„A furákat és a különcöket, a csodálatosan izgalmas kis világukkal együtt. Imádom a hangos és energikus családokat” – mondja magáról Szabó Ági fotós, aki tökéletesen ért a zizegős gyerekek és szüleik nyelvén, ez pedig az általa készített képekről is sugárzik.
Abban, hogy játszi könnyedséggel hangolódnak egymásra, fontos szerepe van Ági szintén zizegős kisfiának, a 9 éves Barninak: neki köszönhetően a gyerekek nem nagyon tudnak olyan ötlettel előrukkolni, amin meglepődne, a szülőkkel pedig sokszor szavak nélkül is megy a kapcsolódás, hiszen egy cipőben járnak.
Szabó Ági, a zizegős családok fotósa
Jó, legyen, próbáljuk meg!
Bár Ági apukája is fotós, nagyon sokáig nem akart a nyomdokaiba lépni még úgy sem, hogy egész kicsi korától kezdve betekintést nyert ebbe a varázslatos világba: „Együtt hívtuk elő és nagyítottuk a képeket a pincében, amit nagyon szerettem, az igazi szenvedély azonban (akkor még) nem alakult ki bennem. Saját vállalkozást építettem fel, aztán mikor a kisfiam 1 éves lett, szerettem volna valami újba vágni a fejszémet. Sokat gondolkoztam, hogy mi lehet az a kötetlen munka, amit baba mellett végezhetek és nem mellesleg szeretek is. Apukám már jó ideje nyaggatott, hogy próbáljam ki magamat komolyabban a fotózásban, mert szerinte van érzékem hozzá, ráadásul a szakmai segítségét és a régi felszerelését is felajánlotta nekem. A sokadik próbálkozását pont egy olyan pillanatra időzítette, amikor azt mondtam, jó, legyen, próbáljuk meg!”
Ahogy erre igent mondott, nagyot fordult a világ: a következő nap reggelén elsők között futott bele egy ismerőse posztjába, amiben olyan fotóst keresett, aki készítene néhány képet a második babavárásáról. Ági keresve sem találhatott volna jobb alkalmat a kezdéshez: „Gyorsan írtam neki, hogy mivel már 8 órája fotós vagyok, nagyon szívesen elkészítem róla a képeket. Így lett ő és a családja az első ügyfelem.”
A fotózásra nagyon sokat készült, a végeredmény pedig mindenkinek nagyon tetszett, ezen felbátorodva pedig Ági anyukás körökben kezdett gyakorolni és referenciafotózásokat szervezni. „Onnantól kezdve aztán egymást érték a felkérések. Az elején azt a megállapodást kötöttem magammal, hogy ha – mire Barni óvodába megy – elő tudok teremteni vele egy átlagos keresetet, tovább folytatom, ha mégsem jönne össze, elmegyek dolgozni. Szerencsére a célkitűzésem megvalósult, és nem tervezem a jövőben a pálymódosítást” – idézi fel a kezdeteket.
Fotó: Szabó Ági
Végre nem kell viselkedni
A zizegős családokkal körülbelül egy éve foglalkozik tudatosan, de azt mondja, ha jobban belegondol, valahogy mindig ilyen gyerekek szülei találtak meg, ami szerinte biztos nem a véletlen műve. „Azok a képek, amiket én készítek, élettel teliek és mozgalmasak, vagyis egyáltalán nem beállított, csendes fotók, ahol mindenki ül és szépen mosolyog. Ezek az energikus képek vonzzák azokat a családokat, akiknek a mindennapjaik része a zizegés, engem pedig nem rettent el, ha három gyerek hatfelé szalad, vagy ha egy jó fotóért fára kell mászni. Igyekszem mindig úgy alakítani a fotózásokat, hogy az irányítás a gyerekek kezében legyen, így mindenki sokkal könnyebben el tudja magát engedni.”
Úgy látja, hogy ez a lazaság a szülőknek néha furcsa, mert a felnőttek azt szokták meg, hogy egy fotós jelenlétében „viselkedni kell”. A gyerekek felszabadult örömét látva nagyjából 5-10 perc elteltével aztán ők is feloldódnak, és versenyt futnak vagy bújócskáznak az apróbb családtagokkal. „Szerintem a zizegős gyerekek azért is szeretik különösen ezeket a fotózásokat, mert a hétköznapokon sokszor igényel tőlük nagy erőfeszítést a szabálykövetés és az elvárásoknak való megfelelés, velem viszont teljesen szabadnak érezhetik magukat –
…az a fő szabály, hogy nincs szabály.
Persze a különleges gyerekek között, akik Ági szívének különösen kedvesek, akadnak csendesebbek, visszafogottabbak is, akik nem szeretnek fényképezkedni: „Nemrég egy olyan család jött hozzám fotózásra, ahol a kisfiú annyira utálta az ilyen helyzeteket, hogy még a szüleinek sem engedte meg soha, hogy lefotózzák. A Filozófusok kertjében találkoztunk, és mikor megjelentem a hatalmas fényképezőgépemmel, azonnal bujkálni kezdett az életnagyságú szobrok mögé. Közben azért láttam a szemében, hogy huncutkodik, hogy egyre többször kukucskál ki a rejtekhelyéről, amit még kedvesebbé tett, hogy a kishúga is beszállt a játékba, a nagyobb testvérét látva. Úgy 15 perc elteltével odáig jutottunk, hogy a kisfiú találta ki, hol fotózzunk, és ő fundálta ki azt is, mi hogy legyen a képeken. Az, hogy végül ő is jól érezte magát ebben a helyzetben, nekem hatalmas sikerélmény volt!”
