A rendszeres mobiltelefon-használat észrevétlenül szövi át hétköznapjainkat. Reggelente az okostelefonunk órájára ébredünk, indulás előtt telefonon ellenőrizzük a forgalmi helyzetet, mobilunkon foglalunk időpontot a gyerek fogorvosához, sms-ben kapunk értesítőt a bankszámla-egyenlegünkről és az esti mozihoz is itt vásároljuk meg a családi belépőket. Az okoseszközöknek hála kábelek, zsinórok, helyhez és időhöz való kötöttség nélkül kommunikálhatunk egymással, és intézhetjük a munkával, szabadidőnkkel, családunkkal kapcsolatos tennivalóinkat.
Amikor egyetemistaként kézbe vehettem életem első mobiltelefonját, meg voltam róla győződve, hogy eljött a határtalan szabadság korszaka. Mostanában mégis egyre gyakrabban érzem azt, hogy valójában gúzsba köt ez az eszköz.
Anya, apa hol vagytok?
Gyönyörű, gyerekbarát játszótéren ücsörgök, és nézem, ahogy kicsik és nagyobbak önfeledten játszanak. Minden színes, sima, puha és biztonságosnak tűnik. A mostani játszótereknek nem sok köze van gyerekkorom rettenetes fémszörnyeihez, amelyeken kész csoda, hogy nem szereztünk maradandó sérüléseket. Én azért fél szemmel mégis a fiamat figyelem, aki talán kissé jobban fél a magasban, mint a vele egykorúak, és óvatosan egyensúlyozva közelíti meg a csúszdát. Pár méterrel arrébb egy másik, nagyobb csúszda kanyarog, ahová egy kapaszkodósoron függeszkedve araszolhatnak át a magabiztosabbak. Míg a fiam hosszasan gyűjti a bátorságot, hogy lecsússzon, egy nála jóval fiatalabb, aprócska kislány nekiveselkedik, és ügyesen csimpaszkodva megindul a szemközti csúszdához. Kis lábai hevesen kalimpálnak a magasban, de mintha kissé nehezen érné el az egymás után sorjázó kapaszkodókat. Félúton van, amikor rádöbben, hogy valószínűleg sikertelen lesz a hadművelet, és látom, hogy a tekintetével már a szüleit keresi. Körbenézek, de fogalmam sincs, kihez tartozhat, mert mindenütt csak mobilokba temetkezett, lehajtott fejeket látok. Pár másodperccel később a kislány már kiabálva hívja az anyukáját, hogy siessen a segítségére; ám senki nem reagál. Felpattanok a helyemről, és odarohanok a pár lépésnyire lévő csúszdákhoz, ám mire odaérek, a kislány már a földön fekszik, és hangosan sír. Talán két méter magasról huppanhatott a gumiburkolatra, de fájlalja a lábát, és továbbra is zokogva követeli az anyukáját. Aki sehol.
Míg egy másik szülő igyekszik megvigasztalni a gyereket, odamegyek a padokon üldögélőkhöz, hogy kiderítsem, mégis kihez tartozik a csöppség. A harmadiknál sikerrel járok, az anya – mint akit mély álmából ébresztettek – döbbenten emeli rám a tekintetét a képernyőről, aztán ijedten rohan a gyerekhez, aki addigra már kipirosodva, könnytől maszatos arccal ül a földön. Ölbe kapja, és üvöltve tudakolja, hogy miért mászott fel a nagyoknak való játékra, aztán villámgyorsan elrohannak. Az ott maradt szülőkkel egy darabig még tanácstalanul nézünk egymásra, aztán mindenki megy a dolgára.
Üdv a fekete lyukban!
Olvasom, hogy Balestrate-ban, egy szicíliai kisvárosban mobiltelefon-mentes játszóteret avattak. Egy helyi szülői egyesület gyűjtötte össze a kialakításhoz szükséges összeget, melynek tagjai úgy gondolták, hogy a közösségépítés leghatékonyabb módja, ha megszabadulunk a kütyüktől. Szerintük a mobilmentes játszótéren a szülők jobban tudnak figyelni a gyerekeikre, és a rengeteg pénz felemésztő játszótéri eszközökre is.
