Teherbeesés

Hibáztatás helyett megértésre van szükségük az elvetélt nőknek

Egy vetélés, egy magzat elvesztése hónapokra, évekre, sőt akár örökre is nyomot hagyhat a nők lelkében - mégis, a társadalom hajlamos semmibe venni és bagatellizálni ezt a fájdalmat.
2020. Szeptember 17.
Hibáztatás helyett megértésre van szükségük az elvetélt nőknek (fotó: Getty Images)

De miért is lenne fontos meggyászolni egy meg nem született gyermeket és hogyan tudna ebben valódi segítséget nyújtani a környezet? Levendula Lilla pszichológust kérdeztük.

Levendula Lilla, a várandósságokhoz kapcsolódó veszteségélményekre, gyászra, traumák kezelésére szakosodott pszichológiai konzulens januárban indította el #1a4ből néven (minden negyedik terhesség vetéléssel végződik) érzékenyítő kampányát, azzal a céllal, hogy felhívja a társadalom és az egészségügyi dolgozók a figyelmét a vetélésen, méhen kívüli terhességen, és halvaszülésen átesett nők fájdalmára.

Lilla néhány éve maga is átesett több vetélésen, majd a legutóbbi sikertelen terhessége után döntött úgy, hogy létrehoz Facebookon egy támogató csoportot kifejezetten a halott magzatukat gyászoló nők számára. A csoport hamarosan az ország legnagyobb vetéléssel kapcsolatos online közösségévé vált, Lilla számára pedig a beszámolókból az is nyilvánvaló lett, hogy a nőknek nagyon gyakran nemcsak a magzat elvesztése okoz mérhetetlen fájdalmat, hanem a környezetük, vagy akár az kórházi személyzet érzéketlen hozzáállása is.

A vetélésről a társadalom sokszor úgy beszél, mintha az csak egy sima menstruáció lenne. Mi lehet az oka? Miért bagatellizáljuk az magzatukat elvesztő nők traumáját?

A régi társadalmi berögződés szerint a nő dolga az, hogy gyereket szüljön. Amennyiben ez nem sikerül neki, akkor azt még ma is gyakran kudarcnak fogják fel, mintha a nők kudarcot vallottak volna a nőiségükben. Ha viszont a vetélést csak egyfajta menstruációnak titulálják, akkor ezzel kicsit a kudarc alól is felmentést kapnak a nők. Ha úgy állunk hozzá, hogy nem is olyan nagy dolog ez a vetélés, akkor a nőiségen sem esik akkora csorba.

Pedig igenis nagy dolog. Hogyan élik meg a nők, ha elvesztik a testükben növekvő magzatot? Milyen érzéseket vált ki belőlük?

Abban az esetben, ha minden előjel nélkül, egy orvosi vizsgálat során derül ki, hogy a baba már nem él, akkor nagyon sokszor egyfajta bénultság jelentkezik náluk, úgy élik meg, mintha mindez nem is velük történne, mintha lelassulna az idő. Nagyon fontos kiemelni, hogy szinte minden nő vissza tudja idézni azokat a szavakat és hangsúlyokat, amivel és ahogy az orvos közölte, hogy a baba már nem él. Ez szinte beleég a nők tudatába, ezért is lenne nagyon fontos, hogy az kórházi személyzet empatikusan kommunikáljon a kismamával.

A vetéléshez kapcsolódó gyász leírására én legjobban a Kübler-Ross modellt szeretem használni. Ez alapján öt különböző szakaszt tudunk leírni: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. (Ennek bővebb leírása megtalálható a weblapomon) Van egy olyan érzés, amivel rengetegen megkeresnek, ez pedig az irigység.

Ha például valaki a környezetükben bejelenti, hogy babát vár, akkor gyakran akaratlanul is irigységet kezdenek érezni és nem tudnak megbirkózni ezzel az érzéssel. Miért van az, hogy a másiknak lehet gyereke, neki meg nem? Sokszor utálják is magukat ezekért az érzésekért, hiszen egyébként nem irigy és gonosz személyiségek és egyszerűen nem tudják hová tenni.

De ez az érzés teljesen normális?

