Manapság egy tanárnak nemcsak a szűkös erőforrásokkal, a túlterheltséggel és a kötött tantervvel kell megbirkóznia, de sokféle sztereotípiával is. Nagyot fordult a világ, és az egykor valóban tekintélynek örvendő, egy egész életre szóló hivatás, a pedagógusi szakma mára kissé lesajnált lett. Az oktatók erejükön felül küzdenek a fennmaradásért, a tanítás szabadságáért és megbecsültségéért, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy közel a siker.
“Kilátástalanság, bizonytalanság, félelem, düh, harag, legszívesebben ordítani tudnék és megrázni az embereket… Miért nem kellünk, miért utálnak, gyűlölködnek az emberek, miért nem akarják, hogy értelmes, tájékozott, gondolkodó gyerekeket neveljünk és nyugodtan taníthassunk?! Én ezt szeretném csinálni, ezért vagyok még mindig a pályán, a családom mellett ez az életem. Miért nem becsülik meg a munkámat? Más munkája miért ér többet? Mi, akik még kitartunk, ezért tartunk ki: tanítani szeretnénk” – összegzi jelenlegi érzéseit egy gimnáziumi osztályfőnök.
A pedagógusok számára a tanítás nem csupán egy munka, reggel kilenctől délután ötig tartó elköteleződés. Ők többségükben egész életükre szóló hivatást választottak, amely jócskán túlnyúlik az iskolák falain. Ennek ellenére rendszeresen szembesülnek méltatlan sztereotípiákkal.
Minek ment tanárnak?
“Ez hangzott el egyszer egy fogadóóra után, ahol egy nagyon problémás tinilány édesanyjával kellett lefolytatnom egy rendkívül kemény beszélgetést. Kifejtettem neki, hogy a saját és az iskola lehetőségeinek végére értem, és amennyiben otthonról nem érkezik a lány felé segítség, akkor nem fogjuk tudni őt továbbengedni irodalom és matematika tantárgyakból. Az anyuka végig puffogott a beszélgetés alatt, egyáltalán nem volt befogadó az általam közölt tényekre, javaslatokra, majd a beszélgetés végén köszönés nélkül kiviharzott. A folyosón elordította magát a többi szülőnek: Menjenek haza, semmi értelme bemenni. EZ nem tudom miért ment tanárnak, utálja a gyerekeket, nem is akarja végezni a dolgát” – meséli keserűen egy felső tagozaton dolgozó osztályfőnök.
Miért pattognak a fizetés miatt, amikor alig néhány órát dolgoznak?
“Az emberek nagyon könnyen alkotnak véleményt, úgy, hogy igazából nem is látják a teljes képet. Nem látják az órákra való felkészülést, a dolgozatok összeállítására fordított időt, nincsenek tisztában az esti, már a magánéletünkbe nyúló dolgozat- vagy gyűjtőmunka-javításokról. Nem látják a mintadarabok elkészítését, a tanári értekezleteket, a kifizetetlen túlórákat, a fogadóórákat, szülőiket! Nem tudják milyen az, amikor folytonos készenlétben kell lennünk, sejtelmük sincs hány email-t, hívást, sms-t kapunk munkaidőn kívül is a szülőktől, és hogy ez mekkora nyomás. Bele sem gondolniuk abba, hogy mit jelent az, hogy a tanár sokszor a diák elméjén túl a lelkét is gondozza, mert nincs pszichológus. Nem tudják, milyen óriási felelősség az, amikor több mint harminc gyerek van az emberre bízva. A véleményeket persze sokszor csak a hátunk mögött terjesztik, vagy próbálják sugallni, de olyan is előfordult már, hogy arcba kaptuk. Nagyon kemény” – osztja meg történetét a jelenleg napközis nevelőként dolgozó pedagógus.
Aki nem tudja, tanítja!