A telefonhasználatot tiltó tábla mellett egy kis fakkokból álló szekrénysort is felállítottak, ahová le lehet rakni a telefonokat. A szülők pedig ellenkezés nélkül lakatolták le azokat, és csak ezt követően léptek be a helyre. Aztán pár pillanatfelvétel következett a boldogan játszó, szaladgáló gyerekekről és szüleikről, akik – telefon híján – egymással beszélgettek kisebb csoportokban. Nálunk vajon mennyire lenne sikeres egy ilyen kezdeményezés?
Szerintem mindannyiunknak vannak igazán ütős érveik azzal kapcsolatban, miért nem teszünk egy lépést sem a mobilunk nélkül, és hogy milyen rettentő fontos, hogy a nap bármely percében elérhetőek legyünk. De ha már ott van… magunkról és a külvilágról megfeledkezve görgetünk, halaszthatatlan tartalmakat nézegetünk az Instán vagy a TikTokon, menthetetlenül beszippant a Facebook-hírfolyamunk egy feneketlen fekete lyukba, ahová hiába kiabálnak utánunk a gyerekeink. Mintha valami megmagyarázhatatlan flow-élmény sodorna bennünket egyre beljebb.
Ha azonban visszaemlékszünk a vezetékes telefonok időszakára, azonnal világossá válik, mára milyen függőségi viszonyba kerültünk az okoseszközeinktől. Néhány évtizede alapvetés volt, hogy reggel 8 és este 8 után már nem illik senkit zavarni telefonon, a hétvége meg egyenesen tabu volt. Volt intim terünk és időnk, nem telefonáltunk és küldtünk üzeneteket ész nélkül mindenkinek, és nem ültünk folyamatosan a készülék mellett, hogy biztosan elérjenek bennünket. Sőt, akkor sem kaptunk fejmosást, ha nem vettük fel a kagylót.
Ha őszinte akarok lenni, én is gyakran érzek kényszert arra, hogy a kezembe vegyem a mobilomat, és azt is észrevettem, hogy egy idő után feszült leszek, ha nincs a közelemben. Háborgó lelkiismeretemet alkalomadtán egy pár napos detoxszal igyekszem csillapítani, de ez vajmi kevés.
Fotó: Getty
A gyereked is figyelmet kér – avagy a phubbing fogságában
Azt a jelenséget, amikor mobiltelefonunkba feledkezünk, és beszélgetőpartnerünket, környezetünket figyelmen kívül hagyva teljesen kizárjuk a külvilágot, phubbingnak is nevezik. A kifejezés az angol phone (telefon) és snubbing (mellőz, figyelmen kívül hagy) szavakból formálódott. Ilyen az, amikor ahelyett, hogy partnerünkkel élveznénk a koncertet, a virtuális házunkat újítjuk fel a Homescape-ben; ahelyett, hogy átadnánk magunkat az anyák napi előadásnak, amiben a gyermekünk játszik vadul fotózunk és filterezünk; és ahelyett, hogy odafigyelnénk rá időnként játszótéren, ne adj’ Isten játszanánk vele, beletemetkezünk a lájkok számlálgatásába.
Ha véletlenül leültök egy asztalhoz a családoddal, előkerülnek a mobilok, és miközben a még lelkesen mesélő első osztályosod megosztaná veled az első iskolai élményeit, te képtelen vagy elszakadni a TikToktól (na jó, nem pont te (?), hanem akikről ez a cikk szól). Tíz év múlva pedig azzal fogod telesírni az Asszonysutyorgót, hogy a kamaszfiad nem hajlandó beszélgetni veled. Ha telefonon keresnek, vagy jelez a készüléked, hogy üzenetet kaptál, szinte minden esetben elsőbbséget élvez azokkal szemben, akik épp a személyes figyelmedet igénylik. Azonnal kényszert érzel, hogy felvedd, válaszolj, csak gyorsan ránézz; és váltig állítod, hogy oda tudsz figyelni a gyerekre. Pedig nem.
Egy bostoni kutatócsoport vizsgálata arra az eredményre jutott, hogy ha a szülők mobileszközt használnak az étkezés során, az nagy mértékben rontja a válaszkészségüket. A mobiljába belefeledkezett szülő 20 százalékkal kevesebb verbális, és 39 százalékkal kevesebb nonverbális interakciót folytat gyermekével. Azt is megfigyelték, hogy minél gyakrabban zavarja meg a gyerek az elmélyült mobilozást, hogy felhívja a magára a figyelmet, a szülő annál feszültebb lesz.