Igen, teljesen normális, és ez egészen odáig is fajulhat, hogy ha meglátnak egy idegen kismamát az utcán, akkor inkább átmennek a túloldalra. Ez a gyászfolyamat természetes velejárója, amin túl fognak jutni.

Mennyi idő kell egy magzat elgyászolásához?

Egyénileg változó, sajnos az érzéseken nincsen lejárati dátum. Van, akinek már 6-8 hét alatt sikerül nagyjából túltennie magát rajta, de azt is fontos tudni, hogy a legtöbben teljesen lezárni sohasem tudják. Még akkor sem, ha a vetélés után születik egy gyerekük. Minden évforduló triggerelheti az emlékeket.

De általában, ha a vetélés után megjön az első menstruáció, nagyjából a hatodik hét környékén, akkor lezajlik egy hormonális változás, és utána sokkal könnyebb lesz.

Le tud egészségesen folyni a gyászfolyamat segítség nélkül is?

Igen, maga a gyász egy teljesen természetes és egészséges folyamat, egy szakember talán abban tud segíteni, hogy felgyorsítja a gyászfolyamatot, pszichoedukációt végez, az esetleges elakadásoknál segít tovább lendülni.

Segíthet a gyászban, ha van a nőnek lehetősége megnézni a magzatot?

Az elbúcsúzásban sokszor segít. Ha megnézik a magzatot, akkor el tudnak tőle búcsúzni, az elköszönés pedig egy fontos rituálé a gyászmunkában. Ha lefényképezik a magzatot, vagy van róla egy ultrahangfotójuk, amit el tudnak tenni emlékbe, az is segíthet, marad egy emlék, egy kézzelfogható dolog, ami a gyermekhez köti. Később, ha kicsit kettesben szeretne lenni a saját fájdalmával és a babájával, akkor azt elő tudja venni.

És van erre lehetőség a kórházakban? Hogy a nők láthassák a halott magzatjukat?

Nagyobb babáknál, 12. héttől úgy tudom, hogy minden kórházban van lehetőség arra, hogy megnézzék, bár erre nem szokták felhívni a figyelmet. Sokszor előfordul az is, hogy azzal az indokkal elutasítják a kérést, hogy túl régóta van már bent meghalva és “csúnya” látvány lesz vagy olyan fejlődési rendellenessége van, ami a kinézetét is érinti. Ilyenkor az a szokás, hogy úgy csomagolják be a testet, hogy a még szép, cuki részek látszódjanak és ezt emeli ki a szülésznő, szülészorvos a baba megmutatásánál. A magzat holttestének kiadása az adott kórház házi szabályai szerint történik (Dr. Zákány Judittal beszéltünk erről a januári kampány kezdésnél), a temetés feltételeit pedig a kegyeleti törvény szabályozza.

Van köze a gyász mértékének ahhoz, hogy mekkora volt a magzat?

Nincs, hiszen elképzelhető, hogy a nő már nagyon régóta készült arra, hogy anya legyen. Van, aki évekig próbálkozik, mire teherbe esik, másnak sokáig nem volt partnere, nem voltak meg az anyagi feltételei a gyermekvállalásnak, pedig nagyon vágyott már az anyaságra. Ezekben a helyzetekben nagyon nagy traumát tud okozni, ha végül elmegy a baba.

Akkor már egy pár hetes magzathoz is kialakul a kötődés?

Persze, hiszen azzal, hogy megfogant a baba elindul egy identitásképzés is, pár valamilyen szinten már anyukaként és apukaként fog magára tekinteni. Már a pozitív tesztnél is készülhetnek, tervezgethetik a közös életüket.

Mennyire gyakori, hogy egy magzat elvesztése után inkább nem is akarnak többé gyereket?

A nők általában háromféle módon reagálnak egy ilyen traumára. Vagy azonnal gyereket akarnak, vagy soha többé nem akarnak gyereket, vagy úgy gondolják, hogy majd egyszer, ha ezen túlteszik magukat. Ahogy azonban a gyászfolyamatban haladnak előre, általában megszokott változni a “soha többé nem akarok gyereket” elhatározás. De ahogy mondtam, sokszor akkor sem ér véget a gyászfolyamat, ha a következő gyerek megszületik.

