Kertész András – fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Csendben, ledöbbenve ültem a fiam mellett. Egy újabb alkalom, amikor nem csak a végtelen gyermeki bölcsességét mutatta meg, de bele is talált a szívem közepébe. Biztosan sok szülő éli át ezt az érzést, amikor gyermeke tükröt tart neki, és valami elképesztő nyíltsággal, őszinteséggel és ártatlansággal küld felé egy “örök igazságot”, amit mi szülők is pontosan ismerünk, de olykor nem merünk vele szembenézni.
Hogyan sikerül kihasználnunk ezt az életünket, és mit adunk tovább mindabból, amit megtanultunk? – ez a kérdés feszített ott, akkor, a gyermekem mellett ülve.
Az öregektől tanulni
Hála a jó Istennek, úgy nőttem fel, hogy sok idős emberrel volt szeretetkapcsolatom, így sokat tanulhattam tőlük. Nagyon szerettem a szüleimet, a nagyszüleimet és dédszüleimet is. Sőt, még a barátnőim nagyszüleit is. Sok kiváló történetet hallgathattam meg tőlük, miközben illatos süteményeket majszoltam a fülesfotelben. Már fiatalabb koromban is faltam a hosszú évek bölcsességét.
Később, igyekezvén követni saját felismeréseimet – ami nem mindig könnyű – úgy döntöttem, hogy édesanyám utolsó éveiben újra és újra nekiállok őt faggatni, meséljen a gyerekkoráról, meséljen a életéről, beszéljen a szülei életéről, hogy a történetek megmaradjanak és tovább tudjam adni őket én is a fiamnak.
Mert fontos, hogy átörökítsük a családi történeteinket, hogy ez a közösség, amit mi családnak hívunk, fejlődhessen generációról generációra, a létezés egyre magasabb fokára jutva. És adjuk át a felismeréseinket, amelyeken keresztül fejlődtünk, igyekezzünk azon, hogy amit lehet, a gyermekeink a mi hibáinkból tanuljanak meg, ne a sajátjaikból. Ezért írtam – többek között – az Apaidő könyvet is, amely tanácsok helyett hibákat, felismeréseket, történeteket és kívánságokat tartalmaz, hiszen csupán ezekkel segíthetjük a gyermekeinket.
És tessék, nekem szegez a fiam egy kérést, és most én vagyok az, akinek el kell mondania mindent, át kell adnia mindent, mert nem lehet tudni, hogy mikor és hol lesz vége az én utazásomnak. Elhessegethetem a halál szelét, de jön ő, Mr. D, a hatéves, rám néz, és mélyen legbelül ő is érzi, ez nem tart örökké.
Igaza van! Kötelességem elmesélni minden történetet, hogy ezáltal is bölcsebb, gazdagabb lehessen. A halál jön, amikor jön, mi addig is együtt vagyunk, és beszélgetünk.
Hogy mi a tanulság?
Modern szülőként találjuk meg a hétköznapokban azokat a helyzeteket, amikor átadhatjuk nekik saját és a családunk történeteit, együtt megteremtve ezáltal az ő életüknek is a kiindulópontját. Ha már abba a helyzetbe keveredünk szülőként, hogy mi vagyunk a mérce, akkor árnyaljuk a lehető leginkább a képet magunkról, adjunk minél több támpontot, amelyek alapján gyermekeink saját magukat (is) meg tudják ítélni.
Nyitóképünk illusztráció.
Kapcsolódó cikkek
