Ma reggel, ahogy toltam le a fiamat a bölcsődébe, az utca túloldalán egy hangos hármas közlekedett velünk párhuzamosan: egy nő ment elöl némán, lakonikus arccal, őt követte egy ötéves-forma, meg egy három év körüli kislány. Utóbbi idegtépően visított, közben hajtogatott is valamit, de azért ment rendületlenül a családtagjai után. A nő nem nézett hátra. Csak ment elszántan, mint akinek küldetése van.
Régebben furcsállottam volna a viselkedését – miért nem néz a gyerekére, miért nem várja be, miért nem próbálja megnyugtatni, és hasonlók -, de amióta én is kisgyerekes vagyok, pontosan érteni vélem őt. Ismerem ezt az érzést. Amikor tudod, hogy már elmentél a falig, hogy már a fent leírtakat mind megtetted, ezerszer megtetted, és a gyerek még mindig üvölt. Nektek be kell érni a bölcsődébe, majd az óvodába, majd a munkahelyre, és attól még, hogy megállnál kommunikálni vele, ugyanígy üvöltene, csak még el is késnétek.
Ez az a mindenen túli állapot, amikor az embert már semmi nem érdekli. Az se, hogy a gyerekének rossz, az se, hogy a külvilág mit gondol, csak haladni akar. Túl lenni ezen az egészen, és végre egy olyan helyiségben tartózkodni, ahol egy gyereke sincs vele. Már nem ítélem el őt. Úgy van vele, hogy megtesz mindent, életben tartja őket, megóvja a testi épségüket, de jelenleg eddig tart az energiája, minden más már meghaladja az erejét. Ha jobban bevonódik, ha hagyja magát a gyerekei által rángatni, akkor a gyerekeknek semmivel nem lesz jobb, neki viszont rámegy a mentális épsége. Ezért megy elöl faarccal. Tudja, hogy a végén mindenkinek jobb lesz, ha most tovább csinálják ezt a menetet, de már nincs ereje elmagyarázni senkinek, már nem is akarja. Tudja, mi a legrövidebb út ahhoz, hogy az üvöltés véget érjen.
Mindenki jól csinálja, csak én nem
Nem bírom azokat a gyereknevelési könyveket, amik két dolgot sugároznak: hogy te rosszul csinálod, amit csinálsz, a szerző meg tudja, hogy kell jól csinálni (és az ráadásul szerinte nagyon könnyű). Az ilyenektől ideges leszek. Arra gondolok, jöjjön ide, és kezdjen valamit az én lányommal, az én helyemben. Ugyanígy vagyok a milliónyi okoskodóval, akik mind elmondják a közösségi oldalakon, hogy a “mai anyák” mi mindent és hogyan csinálnak rosszul. Mert “mindent ráhagynak a gyerekre” – például. Nos, lehet, hogy fogalmuk sincs, hogy míg eljött egy olyan pillanat, amikor pont ráhagytunk valamit a gyerekre, először hányszor, hányféleképpen próbáltuk azt a valamit elérni nála. Az is lehet, hogy ami kívülről “ráhagyásnak” néz ki, az egy stratégia része. De igen, az is lehet, hogy hulla fáradtak vagyunk, és a többi gyerek meg a munkánk, meg a házastársunkkal való kapcsolatunk, meg a beteg anyánk, meg a ki tudja, mi minden érdekében most épp ráhagyunk a gyerekre valamit.
Mindezek miatt én már eleve gyanakvóan kezdek bele gyereknevelési könyvekbe. Arra számítok, hogy megint beleverik majd az orromat a bűneimbe, aztán meg nem adnak majd semmilyen átütő megoldást, csak elmondanak egy csomó jól hangzó lilaságot. Vagy ha konkrétumokban beszélnek, akkor meg millió feladatot kapok, amik mind nehezebbnek tűnnek a mostani, így-úgy mégiscsak elműködgető saját útjaimnál. Mindeközben pedig rém magabiztosak lesznek, amitől én még rosszabbul érzem magam.
