Mi járhat a kicsik fejében, így, ovikezdés előtt?
Vajon milyen gondolatok fogalmazódnak meg azokban az illatos kis buksikban? Mi bántja, foglalkoztatja őket? Főleg így a nyár végén, mondjuk az óvoda kezdése előtt pár nappal.
“Olyan izgatott vagyok, nemsokára óvodába kezdek majd járni! El sem hiszem, eddig mindig csak itthon voltam, itt játszottam anyuval, apuval meg a tesómmal, na meg néha a játszótéren az ismerős gyerekekkel. De mostantól lesz egy másik hely is, ahol csupa játék és vidámság lesz. Legalábbis anyu azt mondja, az ovi csuda jó hely. Csak azt nem értem, amikor ezt mondja, miért olyan szomorú a szeme, és miért érzem azt rajta, hogy aggódik és legszívesebben maga mellett tartana.
Nagylány vagyok én már, egy csomó mindent egyedül is meg tudok csinálni – ezt mondja. És el is hiszem neki, hogy így van. De néha azért elbizonytalanodom, és ilyenkor olyan jó hozzábújni anyuhoz. Ilyenkor mindig megszeretget, és olyan okosakat tud mondani. De most azt érzem rajta, ő van elbizonytalanodva ezzel az egész ovitémával kapcsolatban.
Én viszont nem tudok okosakat mondani neki, sőt ha jobban belegondolok, én is bizonytalan vagyok. Mert mi lesz, ha nem lesznek barátaim, vagy nem fogok tudni mindent úgy megcsinálni, ahogy az óvónénik kérik?! Olyan jó lenne belesimulni anyu ölébe, egyszerre hallani és érezni is tőle, hogy minden rendben lesz.
A múltkor hallottam, beszélgettek apuval és valami olyasmit mondott anyu, hogy nem biztos abban, hogy én óvodaérett vagyok már. Nem tudom, ez mit jelent, de olyan furcsán csillogott a szeme, és nem túl biztató energiákat éreztem felőle. Azt hitték, nem hallom őket, mert a másik szobában játszottam, de nyitva volt az ajtó, és én figyeltem. Bár úgy tettem, mintha csak játszottam volna. Így mindig sok mindent megtudok, és a nagymamám úgyis mindig azt mondja, nekem most az a dolgom, hogy megtanuljam, hogy működik a világ.
Hát, ha én olyan okos lennék, mint az anyukám, és szavakba tudnám önteni azt a vihart, amit a fejemben, meg néha a mellkasomban érzek, elmondanám neki, hogy támogasson, szeressen és bízzon bennem. Ne csak szavakkal, de őszintén az érzelmeivel és a gondolataival is.
Hogy most én vagyok az, aki nehéz élethelyzet előtt állok, nekem van szükségem útmutatásra és biztos kézre, segítsen nekem. Legyen ő az erős, a mosolygós és legyen mindig kész arra, hogy meghallgassa, mi bánt engem. Még akkor is, ha az csak apró butaság is az ő szemében.
De azért várom már az ovit!”
A szerző írásaival itt is találkozhatsz: Csupa Szív Magazin, FB-oldalKapcsolódó cikkeink:
- Ovisok(k): 5+1 tipp, hogy könnyebb legyen az ovikezdés
- Hogyan készülj az ovira?
- Beszoktatás: a mami tényleg visszajön!
Kapcsolódó cikkek
