Ez persze önmagában véve semmit nem jelent, hiszen a törököknél 6, Norvégiában, Dániában, Svédországban és Svájcban pedig 7 éves kortól ajánlják a filmet. Izraelben korhatár nélküli, a Fülöp-szigeteken pedig szülői felügyelet mellett szintén nincs korhatár (az óvodások persze amúgy is ritkán járnak kísérő nélkül moziba). A legtöbb ország médiahatósága ezzel együtt a 12-13 éves kort lőtte be határként, amivel én teljesen egyetértek. A Barbie szuper anya- és kamaszlánya program, de korábban megnézni kissé korai.
Fotó: Getty
Persze nem a szokásos szempontrendszerek alapján. Agresszió a filmben nincs, a verekedések komikusak, játékosak, szatirikusak. Szex vagy meztelenség nem kerül megjelenítésre, bár Barbie az utána ciccegő-füttyügő építőmunkásoknak azért elmagyarázza, hogy nincs vaginája, ahogy Kennek sincs pénisze. A nyelvezet sehol nem vulgáris, amikor Barbie káromkodik egy cifrát, a b betűs szó ki van sípolva, Barbie száját Mattel-logó takarja. Alkohol és drogok: sör kerül ugyan elő, de a képzeletbeli világban nincs folyadék, így senki nem tud inni, lerészegedni. Vizuálisan és verbálisan tehát valóban semmi olyasmi nincs a filmben, ami egy kisebb gyereket megzavarna, így érthetőek a lazább besorolások is.
Maga a történet és a koncepció ugyanakkor igényel némi élettapasztalatot és árnyaltabb gondolkodást, aminek híján az üzenet félrecsúszhat. A vetítésen volt egy ismerős óvodás testvérpár, akiket rögtön megkérdeztem, hogy tetszett a film. Nos, imádták! Mindkét kislány meg is indokolta: gyönyörűek a ruhák, és mennyivel jobb, ha a lányok uralkodnak, mint mikor a fiúk a főnökök! Alapvetően nincs gond a több szinten történő értelmezéssel – Umberto Eco híres regényét, A rózsa nevét is van, aki a filozófiai háttér miatt olvassa, más történelmi regényként, a legegyszerűbb lelkű olvasók pedig szimplán krimiként.
Fotó: Getty
Kár volna azonban a nőuralomra és a – szerintem kissé túlvezérelt, szájbarágósan iskolásra sikeredett és ezáltal túlzó – hiperfeminista vonalra szűkíteni a Barbie mondanivalóját. Érdekes persze a gondolat, hogy ahogyan a mi mitológiánkban Éva az oldalborda, úgy Barbielandben Ken az, aki a nő viszonylatában definiálja magát, nincs önálló identitása (persze a Barbie-knak se sok, nekik is a tanulás az az önismeret az, ami meghozza a kiteljesedést, de ők legalább addig is vezető szerepben vannak, tehát az illúzió adott). Ha ugyanis csak ennél az egy szintnél maradunk, kimondottan aggályos, hogy a nemek harcát végül a nők nyerik, nem pedig a hatalom megosztása történik, ami voltaképpen a feminizmus eredeti célja volna a patriarchátus vagy a nőuralom helyett. Egy pozitív feminista világképben a Kenek ugyanúgy lehetnek orvosok, elnökök űrhajósok, ápolók vagy óvodapedagógusok, ahogyan a Barbie-k.
A film valódi, húsbavágó témája tehát nem ez a túlzásokkal teli, szatirikus – és éppen ezért további gondolkozásra kényszerítő – hatalmi játék, hanem a mindkét nemet, valamint a valóság és az álomvilág lakóit egyaránt érintő egzisztenciális krízis. Az, ahogyan eljön a pont az önismeretben, amikor megkérdőjelezed a status quo-t, kínlódsz, lerombolod, majd újrateremted önmagad. És ehhez sokszor mindent le kell zárnod, amit egy életen át biztosnak hittél, miközben a megszokott viszonyítási pontok is ködbe vesznek. Erről egy óvodásnak vagy kisiskolásnak kevés, de egy kiskamasznak már bőven lehet fogalma. A tizenkét-tizenhárom éves kor ugyanis pont az első identitáskrízis kezdete, ami aztán majd a gyerekkor lezárásával végződik. Ahogyan a film kamasz főhőse is lázad, “gyűlöli” és “megveti” az anyját, hogy aztán megtalálja a saját hangját, és békét kössön a szüleivel a felnőttség felé vezető úton.
Ahogyan a kora negyvenes, kiégés határán álló anya is küzd, hogy a fejét valahogy a vízfelszín felett tartsa, és aztán komfortzónájából kilépve, a gyerekkorához visszanyúlva, a múltjáért és a jelenéért felelősséget vállalva tudjon tovább lépni. Ahogyan a főhős Barbie is ráébred, hogy hiába tökéletes minden nap az ő álomvilágában, ha a valóságban ettől még nem mennek jobban a dolgok, és elhatározza, hogy “az lesz, aki a dolgokat csinálja, nem pedig az, akivel történnek”. Ahogyan Ken is kirándul egyet a jófiú szerepéből a rosszfiúéba, hogy aztán szembenézzen azzal, hogy nem a párja viszonylatában jut el a teljességig, hanem a maga útját járva már eleve “kenough”, vagyis egész lehet.
Ki vagyok én, és hova tartok? Hogyan határozza meg az identitásomat a szűkebb környezetem és a társadalom? Lehet-e az álomvilágba, az illúziókba menekülni, ha fejlődni akarunk, ugyanakkor élhetünk-e teljes életet játékosság, álomvilág nélkül? Ezek a Barbie-film legnagyobb kérdései – kétségkívül korai kérdések egy óvodásnak, egy kisiskolásnak. Elvihetjük tehát őket a filmre, nem fogja megrázkódtatás érni egyiküket se, de még biztosan nem állnak készen arra, hogy a külső hagymahéjon túl mást is felfogjanak – és még ahhoz is sok, izgalmas felnőtt beszélgetésre lesz szükségük.
Kapcsolódó cikkek
