Azoknak az iskolaérettségi vizsgálatoknak, amelyeket ma Magyarországon végeznek, egy olyan teszt az alapja, amely 1975-ben készült. A ma iskolába készülő gyerekeknek még a szülei (akiknek a beiskolázásáról szintén ez alapján döntöttek annak idején) sem éltek akkor.
A világ változik, a mérési módszerek nem
Felnőtt több generáció, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a világ teljesen más legyen ma, mint amilyen 1975-ben volt: ennek ellenére mégis azt várjuk, hogy a hatévesek olyanok legyenek, mint fél évszázada. Azóta kisebb-nagyobb változtatások történtek az eredmények súlyozásánál, például a korábban szigorúan vett testsúlyi és testmagasságbeli követelmények már nem számítanak annak mérlegelésénél, hogy valaki mehet-e iskolába. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy a hat-hétévesek ma sokkal nagyobbak, mint akkoriban, így egyszerűen ez a faktor értelmetlenné vált. De a lényegi szempontok változatlanok maradtak – írja az nlc.
A legfontosabb területek, amelyeken az iskolába készülő gyereknek bizonyítaniuk kell a rátermettségüket:
- fizikai fejlettség,
- értelmi fejlettség,
- szociális készségek,
- érzelmi érettség.
A fizikai fejlettséget testi adottságok mérésével és mozgásvizsgálatokkal állapítják meg. Itt kiderülhet, milyen a gyerek egyensúlyérzéke, mennyire van tisztában a saját testével. Fontos, hogy megállapítható legyen, melyik a domináns keze. Régen nem is volt kérdés, hogy jobb kézzel kell írni tanulnia mindenkinek: ma már ez szerencsére nincs így, de még mindig elvárás, hogy egy iskolába készülőnél legyen egyértelmű, hogy jobb- vagy balkezes-e.
A vizsgálatok során a gyerekeknek nagyjából annyi ideig kell folyamatosan koncentrálniuk, amennyi megfelel egy iskolai foglalkozás időtartamának.
A feladatok egy része figyeli azt, milyen a feladattartásuk, a figyelmük, a monotóniatűrésük, hogyan reagálnak arra, ha valamit nem értenek vagy nehezebben teljesítenek.
Fontos szempont, hogy milyen a szókincsük, el tudnak-e mondani önállóan egy rövidebb történetet, és megértik-e, ha nekik mesélnek el valamit. Hogyan kapcsolódnak másokhoz: mennyire vannak tisztában a társas érintkezés szabályaival. A kezdeményezőkészség, ha túlzott vehemenciával párosul, inkább hátrányt jelent: jobban teljesítenek a vizsgálatokon azok, akik jól fogadják, sőt igénylik az irányítást, és nem próbálnak újfajta megoldásokat kidolgozni egy-egy problémára.
A térbeli és időbeli tájékozottság és a finommotoros készségek is figyelmet kapnak: milyen a gyerek időfogalma? Be tudja kötni egyedül a cipőjét? Meg tudja jegyezni egy felolvasott szöveg alapján, hogy mi hol van egy adott térben, és le tudja rajzolni utána?
Ezt a sokféle kihívást bizony még így végigolvasni is fárasztó: hát még végigcsinálni hat-hétévesen!
De mégis, mihez kell mindez? Leginkább ahhoz, hogy az iskola által biztosított körülmények között a gyerek jól tudjon működni. A fizikai állóképesség a tartós egy helyben ülés, illetve a felszerelés cipelése miatt volt fontos a tesztek kidolgozásakor a 70-es években. Azóta eltelt csaknem fél évszázad, és a helyzet nem sokat változott: egy nap az iskolában akkor is megterhelő fizikailag, ha a gyerekek csak passzív résztvevői az eseményeknek. Sőt, akkor megterhelő csak igazán!
