Katalin, a kedves, kicsit gömbölyű, 29 éves pedagógus 14 hónapos kislányával jött rendelésünkre és kért segítséget. A “beteg”, az egyéves alig múlt Zsuzska, naponta többször, olykor 8-10 alkalommal is “hány”. Túl voltak már minden kivizsgáláson, s a gyermekorvosok, belgyógyászok semmi okát nem találták a hányásnak. Maradt tehát kizárásos alapon a feltételezés: a pszichés ok. Ezzel egyetértett rendelésünk gyermekpszichiáter szakorvosa is.
Zsuzska derűs, érdeklődő, bátran kiszállt a babakocsiból, szétnézett a játékok között, s hamar kiderült, minden érdekli, mindennel meg akar ismerkedni, s a számára idegen személlyel, a pszichológussal is örömmel lép kapcsolatba, ha az a közös játék lehetőségét kínálja. Első alkalommal az édesanyát is bevontuk a közös játékba. Már ekkor feltűnt: az anya az aprócska lányka minden tettét javítani szeretné.
Szeretné, ha kislánya a lehető legjobb benyomást keltené, – olyan magatartást, játékot várna el tőle, ami jóval idősebb gyermeknél természetes. Fontos lenne számára, hogy Zsuzska nagyon, nagyon kiváló gyermek legyen. Zsuzska élettörténetében az bontakozott ki, hogy édesanyja, édesapja nagyon tudatosan készült a gyermekvállalásra, fogadásra. Amikor az otthonteremtés nehézségeit sikerült legyőzniük, akkorra már mindketten lemondtak a cigarettáról, egészséges életre törekedve várták a szépnek, okosnak, tervezett, – remélt gyereket.
Saját gyermekkori tapasztalataiktól nagyon eltérően, sőt, azzal ellentétesen szerették volna berendezni az életet a gyermek számára. Az apa, Zsolt szülei kitartottak ugyan egymás mellett, de végigveszekedték egész életüket. Katalin nem ismerte szüleit, születését követően intézetbe került, később nevelőszülőkhöz, olyanokhoz, akik inkább támaszt kerestek a kislányban, mintsem támaszt nyújtani törekedtek volna. A nem kellő gondoskodás miatt került vissza az intézetbe, majd új reménnyel újabb nevelőszülőkhöz.
Tőlük kapott segítséget az élethez, gondoskodtak ellátásáról, kapott elegendőt enni, volt saját ágya, biztosították az iskolai felszerelést és tanuláshoz a helyet, s lehet még szerették is. De amikor 10 éves kora körül az olvasás élménye és öröme már rendszeres, szenvedélyes olvasóvá tették, akkortól kezdődően ez állandósult viták forrása lett. A nevelőszülők több házimunkát, kézimunkázást vártak el tőle, ő viszont küzdött éveken át a könyvekért. 14 éves kora körül ezek miatt kérte magát vissza az intézetbe, – ahol olvashatott, – s ahol talált olyan nevelőket, akik ezt értékelték, továbbtanulását támogatták.
Az első találkozás végén arra kértem az édesanyát, próbálja aggodalmát félretenni, amennyire lehet legyőzni: kislánya egészséges, s a különös magatartás mögött valószínűleg ott rejtőzik valahol a túlzott anyai aggodalom. Kértem, ha hánytatni próbálja magát Zsuzska, figyelmét igyekezzen elterelni, s ha mégis bekövetkezik, – akkor indulat és szó nélkül vetkőztesse, mosdassa, és öltöztesse tiszta ruhába, – bármennyire nehéz is nyugalmát meg őriznie.
A következő találkozáskor már javulásról számolt be: csökkent a hányások száma. Megkértem, engedje meg, csak én játszhassak Zsuzskával, ő passzív résztvevőként legyen jelen. No, ezt nem tudta megvalósítani. Újra, meg újra beleszólt, belenyúlt a jól pergő játékba, s igyekezett kislánya “hibáit” javítani, vélt hiányosságait anyai gondoskodással pótolni. Igaz, minden esetben ráébredt túlzott aktivitására, s visszaterelte magát a passzív anya szerepébe, – de ez nem volt tartós…
Akkor kértem meg az édesanyát, jöjjön el ő egyedül, a gyermek nélkül, – vagy férjével együtt, – ha azt látná jobbnak. A négyszemközti beszélgetés során tárta fel élettörténetét, s bontakozott ki számomra jól követhetően, átélhetően a tökéletes anyaságra, mindent nyújtásra törekvés saját élettörténethez szorosan kapcsolódó háttere, s az a tény, hogy a rendkívül értelmes és igen érzékeny kislány még jóval az e szinthez közelítő gondolkodás kialakulása előtt hogyan érezhetett rá erre az anyai törekvésre, – s használta fel furcsa manipulációját az anya irányítására.
Az anyával, majd a két szülővel együttesen találkoztunk még néhányszor, a problematikusként jelentkező helyzeteket elemeztük, s a közös gondolkodás segítette őket abban, hogy kialakítsák a maguk nevelési, stílusát / gyakorlatát úgy, hogy kislányuk számára biztonságot nyújtsanak, maguk viszont ne törekedjenek állandó bizonyításra és önigazolásra. Amikor elbúcsúztunk, a hányás már csak elvétve fordult elő. Azóta is meglátogatnak időnként, vagy felhívnak telefonon, ha olyan gondjuk adódik, amelyről úgy érzik, nehéz egyedül megoldani.
Forrás: Gyógyhírek, a Heim Pál Gyermekkórház gyógyászati havilapja
Kapcsolódó cikkek
