Bejegyezett élettársak lettek, majd nem sokkal később egy újabb fontos döntést hoztak: elhatározták, hogy gyereket szeretnének. Az azonos nemű párok számára ma Magyarországon a gyerekvállalás egy többszörösen nehezített pálya, ám a kitartásuknak és talán egy kicsit a szerencsének is hála, ma már négyesben, a két és fél éves ikerlányaikkal együtt alkotnak egy családot. Rebekával beszélgettünk.
Mindig is tudtátok, hogy egyszer majd gyereket szeretnétek?
Igen, ez már a legelején felmerült köztünk, amikor huszonévesen először összejöttünk. Csak akkor még bennem voltak bizonyos kételyek, nem nagyon mertem felvállalni az identitásomat. Öt-hat évvel ezelőtt azonban ez végérvényesen megváltozott, én is teljes mellszélességgel felvállaltam magam, és abban is biztosak voltunk, hogy együtt szeretnénk maradni. Akkor már nem volt kérdés a gyerekvállalás sem, és az sem, hogy a kapcsolatunkat is hivatalossá szeretnénk tenni – már amennyire ez itthon lehetséges.
Te voltál állapotos a babákkal, nem gondolkoztatok más opciókon? Örökbefogadáson példádul?
Nagyon nehéz volt az az út, mire eljutottunk odáig, hogy lehet gyerekünk, három évbe telt. Először örökbe fogadni szerettünk volna, de mivel akkor már bejegyzett élettársi kapcsolatban éltünk, ez nem volt lehetséges. Azonos nemű párok nem fogadhatnak örökbe, és egyedülállóként sem tudtuk elindítani a folyamatot. Ezután szerettünk volna nevelőszülők lenni, de ott sem örültek igazán a mi családmodellünknek. Ekkor döntöttünk úgy, hogy valamelyikünk kihordja a babát.
Mit szóltatok, amikor kiderült, hogy ikreitek lesznek?
Amikor ezek után megtudtuk, hogy sikerült, várandós vagyok és ráadásul ikrekkel, az valami csodálatos érzés volt.
Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy itthon, ekkora ellenszélben is végigvigyétek a dolgot, hogy ne mondjatok le az anyaságról.
Sokszor el szoktam mondani, és ezzel abszolút nem szeretném megbántani a hetero családokat, de úgy érzem, hogy ha egy azonos nemű pár vállal gyereket, akkor ők általában jobban fel vannak készülve, mint egy hetero pár. Már csak azért is, mert egy hetero párnál akár véletlenül is becsúszhat a baba és egyébként is sokkal könnyebben bele tudnak vágni az egészbe. Nálunk ezt általában egy hosszabb folyamat előzi meg: rákészülni, dönteni, körbejárni a lehetőségeket, ez hihetetlen nagy meló lelkileg is, vagy éppen anyagiakban. Úgy gondolom, hogy ha két ember ezt végigjárja, akkor ők már megingathatatlanok abban, hogy családot szeretnének.
- Kapcsolódó: “Anya, én a saját nememhez vonzódom”
Itthon az egynemű párokat gyakran éri atrocitás – hát, még ha gyerekük is van. Emiatt nem féltetek belevágni, a gyerekeket nem féltettétek?
De, féltünk és félünk a mai napig is. Viszont azt gondolom, hogy ha a mi szülők természetesnek kezeljük ezt a helyzetet, azt, hogy milyen családban élünk, és ezt a gyerekek felé is így kommunikáljuk, akkor ez nekik is természetes lesz, és nem veszik majd magukra a bántásokat. De egyébként szerintem egy óvodában, iskolában egyszerűen nem lehet kizárni, hogy a gyerekek csúfolják egymást. Valószínűleg annak idején mindannyiunkat csúfoltak valamiért, például engem is, pedig engem egy anya és egy apa nevelt fel. Ezt teljesen úgysem lehet kivédeni. Őket majd nem azért csúfolják, mert szőke a hajuk, hanem mert két anyukájuk van. De minket személy szerint még soha nem ért atrocitás, a saját bőrünkön semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy Budán lakunk egy kis kertvárosi övezetben, ahol nagyon sok családos él, és már van egy kialakult társaság a játszótereken. Ismernek és elfogadnak minket. De akárhova máshova is mentünk, sosem volt beszólás, vagy ilyesmi.
