Drága Kislányom!
Amikor az óvodában barátnőid lettek, bevallom, először mosolyogtam. Ó, persze, gondoltam, ma ők a barátnőid, holnap mások.
Amikor “a csapat”-ként kezdted emlegetni magatokat, még inkább mosolyogtam. Azt gondoltam, az ilyen társulások ideig-óráig tartanak. Most még örök barátok vagytok tűzön-vízen át, holnap pedig jön a “haragszomrád” és vérig sértődés valami apróság miatt.
De nem jött.
És én egyre inkább csodálkoztam.
Nekem nem hogy “csapatom” nem volt az óvodában, de egy árva barátom sem. Igaz, nem is akartam. Introvertált gyerekként utáltam az egészet, és egy célom volt: túlélni a napot, amíg az anyukám értem jön. Azt a folyosói szagot a mai napig nem felejtem, jó mélyre beivódott… ahogy a kis jelek is a szekrényen, meg hímezve a tornazsákokon… a kis padok, a kis vécék, a mini-világ.
Szóval ahogy középsős lettél, aztán nagycsoportos, egyre jobban csodálkoztam, de aztán a csodálkozás helyét az öröm vette át. Talán ez tényleg valami komoly? Talán ezek mégis IGAZI barátságok? Még talán meg is maradnak?
Három kislánnyal voltál jóban: mindig együtt a csoportszobában, mindig együtt az udvaron, mindig közösen bandázva a fotózásokon. Túlélve a vakációkat.
Aztán eljött az iskola, hárman egy osztályba kerültetek, és a barátság még mindig tartott.
Jó érzés volt látni, hogy szeretnek téged, hogy az én gyerekemet szeretik. Önmaga jogán. Hogy bármilyen nehezen kezelhetőnek, sokszor “soknak” látom én, mások vele akarnak lenni. Nincs olyan buli, program, játszóterezés, ahonnan hiányozhatna. Sőt, mi, szülők is összebarátkoztunk – ez még inkább meglepő volt nekem. Így végül mégiscsak lettek ovis barátaim… és te hoztál össze velük. Még mindig afféle introvertáltként. Mégis működik. És ezért hálás vagyok neked.
- Kapcsolódó: Új zaklatási forma
Te mindig nyitott voltál, mindenkit megöleltél, akkor is, ha a másik nem akarta. Túlságosan is szerettél szeretni. Tudod, olyan nyomulósan. Másoknak ez sokszor furcsa. Nekem furcsa. De örültem, hogy nekem ilyen gyerekem születhetett, ilyen barátkozós.
Aztán az iskolában történt valami. Nem tudni mi, de egyszer csak már nem hárman voltatok. Ők ketten, te meg egyedül. A két kislányt sokszor egymáshoz vitte haza egyik vagy másik anyuka, de téged nem hívtak. Aztán már a játszóra sem hívtak. Aztán már egyikük születésnapjára sem. Nem tudni, az anyák akarták így vagy a lányok, de nem lehetett nem észrevenni. Kiszorultál.
Azt hittem, nagy traumaként fogod megélni. Azt hittem, éjszakákat fogsz átsírni, hogy téged már nem szeretnek, hogy szétesett a csapatod. De nem volt ilyen. Pár szóban elmondtad, aztán már új lányneveket emlegettél az osztályból. De azért az szívszorító volt, amikor a születésnapodon egyedül nekem elárultad, hogy mit kívántál, amikor elfújtad a gyertyákat. Azt, hogy az új barátaid ne utáljanak meg.
- Kapcsolódó: Miért nem mondja el otthon?
Kislányom, az életben vannak veszteségek, neked is lesz még sok. Szegődnek mellénk emberek, aztán elmaradnak. Néha azt sem tudjuk, hogy miért. Ezt el kell fogadni. Nem mondom, hogy ne törődj vele, mert azt hiszem, igenis érdemes kutatni az okokat. Mert lehet, hogy mindkét oldalon történt valami – itt is és ott is volt hiba. Talán valamit lehetett volna másképp csinálni, vagy egy adott helyzetben másképp dönteni. De az is lehet, hogy egyszerűen más irányba változtatok, és az útjaitok más irányba vittek.
Gondolkodj, s ha kell, változtass dolgokon, de azért sose gondold, hogy nem vagy szerethető. Lehet, hogy ők most elhagytak egy gyengeségedért, de nem vették észre száz erősségedet. Nem baj. Meg fogod találni azokat az embereket, akiknek épp azok lesznek fontosak.
Nem tudom, kire gondoltál pontosan, amikor elfújtad a születésnapi gyertyákat, de tudd: egy örök barátod már biztosan van. Még ha harmincöt évvel idősebb is nálad…
Kapcsolódó cikkek