“A legmegalázóbb élményeim egyike volt, amikor egy apuka bejött fogadóórára, és kérdőre vont a fia rosszul sikerült témazáróját illetően. Mindenképp meg akarta magyarázni, valójában miért helyesek a fia rossz válaszai. Mikor elővettem a térképet és megmutattam neki, melyik országok fővárosai kapcsán állítja, hogy hiányos a tudásom, egy pillanatra elhallgatott. De az egyik válasznál kiderült, elnéztem a sort. Elnézést kértem és természetesen – nem mintha az a plusz egy pont számított volna az értékelés kapcsán – jóváírtam az extra pontot. Az illető felállt, s mint aki jól végezte dolgát még odavetette: Nem véletlen mondják, hogy aki nem tudja, tanítja” – emlékszik vissza egy kellemetlen találkozására a földrajz és történelem szakos tanár.
A tanárok csak ne panaszkodjanak, van egy szabad nyaruk, mit akarnak még?
“Az a szabad nyár például igen nagy túlzás. Először is a nyár folyamán szoktuk elvégezni a teremben a felújításokat. Általában a szülők segítségével festünk, javítgatunk, ahol szükséges – az iskolának erre külön kerete nincs. Utána újra dekoráljuk a termet, felkészülünk a diákok fogadására, az új tanévre – ez például különösen nagy feladat, amikor elsős osztály érkezik, ahol minden nevet ki kell cserélni, az egész rendszert újra fel kell építeni. Ebben az időszakban van számos továbbképzés, szakmai értekezlet, és rengeteg időt töltünk bent az iskolában is ilyen-olyan adminisztrációs okokból kifolyólag. Én többször táboroztatok is a nyár folyamán. Sok kollégám – az anyagi nehézségei miatt – ezekre a hetekre nyaralás helyett inkább munkát vállal. Míg a férfi kollégáim itt-ott építkezéseken segítettek be vagy árufeltöltőként tevékenykedtek, addig volt olyan kolléganőm, aki fagyit árulni, vagy idegenvezetni állt be arra a néhány iskolán kívül töltött napra” – meséli a jelenleg első osztályosokat tanító osztályfőnök.
Az a tanár, aki nyafog a fizetése miatt, az nem is való pedagógusnak, mert nem szívből csinálja.
“Ez az egyik legdurvább vélemény, amit az egyik élőlánc-szervező posztom alá kaptam. Nagyon szíven ütött, és vissza kellett magam fogni, hogy ne mondjam meg úgy istenigazából a magamét az illetőnek. A családomban mindenki pedagógus, több generáció óta. Magától értetődő volt számomra, hogy én is az leszek. Ismertem a szakma árnyoldalait is, tudtam, hogy egyre rosszabbodik a helyzet, de mégis erre tettem fel mindent. A gyerekek és a tanítás a mindenem, nem tudok ennél szebb foglalkozásra gondolni. Én alsós tanító, a húgom óvónő lett. Most mind a ketten küzdünk. Az ismeretségi körünkben többek is ajánlottak már munkát nekünk, teljesen más területeken, de mi maradtunk. Szóval azt mondanám, hogy azok a kollégák, akik nem szívből csinálták, már elhagyták a pályát, nem voltak olyan “hülyék”, mint mi, akik nem adjuk fel, mert ez az életünk” – mondja a tizenhat éve pályán lévő tanítónő.
Hogyan tovább?
A helyzet nem túl rózsás. Persze sok az olyan szülő is, aki teljes mellszélességgel a pedagógusok mellett áll.
“Megható részt venni a tüntetéseken, a vonulásokon, az élőláncokon, mert szerencsére sokan érzik a munkánk jelentőségétt. Én sem elsősorban a fizetésemelés miatt sztrájkolok, polgári engedetlenkedem: az a célom, hogy a saját két gyerekem minőségi oktatásban részesüljön, minőségi könyvekből tanulhasson, mert igenis megérdemlik! És minden gyereknek joga van ehhez, azoknak is, akik egy falusi, húszfős iskolába járnak” – zárja gondolatait a francia és történelem szakos gimnáziumi tanárnő.
Kapcsolódó cikkek
