Illusztráció: Getty
Hallom, amint a gyermekeim egymásnak suttogják: ti is készültök verssel anyának? Odapillantok, néma csönd, majd megbeszélik, hogy ez titok, és az iskolában folytatják. Telnek a napok, és ők nem mondanak semmit. Nem faggatom őket, hisz tudom, hogy ez fontos nekik. Fontos, hogy meglepetést okozzanak az anyukájuknak. Eltelt talán két hét is a beszélgetésük óta, mire az osztályfőnök kiírta a Facebook-csoportba, mikor lesz az anyák napi ünnepség.
Emlékszem, gyermekként én is nagyon vártam ezt a napot, hiszen az osztályunk mindig készült verssel, énekkel, virággal.
Eljött a nap, felöltöztünk a bátyámmal fekete alsóba és fehér felsőbe, a cipő az volt, amiben iskolába is jártunk. Elindultunk az ünnepségre. A bátyáméknak mindig egy órával később kezdődött, mint nekünk, de együtt indultunk el, és együtt is mentünk haza.
Az iskolába érve már ott voltak az osztálytársaink az anyukájukkal, és volt, akinek a nagymamája is eljött. Az osztályfőnök betessékelt mindenkit az osztályba. Az ünnepelt szülők, nagyszülők a már előre elrendezett székeken foglaltak helyet. Mi, tanulók velük szemben két sorban álltunk a fal mellett.
Az osztályterem szépen fel volt díszítve. Minden az édesanyákról és a nagymamákról szólt. Én, mivel magas voltam, a hátsó sorban álltam. Kerestem a tekintetemmel anyámat, végignéztem többször is az anyukák között, de nem találtam. Láttam, amint az osztálytársaim egy mosollyal, egy fejbiccenéssel jeleztek a hozzátartozójuknak, ők pedig jeleztek, hogy látják. Ott álltam, potyogtak a könnyek a szememből, mert nekem senki nem jelzett vissza. Hirtelen földbe gyökerezett a lábam. Elkezdődött a műsor, mindenki énekelt, nekem egy hang sem jött ki a torkomon. Csak hallgattam őket, és sírtam, nem volt kinek énekeljek. Az éneklés után mindenki elszavalhatta a korábban megtanult versét.
Mindenki lelkesen mosolyogva adta elő, kivéve engem. Én következtem, kiálltam az ünnepeltek elé, remegett kezem-lábam, láttam, amint a szülők keresik egymás között az anyámat, majd sajnálkozva néznek egymásra. Majd minden tekintet rám szegeződött. Elmondtam nekik a versemet, majd visszaálltam a többiekhez a sorba. Anyámnak szerettem volna elmondani, neki is el kellett volna jönnie, hogy meghallgasson. De ő nem jött el, nem hallotta. Annyira fájt, és nagyon szomorú voltam. Iszonyatos érzés volt. Amikor mindenki elmondta a versét, az osztályfőnök kiosztotta a virágokat. Akinek ott volt a nagymamája, az annyival több virágot kapott.
Eljött a virágátadás ideje, mindenki ment az anyukájához, nagymamához. Egyedül én álltam ott, és sírtam, hiszen senkinek nem tudtam odaadni. Vártam, hátha történik valami csoda. Elkésett, belép az ajtón, elnézést kér, és én is odaadhatom neki a virágot. De nem jött.
Amikor vége lett az ünnepségnek, odamentem az osztályfőnökhöz, és átnyújtottam neki a virágot. Anyák napja alkalmából. Azt mondta, vigyem haza neki. Azt mondtam, nem érdemli meg. Nem vittem haza, eldobtam az utcán.
Minden általános iskolai ünnepségen ezeket éltük meg. Sem az enyémre, sem a bátyáméra nem jött el. A bátyám is vagy a tanárnak adta a virágot, vagy ő is eldobta az utcán. Szomorúan, könnyes szemmel sétáltunk mindig haza. Haza arra a helyre, ahol nem láttak szívesen, a rideg és hideg szobába. Amikor megkérdeztük anyánkat, hogy miért nem jött el, mindig az volt a válasza, hogy neki erre nincs ideje. Egy-egy órát kellett volna egy évben ránk szánni, de nem tette.
A gyerekekkel csinosan felöltöztünk, elmentünk anyósomért, a gyerekek nagymamájáért, és elindultunk az ünnepségre. Csodálatos élmény volt végighallgatni őket. Áradt belőlük a szeretet. Látva őket meghatott, hogy milyen odaadással készültek.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait! (folyamatosan frissül)
Kapcsolódó cikkek
