A pályázat kiírói Rácz Zsuzsa író és a Richter Gedeon Nyrt., akik már a felhívásban sem anyák napi köszöntőket vártak, ezúttal is izgalmas tabutémára éreztek rá: a feltétlen anyai szeretet és elfogadás nem magától értetődő, hiányáról beszélni nagy bátorságot kíván. Olvassátok el Garai Barbara írását!
“Emlékszem, hogy futok lefelé a lépcsőn, szinte hullámzik alattam a talaj, a szívem a torkomban dobog, a mellkasom súlyként nehezedik rám. Hallom, hogy záródnak be az ajtók mögöttem, vaskaput szeretnék, ólomreteszeket. A lábam gyors, sebesen visz, segíti az utamat, de messzebbre vágyom, olyan messzire, ahová a lábaim kevesek. Még most is futok, azóta is, évekkel később. A múltamtól és tőle. Akit szerettem és gyűlöltem egyszerre, aki a gyerekkorom darabjain élt, és próbált egyensúlyt találni, sikertelenül, nekem pedig a korai felnőtté válást adta.
Ha becsukom a szemem, így látom magam előtt. Zacskókkal a kezében áll a konyhában, levest főzött, süteményt sütött, a kedvenceimet hozza, kipakol, tördeli remegő kezét, várja a reakciómat, rámosolygok, és elkezdem a szokásos anya-lánya párbeszédünket, mintha minden napunk ilyen lett volna, mintha minden rendben lenne. Ma így van, és egy napra boldog vagyok, nyugodt, ma én vagyok a gyerek, és ezt a napot köszönöm neki.Szenvedélybetegekkel együtt élni épségünk feláldozása nélkül lehetetlen. Oda kell adnod a lelked egy darabját, a szívedet. Látni azt, hogy akit szeretsz, hogyan tűnik el, napról napra hogyan fogy ki az emberségből, megtanít azokra a képességekre, amelyekre nem is lenne szükséged. A dühre, a fájdalom elviselésére, a csalódottságra, gyűlöletre. Minden elvesztett nap és csata után töltögeted velük a lelked polcait, és ha engeded, eltűnsz bennük teljesen. Gyerekként megtanulni ezeket a képességeket nem lehet, az ártatlanságodat adod oda cserébe, és a gyerekkorodat is mellé csomagolod. De ki ne adna oda bármit az édesanyáért?
11 éves vagyok, anyukám tortát hoz az ágyamba, születésnapom van, 11 éves vagyok, mikor az egyik este korán fekszik, még fürdök, egy levelet találok a szekrényén, azt írja, hogy nem akar élni, gyógyszereket vett be, mentőt hívok, kórházba kerül. Él. Nem tudom, hányszor hívom ki még a mentőt a kettőnk életében, vagy mert meg akar halni, vagy mert csak úgy tudja elviselni a létét, hogy eszméletlenre issza magát. Ilyenkor nem bírom felkelteni, van, hogy napokig alszik. Ha ébren van, összetöri magát. A kórházba járás teljesen hétköznapi lesz. Az első napokban még ott sem tud vigyázni magára, már nem kedvesek vele itt sem, csak egy alkoholista. Lefürdetem, megfésülöm, levágom a körmeit. Kezd magához térni, iszonyatosan sajnálja, megígéri, hogy soha többet nem fordul elő, hogy meg akar gyógyulni, és értem megteszi. Kérem, hogy magáért tegye. Rehabilitáció, pár hét, talán hónap együtt, csak kettesben, az alkohol nélkül. Sokat nevetünk. Minden reggel hívom, ha nem vagyok vele. A szívem ilyenkor mindig hevesen dobog, szaporán veszem a levegőt, reménykedem, izgulok, tudom, hogy három csörgés és felveszi a telefont, könnyed, vidám hangon szól bele. Jól van, még egy tiszta napot kaptunk. Majd hívom, a válasz elmarad, tudom, hogy megint vesztettem, ötödszörre, huszadszorra, magamra maradtam, Elfáradtam, dühös vagyok, utálom, mert ezt teszi magával és velem. Összeszedem az utcán vagy a lépcsőházban, van, hogy rá kell törni az ajtót, van, hogy nekem jön, mert nem engedem ki a lakásból, mert inni készül. Vigyázok rá, de hazudik, átver, lop és csal. Már ismerem a rejtekhelyeket a lakásban, ismerem a hazugságokat, de nem változik semmi. Csak az idő múlik, és ő egyre rosszabbul van. Eltűnik az ép esze, a szépsége, a mosolya. Nem nevetünk többet.
