Jó előre megbeszéltük, hogy így lesz, szóval nem ért derült égből villámcsapásként a hír, hogy a 17 éves fiam ma a barátnőjénél alszik. Életében először! Emlékszem, hogy izgultam, mikor először töltötte az éjszakát a nagyszüleinél… Egy szemhunyásnyit sem aludtam, pedig az tényleg semmi ehhez képest!
A férjem azt mondja, örüljek, hogy kamasz létére előre szólt. Igaza van, de… Én úgy érzem, nem állok készen erre! Olyan, mintha tegnap született volna, ma pedig már kamasz, és a barátnőjénél tölti az éjszakát! Az öcsém azt mondja, örüljek, hogy eddig vártak. Igaza van, de… Nekem ő mindig csak a kisfiam lesz. Amennyire tudni akarom, mi történik majd a zárt ajtók mögött, ugyanannyira nem is akarom tudni! A barátnőm pedig azt mondja, örüljek, hogy jó helyen lesznek. Igaza van, de… Nem lenne jobb mégis, ha inkább nálunk aludnának?
Ha tiltok, nagyobb bajt csinálok…?
Aztán jött az anyukám, aki szokásához híven nekem szegezte a legjobb kérdést: ha ennyire kiborulok, miért mondtam mégis igent? Amikor megszületett, megígértem neki, hogy mindent megteszek azért, hogy boldog legyen. Ha nemet mondok, megszegem az ígéretem, és a bizalmát is elveszítem. Nagyra értékelem, hogy elénk állt és megkérdezte, elengedjük-e.
Fülig szerelmes, és a lányra, aki elrabolta a szívét, mi sem tudunk rosszat mondani. Ha nemet mondok, akkor is megtalálják a módját, hogy együtt „aludjanak”, csak épp nem kötik az orromra sem a hol-t, sem a mikor-t. Ha nemet mondok, titkolózni és bujkálni kezdenek. Még csak az hiányzik, hogy bajba kerüljenek és ne legyen kihez fordulniuk!
Itt az idő, hogy végre én is mondjak valamit a fiamnak: Menj, és érezd jól magad! De azért kérlek, legyetek óvatosak!
(Fotó: Getty Images)
Kapcsolódó cikkek