Egy vidéki kisvárosban lehet, hogy egy kicsit nehezebb lenne a dolgotok.
Érdekes, mert az Alföldön, egy picike, 600 fős faluban van egy nyaralónk. Mielőtt megvettük nagyon tartottunk tőle, hogy hogyan fognak minket kezelni. De mindenki nagyon kedves és elfogadó velünk az első perctől fogva. Az egyik szomszéd hozza át a friss tojást, a másikhoz megyünk át bárányokat etetni cumisüvegből, mindenkivel jóban vagyunk. Eddig csak jó tapasztalatunk volt vidéken, tényleg nagyon elfogadóak velünk szemben. És ahogy mondtam, itt a fővárosban sem ért semmilyen atrocitás, de azért látjuk, amikor úgy néznek ránk… Vagy amikor nevelőszülők akartunk lenni és inkább eltanácsoltak bennünket. Vidéken viszont mindenki kedves és őszintén érdeklődő, mernek kérdéseket feltenni. És szerintem ez nagyon is fontos, hogy beszéljünk és transzparensek legyünk, hiszen sokszor csak az a baj, hogy az emberek nem láttak még ilyen családmodellt és nem tudják hová tenni.
Hogyan rázódtatok bele abba, hogy nem egy, hanem rögtön két babátok lett? Milyen az élet az ikrekkel?
Az ikres élet egyébként sem egyszerű, nekünk pedig plusz nehezített pálya volt, mert a várandósság alatt szinte mindenkit elveszítettünk. Meghaltak az én szüleim és a párom szülei is, és még a nagyszülők is. Ott álltunk két babával, miközben emésztettük a gyászt, és hogy teljesen egyedül maradtunk. Ez egy extrém nehezített pálya volt.
Persze az ember próbálja jól csinálni első gyerekes szülőként, de ilyenkor mindenki inkább csak kísérletezget. Próbáltunk az anyai ösztönünkre és a megérzéseinkre hallgatni. A lányok egyébként nagyon önállóak, nagyon gyorsan tanultak meg sok mindent. És mivel ketten vannak, annyira időm sem volt rá stresszelni a dolgokra. A párom dolgozott, én egész nap otthon voltam két babával, és annyi minden történt folyamatosan, hogy nem volt időm idegeskedni, hogy vajon jól csinálom-e. Nyilván nehéz volt, de mivel rögtön ketten voltak, annyira talán nem stresszeltem rá az első gyerekes létre.
Harmadikat nem szeretnétek?
Én sokáig szerettem volna, pont azért, mert nagyon más volt a várandósság időszaka. Folyamatosan gyásszal kellett szembesülnünk, aztán, amikor édesapámnak volt a temetése, rá egy hétre kiderült, hogy a terhességem sem zökkenőmentes, az egyik babával baj volt. Öt hónaposan befektettek a kórházba és két hónapig bent voltam. Folyamatosan aggódtunk, csak abban bíztunk, hogy mindkettőjük meg fog maradni. A lányok végül koraszülöttek lettek, hét hónapra jöttek a világra és másfél hónapig koraszülött ellátásban voltak. Nem volt éppen optimális ez a hét hónap, és bennem egy hatalmas hiányérzetet hagyott. Szerettem volna egy igazi nagybetűs várandósságot, ami tényleg várandósság és nem terhesség. Szerettem volna természetesen szülni, és rögtön a kezemben tartani a babát. A páromnak viszont annyira rossz élmény volt az első terhesség, hogy ő nagyon elzárkózott tőle. Ezt sokszor megvitattuk és végül arra jutottunk, hogy most van két gyerekünk, két kutyánk, és így annyira kerek az életünk, hogy talán önzőség lenne csak azért még egy gyereket vállalni, hogy az én lelkivilágom helyre billenjen. Inkább hálát adunk és megelégszünk a két babával.