Nagy létszámú gyerekcsoportokban szempont az is, hogy a csapat könnyen kezelhető, egymáshoz jól kapcsolódó, inkább passzív tagokból álljon, akik könnyen irányíthatóak, és nem kell plusz energiát fordítani a fegyelmezésükre. Az iskolák nem tudnak elég érettek lenni a gyerekekhez, így a sikeres munka felelősségét áthárítják a kicsikre ahelyett, hogy szolgáltató intézményként igyekeznének megfelelni a megrendelői oldalról érkező kihívásoknak.
Tehetség vagy idomíthatóság?
Azt, aki nem teljesít jól a képességteszteken, fejlesztésekre, tanácsadásra, pszichológushoz küldik. A fentiek alapján mégis jogosan merülhet fel a kérdés: tényleg mindenkinek segítségre van szüksége, vagy a keretrendszer nem jó, amihez alkalmazkodni kell? A nemzetközi szinten elfogadott és használt képességtesztek – mint például a sokszor emlegetett PISA-teszt ((Programme for International Student Assessment) – nem tudást mérnek, hanem kompetenciákat. Azt vizsgálják, hogy a gyerekek mennyire vannak birtokában azoknak a képességeknek, amelyek segítségével a személyiségük kibontakozhat, és amelyek biztosítják számukra a folyamatos nyitottságot, amire az élethosszig tartó tanuláshoz szükségük lesz.
Az iskolába való belépéskor viszont egészen más az, aminek meg kell felelni, és ha a gyerek körül olyan felnőttek vannak, akik számára fontos a teljesítmény, akkor egy nagycsoportos óvodással jól begyakoroltatják a tesztfeladatokat.
Sok óvoda számára szinte presztízskérdéssé vált, hogy a tőlük kikerülő gyerekek nagy számban tökéletesen iskolaérettek legyenek, így az iskola-előkészítő évben kifejezetten a jó teszteredményeket célozzák meg. A gyerekek együttműködnek, megtanulják, amit kell, még akkor is, ha különösebben nem érzik érdekesnek vagy hasznosnak, így látszólag „éretten” kerülnek az iskolába.
Az Európa Tanács iránymutatása szerint nyolc olyan kulcskompetencia van, amelynek birtokában valaki sikeres munkavállaló és tudatos állampolgár lehet korunkban, és a tagállamok oktatási rendszerének ezeket kellene figyelemmel kísérniük, illetve fejleszteniük minden gyereknél. Íme a nyolc, elengedhetetlennek ítélt készségterület:
- anyanyelvi kommunikáció,
- idegen nyelvi kommunikáció,
- matematikai, természettudományi és technológiai kompetenciák,
- digitális kompetencia,
- a tanulás tanulása,
- személyközi és állampolgári kompetenciák,
- vállalkozói kompetencia,
- kulturális kompetencia.
Azoknak a gyerekeknek, akik az 1975-ös standard szerint iskolaérettek hat-hétévesen, néhány év alatt ezekben kell olyan szintre fejlődniük, hogy aztán megállják a helyüket – még csak nem is a felnőtt világban, hiszen a jó hírű elit iskolák már 10-12 éves kortól elvárhatják, hogy a gyerekek a kulcskompetenciák birtokában legyenek, ha csak alapszinten is.
És ezen a ponton a gyerekek feloldhatatlan ellentétek présébe kerülnek: az egyik oldalon a valóság és a jövő elvárásai állnak, a másik oldalon a hagyományosan bevált mérések alapján működő oktatási rendszer.
Nagyon kevesen vannak, akik képesek mind a két kihívásnak megfelelni, és közülük még kevesebben, akikben ez nem okoz frusztrációt vagy szorongást – ami ebben az esetben egy természetes és teljesen egészséges reakció.
Hogy hogy fejlődhet egyik gyerek a másikhoz képest, illetve lehet-e sikeres ember egy, az iskolában kevésbé jól teljesítő gyerekből, kiderül a cikk folytatásából, ha IDE KATTINTASZ.
Kapcsolódó cikkek
