Ne görcsölj, elég, ha rendben vagy, mint anya
Eleinte mindent megtettem azért, hogy tökéletes anya legyek. Olyan, aki kizárólag organikus, bio alapanyagokból főzött házi kosztot tesz a gyermekei elé az asztalra. Aki a nap minden egyes percében szórakoztató, igazságos és határozott. Olyan, aki következetes a fegyelmezés és szabályok terén, mindemellett igazi szerető, támogató szülő, aki sosem stresszel vagy frusztrált.
Ez volt a nagy tervem.
Jól hangzik, igaz? Hát, szerintem inkább egy olyan használati útmutatónak tűnik, ami olyasvalakitől származik, aki még soha életében nem szült gyereket (sőt, távolról sem látott). Az igazság azonban az, hogy újdonsült anyaként én is túl naiv voltam ahhoz, hogy belássam: nincs olyan, hogy “tökéletes anya”.
Szigorúan próbáltam megfelelni a saját magam által előírt elvárásaimnak, hogy példás anyaként, tökéletes gyerekeket neveljek. Folyamatosan kérdések pörögtek a fejemben: Vajon nem néznek túl sok tévét? Elég egészségesen táplálkoznak? Minden fejlődési mérföldkövet megugrottak? Eleget járnak közösségbe? És vajon rendes, jólnevelt felnőttek lesznek belőlük?
Tökéletes példája voltam a kétségbeesett édesanyának, aki túl jól akarja csinálni a dolgokat. De miért hagytam, hogy ez a nyomás eltérítsen attól az anyától, aki valójában lenni szerettem volna? Túl sok energiát fektettem a tökéletes szülőség hajszolásába, mígnem aztán rájöttem, hogy mialatt ezen görcsöltem, milyen sok mindent elmulasztottam.
Elmulasztottam azokat a gyönyörű, spontán pillanatokat, amiket akkor él át az ember, amikor végre megtanul belelazulni az anyaságba, és elfogadja az ezzel járó káoszt.
Három négy év alatti gyermek édesanyjaként pontosan tudom, milyen az káoszban és kiszámíthatatlanságban élni. Az egész őrült “kaland” alatt azonban megtanultam, milyen fontos a rugalmasság, a kompromisszum és a mértéktartás. Ha tisztában vagyunk vele, hogy az élet nem fekete vagy fehér – főleg nem három kicsi gyerek mellett – akkor miért próbálunk szülőként úgy tenni, mintha az lenne?
Tudom, hogy lesznek még napok, amikor a gyerekeim több tévét fognak nézni a tudományosan egészségesnek kikiáltottnál, mert épp nincs időm velük foglalkozni vagy egyszerűen csak elmondhatatlanul kimerült és fáradt leszek. És lesznek napok, amikor ugyanebből az okból kifolyólag hot-dogot fognak kapni reggelire és dínós csirkefalatkákat sültkrumplival vacsorára. (A vicc pedig az, hogy ennek ellenére boldog leszek, mert végre nem csak kekszet esznek egész nap.)
Ma már pontosan tudom, mikor éri meg belemenni a velük folytatott harcba. Ha látom, hogy túl fáradtak, nyűgösek és már eleve elcsúsztunk a délutáni alvással, akkor nem fogom arra kötelezni őket, hogy pakolják el a játékaikat.
Ha valami olyasvalamit kell csinálnom, amit a gyerekeim szenvedésnek élnek meg (mint például a bevásárlás), lehet, hogy meg fogom vesztegetni őket valami édességgel.
Egy olyan este, amikor mindenki hullafáradt és nincs különösebb jelentősége a dolognak, nem fogok harcba szállni azért, hogy beimádkozzam őket a kádba. (Tudtommal még nem halt bele senki, hogy egy nap nem fürdött.)
Ha az kell ahhoz, hogy végre elinduljunk otthonról, hogy magukkal vihessék a kedvenc játékaikat, akkor bizony egy doboznyi dinó kíséretében indulunk útnak. És akkor sem lesz világvége.
Sőt, ha éjjel bemásznak az ágyunkba, mert velünk szeretnének aludni, elképzelhető, hogy nem fogok ellenkezni – még akkor sem, ha egyébként többnyire ezt teszem – hiszen néha mindannyiunknak kijár egy-két óra extra alvás.
Ahhoz, hogy tökéletes szülők legyünk, valójában emberi érzések nélküli robotokká kellene váljunk. Nincs olyan, hogy tökéletes. Minden gyerek más, ahogyan minden szülő is teljesen egyedi és megismételhetetlen. Ezért a legtöbb, amit tehetünk, hogy azt a nevelési elvet követjük, ami a legközelebb áll az értékrendünkhöz, ezt pedig a gyerekeink személyiségéhez igazítjuk.
Lehet, hogy az én elveim mások, mint a tieid, de ez nem baj, hiszen egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Elvégre mindannyian azon vagyunk, hogy a képességeinkhez mérten a maximumot nyújtsuk a gyerekeinknek. És ennél nem is kell több.
Én személy szerint tökéletesen elégedett vagyok a világ legokébb anyukája szereppel. Amellett, hogy így megőrizhetem az ép eszemet, az is megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ha majd visszagondolok erre az időszakra, akkor a közös mókázások és nagy nevetések fognak eszembe jutni – nem pedig az, hogy milyen szuperegészségesen ettek vagy milyen szépen elpakolták a játékaikat.
Néha azért még mindig érzem a tökéletes szülői kép nyomását – de aztán gyorsan el is hessegetem az egészet azzal, hogy arra gondolok, milyen jól tudjuk érezni magunkat együtt, ha épp nem a szabályok és elvek betartásán görcsölök.
(A cikk forrása itt található.)
Kapcsolódó cikkeink:
- Rossz anya kontra jó anya
- Ami az anyaságban a legnehezebb
- Az anyák még sosem voltak ennyire frusztráltak, mint most
Kapcsolódó cikkek