A lányoknak hogyan beszéltek arról, hogy két anyukájuk van?
Most két és fél évesek, nagyon elmagyarázni még nem tudjuk nekik a dolgot, de nem is szeretnénk ilyen nagy beszélgetést. Szerintem az a fontos, hogy teljesen hétköznapian kezeljük az egészet. Számukra egyértelmű, hogy két anyukájuk van, viszont például a keresztapukák is azonos nemű párkapcsolatban élnek, tehát látnak olyat is, amikor két fiú él együtt. De természetesen olyat is, amikor egy anyuka és egy apuka, mert a nagynénémmel napi szinten tartjuk a kapcsolatot. Náluk a megszokott felállás van, viszont ők meg nevelőszülők, így tehát a lányok azt is látják, milyen, amikor nem vér szerinti gyerek van a családban. Egészen pici koruktól kezdve azt látják, hogy rengeteg féle családmodell létezik, és nekik ez teljesen természetes.
Mindkettőtöket anyának szólítják? Hogyan különböztetnek meg benneteket?
Teljesen rájuk bíztuk ezt a dolgot. Az elején gondolkoztunk rajta, hogy legyen az egyikünk anyu, a másik meg anya, és hogy ki legyen kicsoda, aztán rájöttünk, hogy ezt is szeretnénk rájuk bízni. Végül úgy alakult ki, hogy én vagyok az “anyám” – ezt teljesen maguktól találták ki, fogalmam sincs, hogy hogyan, de egyszer csak elkezdtek így hívni. A párom pedig lett a “másik anya”, ez is maguktól jött. Illetve, mivel mi a párommal manónak hívjuk egymást, most a napokban elkezdték mondogatni, hogy “manó anya”. Szóval ők maguktól is megkülönböztetnek minket.
- Kapcsolódó: Micsoda család!
Említetted a beszélgetésünk elején, hogy régebben féltél felvállalni az identitásodat – nem gondolkoztatok azon, hogy nyugatabbra költözzetek, olyan országba, ahol elfogadóbbak az emberek?
Svédország volt tervben, de igazából mi nagyon szeretünk magyarok lenni, szeretünk itt élni, és nem vágyódunk el. Ez az egész helyzet olyan, mint egy párkapcsolat. Ha egy párkapcsolatban nehézségek jönnek és rögtön szakítunk, és beleugrunk egy másikba, ott is ugyanúgy lesznek majd nehézségek, csak maximum más típusúak. Nagyon vonzó volt Svédország, hogy mennyire nyitottak ott az emberek, de ha oda költöznénk, ott is lennének olyan nehézségek, amik például itt nincsenek. Szóval végül úgy döntöttünk, hogy maradunk.
Ti hogy tapasztaltátok, változott valami ezen a fronton Magyarországon az elmúlt években? Elfogadóbb lett a társadalom, vagy éppen ellenkezőleg?
Szerintem lett egy nagy szakadék, főleg azért, mert lett az irányunkba egy gyűlölethullám generálva. Elég bizonytalan most a légkör és maga az élet is, ami miatt az emberek kétségbeesettek, félnek, és ilyenkor sokkal könnyebb a szemükben egy ellenségképet kialakítani. Van az a közeg, az a típusú ember, aki erre a gyűlölethullámra felül, és ők most nagyon utálnak tulajdonképpen mindenkit, például minket, szivárványcsaládokat is. De ezzel párhuzamosan megnőtt a támogatóink száma is, lett egy olyan erős közeg, akik mellettünk állnak és támogatnak. Az, hogy elindult ez a gyűlöletkampány velünk szemben, felerősítette a támogatóink hangját is.
Szerinted mi kellene ahhoz, hogy az emberek elfogadóbbak legyenek?
Szerintem, ha egy gyerek azt látja a szüleitől, hogy elfogadóak, akkor nyilván a gyerek is az lesz. És ugyanígy, ha a társadalom azt látja, hogy az ország vezetői között divat az elfogadás és azt hangsúlyozzák, hogy mindenki egyenlő, akkor egy idő után ez lenne a normális a társadalomban.
Kapcsolódó cikkek