Közben találkozom egy fiúval, szeret, sokat segít. Az utolsó években együtt próbáljuk meg a lehetetlent, félúton azonban feladja, kéri, hogy engedjem el édesanyám kezét, mert nem bírja cipelni a terheket, megrémül. Nem haragszom rá, ő rendes, kedves családból származik, miattam zárt osztályra jár, lakást takarít, ami anyukám magatehetetlenségének hordalékával van tele. Ami nekem természetes, neki félelmetes. De marad.
Az esküvőnkön nincs ott az anyukám, már nem hívom mindennap. Nem könyörgök, sírok, ordítok vele. Babát szeretnénk, azt mondják az orvosok, nem lehet, nagyon szeretném, pedig rettegek tőle, milyen anya leszek, félek, nem tudom neki megadni mindazt, ami ahhoz kell, hogy boldog gyerek, boldog felnőtt lehessen. Lombikbabánk lesz, utoljára kérem édesanyámat, segítsen, nagyon szeretném ezt a babát, vigyázzon magára, jön az unokája, várja velünk együtt, nagymama lesz.
December 4-én beszélünk, névnapom van, felköszönt, kedves a hangja. Rosszul vagyok, nehezen viselem a terhességet, már nem marad meg bennem semmi sem, kórházba kerülök, hívom, ahogy ki tudok szállni az ágyból, de nem veszi fel. Nem beszélünk soha többet. December 8-án meghal, sok gyógyszer és még több alkohol. A szelleme után a szervezete is feladja a harcot.
Négy évvel később, ma reggel az ágyamban keresztben fekszik a kisfiam, a kislányom mellette, hajnalban jött ki, teljesen kitúrják az apjukat, mélyen alszanak, akár a levegőt is egyszerre veszik, gyönyörűek. Kitöltik a lelkem minden szegletét, meghalnék értük, a legszentebb szerelem ez. Nézem őket, tudom, hogy minden rendben lesz. Ebben a percben boldog vagyok.”
Garai Barbara írása
Az idei témánk az eddigi legnehezebbnek bizonyult. Kiderült, hogy az anya-lánya kapcsolattal nem is darázs, hanem inkább tűzfészekbe nyúltunk. Rengeteg olyan történet érkezett, amelyben a legszégyenteljesebbnek vélt családi titkokról, tabukról vallanak a nők tiszteletet ébresztő nyíltsággal. Történeteikből kiderül, micsoda traumákat vagyunk képesek túlélni, feldolgozni és hogy a gyermekkorban szerzett sérülések felnőttként igenis begyógyíthatók, a családi szokások, minták megváltoztathatók. Szerzőink kivételes tudatossággal fordítani tudtak sorsukon, és egyben a következő generáció sorsán is, mindent megtesznek azért, hogy lányaik, gyerekeik megkapják azt, amit sokan nélkülözni kényszerültek: a meghitt és elfogadó szülői kapcsolatot. Felnőtt a nőknek egy új generációja, amely különböző szerepeiben, társként, anyaként, dolgozó nőként olyan tudatossággal alakítja a sorsát, amelyre az elmúlt évtizedekben alig volt példa. Megkezdődött a női szerepek rendszerváltása – mondta el a díjátadón Rácz Zsuzsa.
A díjnyertes történeteket itt olvashatod, katt!
Kapcsolódó cikkek