A koronavírus-járvánnyal együtt járó bezártság és megnövekedett mobileszköz-használat tovább mélyítette ezt a szakadékot. Egy kínai felmérés szerint a túlzásba vitt okostelefon-használat jelentős károkat okozhat a családi kapcsolatokban, többek között egyértelmű összefüggés mutatható ki a kamaszok depresszív tünetei és szüleik mértéktelen telefonnyomkodása között. A phubbing egyértelműen a közösen eltölthető, értékes idő egyik legnagyobb ellensége, ami megfoszt bennünket az itt és most megélésétől, és figyelmen kívül hagyja gyermekünk igényeit.
És akkor mindehhez tegyük hozzá, hogy tőlük elvárjuk, hogy ne „kockuljanak”, hogy csak heti meghatározott óraszámban nézzenek képernyőt, ha egyáltalán engedjük nekik, és folyamatosan arról írunk, olvasunk, beszélünk, hogy milyen rossz hatással vannak a különféle kütyük a gyerekek életminőségére.
Várj kicsim! Még nem készült kép az Instára!
Pár hete történt, hogy egy kávézóból dolgoztam, amikor egy huszonöt év körüli anyára lettem figyelmes. A kislánya meseszép ruhába volt öltöztetve. A nő előtt egy jegeskávé tornyosult, a 4-5 év körüli gyerkőc pedig lelkesen csacsogva mesélt neki, és egy nagy adag fagylaltba készült belekanalazni. Amikor azonban meg akarta kóstolni azt, édesanyja váratlanul megállította a levegőben a kezét, és ellentmondást nem tűrő hangon utasította, hogy legyen kedves letenni a kanalat, mert még fényképeket kell csinálnia az Instára. A kicsi lány igencsak kedvetlenül vette tudomásul, hogy még várakoznia kell az édességre, de anyukája mellé ült engedelmesen. Némi ruha- és testhelyzet-igazítás után újabb sorozat készült immár kettejükről, majd bő öt perc múlva a gyerek megkapta az engedélyt a fagyi elfogyasztására. Néma csöndben ültek tovább az asztalnál, a nő nekifogott a képek utómunkálataihoz, a kislány pedig kedvetlenül kanalazott tovább. Mintha az előbbi pár percben elfogyott volna a mesélni való és a jókedv is. Mindeközben az Instán az követők valószínűleg szemtanúi lehettek egy #szupernap #anyalányapáros #nyárvan hívószavakkal megtűzdelt kivételes élménynek, amelynek egy sugárzóan fiatal anya és remekbe szabott kislánya a főszereplője.
Pár perc múlva, amikor a monitoromról azt asztalukra tévedt a tekintetem, már hírük se volt. Csak az olvadt fagylalttal teli kelyhek tanúskodtak arról, hogy az előbb ült itt valaki.
Offline életmód, hol vagy?
Umberto Eco olasz író és filozófus mesélte amerikai utazásáról szóló esszéjében, hogy Disneylandben tett hajóútjának kalózokkal, krokodilokkal és kalandokkal teli műanyag világa olyannyira magával ragadta, hogy amikor befizetett egy valódi Mississippi-hajóútra, valósággal unatkozott.
Disneyland nagyszerű szimbóluma annak a hipervalóságnak – véli a filozófus –, ami a valóság illúziójának megteremtésére szolgál, ugyanakkor meg is haladja azt. Olyan észrevétlenül kebelez be bennünket, hogy képtelenek leszünk a valós világot és annak értékeit megkülönböztetni tőle.
Eco talán nem is sejtette, hogy pár évtizeddel később az okostelefonok a tenyerünkbe helyezik, és pár kattintásnyi közelségben tartják tőlünk ezt a világot, aminek a nap minden percében részesei akarunk lenni. Mert ma már meggyőződésünk, hogy ha nem vagyunk folyamatosan online, akkor menthetetlenül kimaradunk valamiből. Valójában azonban saját életünket és csodás kalandokban bővelkedő hajóutunkat késsük le – ahol ott ülnek mellettünk gyermekeink is.
Kapcsolódó cikkek