Úgyhogy csodálatosan üdítően hatott rám Michaeleen Doucleff “Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? – A gyereknevelés elfeledett, ősi módszerei” című könyve.
Elmondom, szerintem mit csinál ő jól (vagy nekem mi esett jól tőle). Azzal kezdi a könyvet, hogy hosszan ecseteli, hányféle módon vallott kudarcot a gyereknevelésben. Milyen helyzetekben érezte már komplett csődtömegnek magát. Hogyan győzte le őt a három éves gyereke újra meg újra.
Rettegni a gyerekedtől
“Egy fal magaslott köztem és Rosy között. Előre rettegtem az együtt töltött időtől, nehogy történjen valami, féltem, hogy (megint) elveszítem a fejemet; hogy Rosy ettől (megint) sírni fog; hogy ettől még elviselhetetlenebbül viselkedik majd (megint). És attól féltem, hogy mindezek egyenes folyományaként Rosyval egymás ellenségeivé válunk.”
“Még soha nem voltam ennyire rossz valamiben, amiben jó akartam lenni. Feküdtem az ágyban a hajnali órákban, és rettegtem a pillanattól, amikor felébred a lányom, imádott gyermekem, akire hosszú éveken át vágytam. Gondolatban kerestem a módját, hogyan kötődhetnék ahhoz a kisemberhez, aki sokszor úgy viselkedett, mint egy dühöngő őrült.”
“Az egyik reggel olyan iszonyatos állapotba kerültem, hogy letérdeltem a mosogató elé, kinyitottam a szekrényajtót, és hangtalanul üvöltöttem a szekrénybe. Miért ilyen küzdelmes ez? Miért nem fogad szót? Mit csinálok rosszul?”
Gyötrelmes, keserves mondatok ezek, de az én fülemnek zene voltak. Elméletben tudom, hogy minden nehéz helyzetben felszabadító, ha sorstársakkal találkozunk, és azt látjuk, más is érzi magát hasonlóan, mint mi, másnak se könnyű. (Ilyesmit érzek akkor is, amikor az út másik oldalán küzdő anyát figyelem, vagy bármelyiket, akinek visít a gyereke a boltban. Sosem tudom, hogy mi a jobb, ha segíteni próbálok (akár csak egy pillantással), vagy úgy csinálok, mint ha ott sem lennének.) De ilyen plasztikusan és önmagához is metszően őszintén még nem láttam leírni, hogy a gyereknevelés nehéz. Nemcsak nehéz, de olykor pokoli, szeretettelen vagy éppen unalmas. Igen, mert a szerző azt sem röstelli leírni, amit én csak a hozzám legközelebb állóknak merek megfogalmazni, hogy unja a gyerekével való játékot. Nyilván nem minden játékot és mindig, de – ahogy ő fogalmaz – legszívesebben inkább főbe lőtte volna magát, mint hogy még egy jelenetet el kelljen játszania az Elza és Annából. Hát, ezzel nagyon tudtam azonosulni…
Na, de nyilván ti most már arra vagytok kíváncsiak, hogy oké, de mit kínál ez a könyv, hogyan fog segíteni a TI konkrét, napi problémátokban.
Először is nézzük, hogy pontosan milyen gondok esetére íródott:
- a gyereked nem csinálja meg, amit kérsz tőle
- nem kedves, inkább undok
- nem segít, inkább hátráltat
- ellentmond, felesel
- hisztikre, dühkitörésekre hajlamos
És mi az az állapot, ami a szerző állítása szerint elérhető?
- szófogadó gyerek, megcsinálja, amit kérünk tőle
- segít otthon
- kedves a társaival, a testvéreivel és a felnőttekkel
Ez az egész most úgy hangzik, mintha akár a könyv, akár maga a szerző vagy mi hibáztatnánk a gyerekeinket, amiért nem olyanok, mint ami nekünk kényelmes. Ez persze végletesen rossz hozzáállás volna. Bár a könyv nagyon tárgyilagosan elsorolja, mi a nem jó a gyerek-szülő viszonyban, nem hibáztatja ezért sem a gyereket, sem a szülőt, és ez nagyon jó. A gyerek reagál, a szülő is reagál, és a vége valami, ami nagyon nem jó. Csináljuk másként, hátha a rutinjaink rosszak – javasolja Michaeleen Doucleff, és ami igazán biztató: ő megpróbálta, és sikerült neki. Szinte csodaszámba menő átalakulásról számol be. Na jó, de most már kérjük a receptet!
