan jól esett.
A legnehezebb az, ha nem tudok rajtuk azonnal segíteni. Legyen az egy betegség vagy valami konfliktus egy barátjukkal. Minél nagyobbak, a nehéz percek száma annál több. Ebbe egyáltalán nem könnyű beletörődni.
De az anyák napja nemcsak rólunk szól, hanem a mi édesanyánkról is. Ez igaz abban az esetben is, ha ő esetleg már nem él. Az anyák napját érezni kell, erőltetni nem lehet. De azt gondolom, hogy fontos hagyomány felköszönteni azt, akinek a szíve csak értünk dobog. És ez nem a háláról szól. Én hálát nem várok, (adni sem tudok) csak annak az erőfeszítésnek az elismerését, hogy mi, édesanyák nagyon igyekszünk.

Spira Eszter és gyermekei – fotó: magánarchívum

Bagaméri Viki: “A fontossági sorrend teljesen átrendeződött”

Az első találkozásunknak én valamiért a teszten lévő két csík megpillantását tartom. Természetesen nagyon örültünk a férjemmel, de nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy ezzel egy időben nem hasítottak belém olyan kérdések, hogy mi lesz az eddigi, klasszul működő életünkkel.
Amikor aztán harmincöt héttel később végre személyesen is találkoztunk (Tommy koraszülöttként érkezett), élesben is elkezdődött a közös kalandunk. Picit több mint nyolc éve, egy áprilisi napon született, sürgősségi császárral. Mindennek ellenére nem éreztem azt, hogy bármelyikünk veszélyben lenne, mindenki kedves, türelmes és nagyon emberséges volt.
Előtte vagy egy héten át folyamatosan szakadt az eső, amikor viszont elérkezett a nagy napunk, továbbállt a rossz idő, és berobbant a tavasz.
Tommy nagyon sok türelemre tanított, és jóval elfogadóbb lettem. A fontossági sorrend teljesen átrendeződött, ami másként nem biztos, hogy megtörtént volna. Arra is többször ráébresztett már, hogy nem szabad elhamarkodottan ítélkezni. Legutóbb például ültünk egy kávézóban, és amint megkaptam a tejeskávém, már lendítette is a bögrém felé a saját szívószálát. Félig már ki is mondtam, hogy nem kellene belepiszkálnia az innivalómba, amikor megláttam, hogy egy gyors mozdulattal szívecskét kanyarint a tejhabba.
A kisfiam nagyon szeret, és jól is tud rajzolni, a látásmódja pedig egészen más, mint az enyém. Hihetetlenül kreatív, és ha valamit kitalál, addig nem nyugszik, amíg meg nem valósítja. Ahhoz, hogy ellágyuljak, elég, ha megölel, és azt mondja, fontos vagyok neki. (Titkon remélem, hogy ez utóbbiról később sem fog leszokni.)

Az elszántsága bizonyos esetekben nem a csodálatomat vívja ki, hanem a tűréshatáromat feszegeti, de alapvetően azt gondolom, hogy ez így van rendjén.

Bár nekem emiatt jóval több ránctalanító krémet és hajfestéket kell elhasználnom, hosszú távon remélem, hogy a javára válik mindez, és felnőttként is úgy fog gondolkodni, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen.
Imádjuk látni, ahogy egyre nagyfiúsabb lesz, és hogy mégsem pereg le róla minden, amit tanítunk neki. Nagyon jó érzés tudni, hogy a családon kívül is milyen sokan szeretik és értékelik a humorát, a rajzait, és azt, hogy olyan csupaszív.
Nekem nagyon fontos az anyák napja, de valamiért nem is magam, hanem a saját anyukám miatt. Sokat köszönhetünk neki a tesómmal, és ezt ki is mutatjuk neki – nem csak május első vasárnapján.

Bagaméri Viki és kisfia – fotó: magánarchívum

Kempf Zita: Volt olyan, hogy nem voltak?!

Én aztán sosem gondoltam, hogy az ember élete csak gyerekkel lehet teljes, és hogy ne lenne identitásunk az anyaságon túl is. De… amellett, hogy sosem volt ennyi kétségem magamban, valahogy – tudom, ellentmondás – hatalmas erőt és sérthetetlenséget adott az, hogy két emberi lényt hoztam létre a sejtjeimből, sejtjeinkből. Egyfelől nem tettem érte semmit (na jó, nem túl sokat), másfelől minden, ami most van, belőlem, belőlünk lett. Ennél nagyobb alkotás nincs, nem létezik, valami megkérdőjelezhetetlent adtam a világnak, és innentől jöhet bármi, bánthat bárki, mert megvan a kiindulópont és a cél, nem lehetséges elveszni.
Nincs mit szépíteni, a gyerekeim egyszerűen mindenben jobbak nálam. Őszintébbek, nagyobb a lendületük, a hitük, több az energiájuk, korlátlan a szeretetük (a dühük is, ha úgy van), de mindenekelőtt… jobbak abban, ahogy viszonyulnak hozzám.

Úgy szeretnek, ahogy nekem is kéne magam.

Azt is tudom, hogy nemcsak bennem voltak, de bennem vannak ma is – mert legbelül olyan vagyok, mint ők. Hiába múltam el negyven, a hároméves énem is ott él bennem, meg az a kilencéves is, aki egykor voltam. Ahogy nézem őket, egyre élesebb bennem ez a kép, a régi önmagam. Megmutatják, milyen volt egykor elindulni, mi mindent éltem végig, milyen voltam még család nélkül, milyen ember szeretnék lenni, milyen életet érdemes élni, milyen világ lenne jó. Olyan, amihez lehet olyan naivan viszonyulni, ahogy ők teszik, mert nincs benne bántás, csak sok-sok szív, és sok-sok nevetés. Mint egy ünnepnap.
Mindig büszke vagyok rájuk, magamra, de anyák napján különösen. Nem azért, mert ügyesen mondják el a verset, szépen rajzolják meg a rajzot, hanem mert megmutatják, milyenek vagyunk valójában. Jók, rosszak, tökéletlenek, mindegy. Egy a fontos: itt vagyunk, és mindig itt leszünk egymásnak.