A Mother.ly szerzője, Chelsea Skaggs azonban arra kérte rokonait, ismerőseit, hogy kevesebb játékkal lepjék meg gyermekeit, amit a következőképpen indokol.
Óriási kiváltság, ha van egy családunk, amely tagjai szeretik gyermekeinket, és ajándékot adnak nekik – ezért nem is állok ehhez úgy, hogy ez természetes és magától értetődő dolog. A gyerekeimnek azonban szükségük van egy olyan anyára, aki minél többet tud velük lenni, jelen lenni az életükben, azonban ez a rengeteg ajándék nagyon megnehezíti a dolgom.
Amikor közelednek a születésnapok, az ünnepek, körbenézek a házban, annak minden sarkában. Lego darabokat látok mindenütt, amelyek valaha egy csodálatos vasútvonal részei voltak, de most szerteszét szólva hevernek a dobozokban, a padlón. Tudom, hogy arra várnak, hogy éjszaka rájuk lépjek.
Látom az elhajigált játékokat, amelyeknek megpróbálok új életet adni, hiszen még csak nemrég kapták ezeket a gyerekeim. Tudom, hogy az “egy jön, egyet kidobunk” módszerét követjük, hogy limitált számban tarthassuk a játékokat, hiszen a gyerekek egyszerre nem játszanak túl sok dologgal. Látom azt a halom játékot is, amit még ki sem bontottunk – a játékokat, amiket azért tartunk, hogy ha az új játék kupac elkezd apadni, akkor tudjuk miből pótolni.
Ezek a kupacok, műanyaghalmok azt éreztetik velem, hogy nem tudom kontrollálni a dolgokat, és úgy érzem, hogy a “holmik” menedzsere vagyok, akinek a feladata, hogy biztonságos környezetet nyújtson ezeknek az apró embereknek. A szerteszét heverő játékok arra kényszerítenek, hogy olyankor pakolásszam ezeket, amikor pihennem kellene, vagy időt töltenem a családommal, vagy bármi mást csináljak, csak ne pont ezt.
Háztartásbeli anyaként soha nem gondoltam volna, hogy napok telnek el az életemből azzal, hogy szorongok, mert nem töltök elég időt a gyerekeimmel, mert azzal telnek a napjaim, hogy “holmikat” szedegetek a lakásban. Napok telnek el úgy, hogy a játékok hangosan gúnyolódnak velem, emlékeztetve arra, mennyire nincs a kezemben az irányítás, és hogy ezek a “holmik” átveszik az egész házat.
Ez a kontrollvesztettség nálam igencsak erős tényező ahhoz, hogy kiváltsa a szorongásomat. Évek óta szorongó típus vagyok, de anyaként ennek nagyobb következményei lehetnek.
Amikor a szorongás átveszi az irányítást, nem látom az apró pillanatokat és lehetőségeket. Amikor a szorongás átveszi az irányítást, nem tudok csak úgy leülni és nevetni egy jót, és történeteket mesélni másoknak. Amikor a szorongás átveszi az irányítást, órákat tudok tölteni azzal, hogy mindenféle dolgokon gondolkodok, amiken nem kellene. Amikor a szorongás átveszi az irányítást, nem tudok odabújni a gyermekeimhez anélkül, hogy ne legyen tele a fejem frusztráló gondolatokkal.
Azt szeretném, hogy a gyerekeimnek olyan anyukája legyen, aki nem szorong, aki céltudatos, és bele tud feledkezni velük a játékba, a nevetésbe. Egy olyan anyukájuk, akinek nem kell őket lefoglalni valamivel, amíg ő a cuccokat szedegeti össze a lakásban.
Tudom azt is, hogy minél több az új holmi, az új játék, az valójában azt eredményezi, hogy a gyerekeim sokkal kevésbé tudják értékelni azt, amijük van. Mindez pedig kevesebb időt biztosít a játékra, és több időt kell arra fordítani, hogy pakoljunk. Több képernyőidőt eredményez, hiszen valamivel foglalatoskodnia kell a gyerekeknek, amíg anya rendet rak.
Folyamatosan próbálok abban segíteni a gyerekeimnek, hogy lassuljanak le, tapasztalják meg a dolgokat, legyenek hálásak azért, ami van. Nem szeretném, ha nem tudnának egy feladatra összpontosítani, mert az elméjük csapong a rengeteg lehetőség miatt. Azt szeretném, hogy értékeljék a kreativitást és a kötődést. A holmik, játékok bősége akadályt jelent mindebben.
Éppen ezért arra kérem a családomat, ne halmozzák el a gyerekeimet újabb és újabb játékokkal. Az ünnep lényege egyébként is a család és a szeretet lenne, és hogy összpontosíthassunk ezekre az értékekre.
(A cikk forrása: mother.ly)
Kapcsolódó írásaink:
Kapcsolódó cikkek
