Kép. Getty Images
Unatkozás gyerekként: mi sem volt természetesebb
Ezelőtt 30-40 évvel az unalom a gyerekkor természetes része volt. Nem volt internet, nem volt okostelefon, és a tévéből sem ömlött egész nap a gyerektartalom. A tavaszi szünet – akárcsak a nyári vagy a téli – nem programlistával indult, hanem hosszú, üres napokkal, amelyeket valahogy meg kellett tölteni. És ez senkinek nem tűnt problémának.
Az unatkozás akkoriban nem kudarc volt, hanem állapot. Ültünk a lépcsőházában, bámultuk az udvart, kavicsokat rugdostunk, vagy csak feküdtünk a szőnyegen és zenét hallgattunk. Néha tanultunk is – legalább annyit, amennyit muszáj volt –, de a legtöbb idő szabadon folyt szét. A fantázia, a játék, a beszélgetések nem egy alkalmazásból érkeztek.
Ma már tudjuk: az unalom nem ellenség. Akkor tanultunk meg kitalálni, alkalmazkodni, várni. Amikor a gyereket nem szórakoztatja folyamatosan valami kívülről, előbb feszültté válhat, nyűgös lesz, panaszkodik – majd történik valami. Elindul befelé. Gondolkodni kezd, ötletel, vágyakat fogalmaz meg, vagy egyszerűen csak megfigyel. Az unalom teret ad az érzelmeknek: a türelmetlenségnek, a várakozásnak, az örömnek is, amikor végül megszületik egy saját játék vagy gondolat.
Kognitív szempontból ezek az ingerszegényebb időszakok kulcsfontosságúak. Ilyenkor fejlődik igazán a kreativitás, a problémamegoldás, az önálló döntéshozatal. Nem egy alkalmazás mondja meg, mit kell csinálni, nincs azonnali jutalom vagy „következő szint” – a gyerek maga szervezi meg az idejét. Ez megtanítja arra is, hogy a figyelem nem mindig kap azonnali visszacsatolást, és hogy nem baj, ha valami lassan történik.
Érzelmileg sem mellékes mindez. Az unalom megtanít elviselni a csendet, feldolgozni a gondolatokat, megélni az érzéseket anélkül, hogy rögtön elterelnénk a figyelmet róluk. A 80-as, 90-es évek gyerekei sokszor egyedül voltak a saját belső világukkal – és ettől nem megrettentek, hanem megerősödtek benne. A várakozás, a „majd lesz valami” állapota alapvetés volt. A 70-es, 80-as, 90-es évek gyerekei nem kaptak állandó ingereket – cserébe kaptak időt. És talán épp ezért emlékszünk olyan erősen ezekre a szünetekre. Nem azért, mert mindig történt valami izgalmas, hanem mert volt időnk megélni az időt. A tavaszi szünetek, hétvégék nem voltak telezsúfolva és pont ebben a látszólagos ürességben született meg sok minden, ami ma is velünk van. Galériánkban mutatjuk, mi minden történt a nagy unatkozásban:
Kapcsolódó cikkek
