Életközepi válság. Ismerős?
2019 körül én is megismerkedtem vele, mára túl vagyok rajta. A negyvenes éveim elején ért el engem is ez a furcsa állapot, amelyet átleng a nihil köde. A minap beszélgettem egy édesanyával, aki benne van a közepében, és újra felszakadtak az emlékeim. Miközben hallgattam őt, feltettem magamnak ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket az életközepi válságom során oly gyakran.
Kertész András – fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Mi értelme ennek az életnek?
“Jaj, ne kérdezgess már ilyeneket! – válaszolná erre a kérdésre sok-sok jóbarát. – Miért ne lenne értelme az életnek?! Süt a nap, kék az ég, csicseregnek a madarak, csodálatosak a gyerekek, egész jó párkapcsolatban élsz, a karriered úgy-ahogy megy előre, Freddie Mercury öröksége velünk maradt. Kell ennél több?”
– Igen! – válaszolnám.
És rögtön utána azt is: – Vagy nem? Basszus, nem tudom…
Ahogy ott álltam a kertkapu előtt, és beszélgettem az édesanyával, megéreztem annak a kellemetlen természetességét, hogy akármilyen boldog is lehet az életünk, a fájó kérdésekre meg kell találnunk a saját válaszainkat.
Hallgattam, ahogy sorolta: “Unom a munkámat, a gyerekek lassan felnőnek, most csak a baj van velük, a férjemmel már úgysem lesz jobb, kellene valami inspiráció, de halálosan unom a saját életemet…”
Azon gondolkodtam, mit mondhatnék erre.
A megoldásfókuszú férfiagyam megválaszolja könnyedén a költői kérdéseket is, de éreztem, most nem erre van szükség. Igyekeztem értőn hallgatni és elfogadni, hogy igenis fel kell tennünk ezeket a kérdéseket, át kell élnünk ezt az életszakaszt is, mert mindez kell a megújuláshoz. És bizony nagy baj, ha nem sikerül megújulni!
Amikor még nem volt gyermekem, de az én drága feleségemnek már kettő is, egyszer egy játszótér mellett odamutatott a szülőkre, és azt mondta:
“Nézd, András, ez a szülőség nehéz ügy. Sok-sok lelkierő és energia kell ahhoz, hogy a negyvenes éveire az ember ne legyen zsíros hajú fáradt édesanya vagy pocakos és borostás édesapa. Vigyázzunk majd erre, jó?!” – mondta, majd sétáltunk tovább.
Igyekszem, hogy ne legyen túl nagy az a pocak, de a késői gyermekvállalással tovább nehezedtek a negyvenes éveink. Összecsúsztak az egyes életszakaszok kihívásai: a gyerekek hat-tíz éves kora, amikorra a szülők már kellőképpen elfáradnak, az életközepi válság, amikor már húsz éve csinálod ugyanazt, és ki szeretnél robbanni a saját életedből, a tíz-tizenöt éve tartó házasságod, ami már nem lesz jobb, a saját generációdba vetett hited megingása, hogy már ti sem tudjátok úgy megváltoztatni a világot, ahogy ifjú korodban hitted, a szüleid halála… És mindez egyszerre. Nem csoda hát, hogy kérdéseid vannak.
De mi lehet a kiút?
A pszichológiai témájú könyvek sora taglalja, hogyan kell kimászni az életközepi válságból. Miután a gyerekszoba.hu-n az Apaidő kapcsán az édesapai oldalamat szólítják meg, hozok ide egy olyan gondolatot, amely minden nap, de tényleg, minden nap segít nekem, és boldogsággal tölt el.
Konstatálom a kisfiam létezését. Azt, hogy ő van, hogy egészséges, hogy szép, hogy tehetséges, hogy a legtökéletesebb nekem, ahogy a legtöbb szülőnek a saját gyermeke.
De nemcsak úgy hat rám, mint a gyermeküktől elolvadt szülőkre általában, hanem zsigerileg, a fajfenntartási és utódgondozási ösztönömön keresztül. Amikor ránézek, érzem, értem, hogy nekünk, embereknek a létezésünk egyik fontos értelme, hogy továbbadjuk mindazt, amit kaptunk. Hogy a belőlünk sarjadó élet kibontakozását támogassuk, örömmel szemléljük nap mint nap, hogy meglássuk mindebben a folytonosság csodáját.
Állati? Igen. Túl egyszerű? Talán. Modern? Nem. Szép? Az egyik legszebb, amit átélhetünk az életben. És ha ez sikerül, akkor az egy fontos boldogságforrás lehet a negyvenes éveink életközepi válságában, ahol olykor semminek nincsen értelme.
Hogy mi lehet az értelmetlenség értelme? Nekem te vagy az, kisfiam.
Kapcsolódó cikkek