Fotó: Szabó Ági
„Mi a kezdetektől fogva felvállaltuk, hogy Barni milyen, és ezzel szerintem a többi szülőnek is segítettünk abban, hogy elfogadják őt. A kis furcsaságait persze megmosolyogják, de tudják, hogy ezek a csodabogárságából adódnak, és úgy szeretik, ahogy van. Ha több érintett család merné büszkén felvállalni a zizegős gyerekeket, szerintem nagyon sokat tennének az érzékenyítésért és az elfogadásért.”
Kétségűző képek
Egy zizegős kisfiú anyukájaként Ági is jól tudja, hogy amilyen szárnyalóan boldogok és felszabadultak tudnak lenni ezek a gyerekek, néha annyira szomorúak és elkeseredettek is, a szüleikkel együtt. Rosszalló tekintetekből, furán odavetett, kétértelmű megjegyzésekből bőven kijut nekik, ezeket pedig még „edzett anyukaként” sem mindig könnyű figyelmen kívül hagyni. „Épp a napokban esett meg Barni egyik délutáni szakköre után (amiről ő szokás szerint utolsóként jött ki), hogy a mellettem álló apukának felsóhajtottam: »Az én gyerekem miért nincs ott soha, ahol lennie kellene?«, mire ő félig komolyan, félig viccesen csak egyetlen szót vetett oda: »Nevelés!« Azt hiszem, alapvetően nem bántásnak szánta, mégis nagyon tud fájni egy-egy ilyen megjegyzés.”
Az ilyen, és ehhez hasonló történések újra és újra megerősítik Ágiban, hogy itt az ideje megmutatni a világnak, hogy a zizegős családok ugyanannyira normálisak, mint a többiek, és hogy ezeknek a gyerekeknek a társasága igenis örömteli! „Az, hogy a fülig érő mosolyokkal teli, hancúrozós vagy épp összebújós fotók kikerülnek a falra, egy-egy nehezebb nap végén segíthet a szülőknek abban, hogy erőt merítsenek a folytatáshoz és soha ne kételkedjenek abban, hogy az ő gyerekük mekkora kincs! Egy pályázat kapcsán rengeteg írást olvashattam zizegős gyerekek szüleitől, amikből szintén az sugárzik, hogy egytől egyig mennyire erősek és mennyire imádják a gyerekeiket ADHD-val, autizmussal, Asperger-szindrómával és minden furcsaságukkal együtt.”
Fotó: Szabó Ági
Nem karba tett kézzel kell várni a változást
Ági szerint is borzasztóan szívfacsaró, hogy a pedagógusok, az edzők, a táborvezetők és más, gyerekekkel foglalkozó szakemberek körében még mindig rengetegen vannak azok, akik azt gondolják, hogy ezek a gyerekek rosszak és neveletlenek. „Amikor mi megkaptuk Barni diagnózisát, hatalmas előrelépést hozott a mindennapjainkba, mert végre egy csomó minden a helyére került, és arról is megbizonyosodhattunk, hogy nem mi rontottuk el a gyerekünket. Megértettük, hogy a viselkedése mögött olyan agyi és idegrendszeri eltérések állnak, amikről senki nem tehet. A papírral a kezünkben egyrészt még elfogadóbbak és türelmesebbek lettünk, másrészt kijelölhettük azt az utat, amin haladva célzottan segíthetünk neki” – meséli kertelés nélkül Ági, aki szerint a kisfia tanítóival és osztálytársaival is nagy szerencséjük van.
Velük ellentétben nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egy-egy diagnózis felállítását követően a pedagógusok és a szülőtársak tudatosabban állnak a gyerekhez, és végre nem csak a rosszat látják benne. „A közösségi oldalakon többször is belefutottam olyan posztokba és kommentekbe, amikben a neurotipikus (azaz nem érintett) gyerekek szülei nehezményezték, hogy az osztályban lévő SNI-s tanulók miatt a többiekre jóval kevesebb figyelem jut és már-már ők kerülnek hátrányba a problémás gyerekekkel szemben. Az én titkos álmom az, hogy egy napon ők, és nekik köszönhetően a gyerekeik is megértik, hogy ezek a zizegős osztálytársak nem rosszak és betegek, hanem egyszerűen máshogy vannak összerakva.”
Ági azt sem rejti véka alá, hogy néha azt érzi, hogy az ADHD-ra, az autizmusra, az Asperger-szindrómára és társaikra sokan még mindig úgy tekintenek, mintha az egy olyan adukártya lenne a szülők kezében, aminek felmutatásával másra háríthatják a felelősséget a „neveletlen gyerekük” miatt. Ennek minden bizonnyal az ad leginkább alapot, hogy jó pár érintett szülő tényleg erre használja a zizegős gyerekük papírját, aminek aztán azok isszák meg a levét, akik felelősségteljesen gondolkodnak és a diagnózis felállítása után dolgozni kezdenek azon, hogy a lehető legjobbat hozzák ki a helyzetből.
„Barni papírjáról soha nem gondoltuk azt, hogy feljogosít minket arra, hogy karba tett kézzel hátradőljünk, és arra várjunk, hogy a világ egyszer csak elfogadóbban álljon hozzánk.”
Kapcsolódó cikkek