Ő úgy jutott el hozzá, hogy elkezdett gondolkodni.
Ránézett arra, hogy milyen a modern, nyugati szülők helyzete a gyerekükkel, és azt látta, hogy siralmas, kész káosz. És feltette a logikus kérdést: talán amiket jó módszereknek gondoltunk eddig, amit az orvosok és modern elméletek kínálnak, talán mind használhatatlan butaságok? Talán egészen máshol kéne keresni a jó kommunikációs stratégiákat? Mármint fizikailag máshol?
Az ősanyák tudják a titkot
Michaeleen Doucleff ezt tette. Rádiós tudósítóként módja volt arra, hogy elutazzon távoli földrészekre, és megfigyeljen afrikai, dél-amerikai vagy épp eszkimó anyákat, ők hogyan csinálják. Mert azt látta, hogy az ottani gyerekek szófogadók, empatikusak és segítőkészek. Hogy a család felelős tagjaiként tekintenek magukra, akik nem azért tesznek meg valamit, mert megkérik őket, ne adj isten megparancsolják vagy büntetést helyeznek kilátásba, hanem mert azt látják, hogy szükséges. Sok a szennyes edény, hát fognak egy mosogatószivacsot, és nekiállnak. Igen, vannak ilyen kisiskolások is – állítja a szöveg.
Úgyhogy a szerző a maga észak-amerikai, nagyon felvilágosultnak hitt, addigi szemléletmódját nem volt rest félretenni, és elkezdett tanulni ezektől az “ősanyáktól”. Saját kislányával hozzájuk költözött, és hosszú hónapokon át figyelte, hogyan érik el az együttműködést a gyerekeiknél. És a válasz meglepő: nagyon egyszerűen.
Mármint technikailag egyszerű, lelkileg és energiákban nem feltétlen. Nyilván egy egész metódusról van szó, amit nem árt a gyerek totyogó korától elkezdeni, ezért nem lehet néhány szóban elmondani egy cikkben egyrészt, másrészt egy egész könyvet szenteltek neki, úgyhogy érdemes azt elolvasni. Ez alkalommal ugyanis a téma ért is egy egész könyvet, nem arról van szó, mint sokszor, hogy ugyanazt a néhány, egyébként jó gondolatot taglalják több száz oldalon át.
Szóval igen, konkrétumokat fogunk olvasni, és az is segíti a dolgunkat, hogy a fejezetek végén összefoglalót is kapnak azok, akiknek már ezt a cikket is alig volt idejük a gyerekek mellett elolvasni, nemhogy egy négyszáz oldalas kötetet.
- Kapcsolódó: 8 dolog, amit ne mondj a lányodnak!
Na de azért hogy lássátok, körülbelül mire számíthattok, néhány érdekes dolgot még megosztanék abból, amit olvastam:
Az alapkérdés tehát az, hogy mi működött jobban régen, illetve mit csinálnak ma jobban más kultúrákban. Mi az, amit mi elrontunk, és mit kéne átvennünk más népektől…
Régen az önállóságot támogatták a szülők, ma egyre inkább mindent kontrollálni akarnak, amitől a gyerekek csak szoronganak, és rugalmatlanok lesznek.
“Kultúránk szinte kizárólag a szülő-gyermek kapcsolat egyetlen elemére összpontosít. Ez pedig az irányítás – mennyi kontrollt gyakorol a szülő a gyermek fölött, és mennyi kontrollt próbál a gyermek gyakorolni a szülő felett. A leggyakoribb nevelési “stílusok” mind az ellenőrzés körül forognak. A helikopterszülők maximális kontrollt gyakorolnak. A szabadelvű szülők minimális kontrollt gyakorolnak. Kultúránk úgy gondolja, hogy vagy a felnőtt irányít, vagy a gyermek irányít. Ezzel a szülői szemlélettel nagy probléma van: hatalmi harcokhoz, veszekedésekhez, kiabáláshoz és síráshoz vezet. (…) Akár a szülő irányítja a gyermeket, akár fordítva, ellenséges kapcsolatot hozunk létre.”
“Az elmúlt körülbelül ezer év során a nyugati család többgenerációs közössége szép lassan néhány főre zsugorodott: anya, apa, két gyerek, esetleg még egy kutya vagy egy macska.” Vagyis eltűntek a nagymamák, nagypapák, nagynénik, szomszédok, így a gyereknevelés terhe ma kizárólag a szülőkön nyugszik. “Az anyukák és az apukák az emberiség történetében először hirtelen kettesben (vagy akár egyedül) végzik ezt az őrült nehéz valamit, amit úgy hívnak, hogy gyereknevelés.”
Rengeteg játékot halmozunk fel feleslegesen, és igyekszünk a gyerekek minden percét kitölteni, mert csak az az idő hasznos. Örökösen fejleszteni próbáljuk őket és ingerekkel bombázzuk ahelyett, hogy csak hagynánk békén gyereknek lenni. Régen nem voltak műanyag játékok, a kicsik egyszerűen fabrikáltak maguknak. A gyerekekkel nem kell folyamatosan játszani, mert eljátszanak magukban a legegyszerűbb tárgyakkal. Nem kell úgy tennünk, mintha mi is gyerekek volnánk. Egyszerűen éljük tovább az életünket, végezzük a házimunkát és hasonlók, és hagyjuk, hogy ha akarnak, vegyenek részt benne.
Agyondicsérjük a gyerekeinket. Persze, kell a megerősítés, de nem kell minden pillanatban hasra esni attól, ha valamit rendben végrehajtanak. Például isznak egy pohárból vagy felveszik a cipőjüket (már ha nem először csinálják). “Elmegyünk a postára, ahol Rosy bélyeget ragaszt egy levélre, a pult mögött az ügyintéző pedig úgy viselkedik, mintha a közel-keleti békét tárgyalta volna le. – Fantasztikus! Te ragasztottad fel, milyen ügyes vagy!”
A sok dicséret nem feltétlen motiválja a gyereket, sőt, előfordulhat, hogy az ellenkezőjét érjük el vele, mint szeretnénk; a kicsi folyamatos figyelmet igényel majd, de nem tudja kiszűrni az igazán fontos dolgokat.
Kíméljük őket. Nem engedjük, hogy segítsenek otthon, mert hamarabb megcsináljuk, ha nem lábatlankodnak. Ezzel viszont leneveljük őket arról, hogy valaha is együttműködjenek a család érdekében. “Minél többet segédkezik már az egészen kicsi gyerek is a családban, annál nagyobb rá az esély, hogy segítőkész kamasszá növi ki magát. (…) Viszont ha folyamatosan lebeszélik róla, hogy segítsen, azt fogja hinni, hogy neki más a szerepe a családban. Az, hogy játsszon, és ne legyen útban.”
Nem kell millió programot szervezni a gyereknek, és nekünk is ilyenekre járni, ahol mi, felnőttek egyáltalán nem érezzük jól magunkat a többi felnőttel. Inkább folytatni kell a saját életünket – csak épp kicsit a gyerekre igazítva.
“Azzal semmit sem érünk el, ha fölemeljük a hangunkat. A harag nem oldja meg a problémát. Az csak leállítja a kommunikációt a gyerek és az anyuka között. (…) Ha a gyerek magatartása az adott pillanatban nem felel meg az elvárásoknak, a körülményeket változtassuk meg, ne a gyereket.”
Ne vitatkozzunk velük, ne kényszerítsük őket dolgokra, ne adjunk utasításokat, ne büntessünk. De akkor mit csináljunk helyette?
A könyv ezt is elmondja elég plasztikusan, de ezt már nem írhatom le, ehhez javaslom, hogy olvassátok el!
Kapcsolódó cikkek