Úgy kell elképzelni, mint egy mély sebet vagy csonttörést, amely az összeforrása után heggel gyógyul, ami frontnál, időjárásváltozásnál fáj. Ha például van a családban valaki, aki szintén akkor volt terhes, amikor a nő elvetélt, akkor a családtag gyereke is mindig emlékeztetni fogja az elvesztett babájára. Ha látja, hogy az a gyerek elkezd óvodába járni, majd iskolába, mindig eszébe fog jutni, hogy az ő meg nem született gyereke is most ilyen idős lenne.

De egy vetélésnek az összes többi utána következő terhességre is hatása van. A következő terhességek minden egyes görcse, minden egyes picike fájdalma, vagy akár a terhességi tünetek enyhülése triggerelni fogják az anyukát. Úgy tapasztaltam, hogy ha már egyszer valaki elvetélt, akkor az olyan szintű traumát jelent, hogy a rákövetkező terhességeket inkább egy aggódással teli vágyakozásként éli majd meg, mintsem felszabadultan.

Hogyan viszonyul a környezet a magzatukat gyászoló nőkhöz?

Sokszor nem értik, hogy miért nem lépnek már tovább. Nem érzik át azt, hogy itt egy élet veszett el és nem értik, hogy miért kerítenek a nők ennek ekkora feneket. De nem is tudnak mit kezdeni a szomorúsággal, sokszor azért, mert az emberek nem szeretnek szembesülni a kényelmetlen helyzetekkel. Nem tudnak mit kezdeni vele, nem tudják mit mondjanak, mit illik csinálni.

Ilyenkor jönnek az érzéketlen megjegyzések…

Igen, nagyon gyakran mondanak olyanokat például, hogy “biztos nem feküdtél eleget”, hogy “ki kellett volna magadat vizsgáltatni” vagy hogy “biztos sokan buliztál korábban.”

Ez gyakorlatilag áldozathibáztatás.

Igen, de olyan is előfordul, hogy igazából kedvesek próbálnak lenni, jót akarnak, de mégis áldozathibáztatás lesz belőle. Például, hogy “már van egy gyereked, örülj annak”, “még fiatal vagy, majd lesz másik”. Ezeket vigasznak szánják, de egyáltalán nem segítenek vele, sőt. A gyerek nem egy pár cipő, amiből, veszek egy másikat, ha a régi elkopik. Nem helyettesíthetem az egyik gyereket a másikkal.

Az előfordul, hogy a nők magukat hibáztatják?

Igen. Gyakori az az érzés is, hogy “én még ezt sem tudtam megcsinálni”, hogy “még gyereket sem tudok szülni”. Ezt nagyon sokszor szokták nekem írni.

Egy magzat elvesztése kapcsán az apákról kevesebb szó esik, pedig őket is ugyanúgy érinti. Nekik is ugyanilyen fájdalmas megélni ezt a helyzetet? És egyáltalán mennyire engedi a társadalom, hogy a férfiak kimutassák a gyászukat, a fájdalmukat?

Ez egy érdekes dolog. Vannak olyan apák, akik nagyon kötődtek a magzathoz, akik már gyerekkoruk óta vágytak rá, hogy édesapák legyenek. Míg vannak, akiket inkább a partner fájdalma súlyt le, és úgy érzik megbuktak férfiként, mert nem tudták megvédeni a szeretett nőt.

A férfiaknál mindkét esetben nagyon gyakori a tehetetlenség érzése, hogy bármit is csinálnak, vannak olyan dolgok, amikre nincs befolyásuk. Ezt nagyon nehéz elfogadni. És mivel a társadalom el is várja a férfiaktól, hogy erősek legyenek és már gyerekként beléjük nevelik, hogy nem szabad sírniuk, ezért gyakori, hogy ki sem mutatják az érzelmeiket. Ez pedig a párkapcsolaton belül is sokszor problémát okoz. Sokszor találkozok olyan nőkkel, akik azt hiszik, hogy a párjuknak nem jelentett annyit ez a gyerek, mint nekik, mert nem sírnak, nem látni rajtuk az érzelmeket.

És sokszor van a férfiakban olyan érzés, hogy nem tudnak egyszerűen mit kezdeni a párjuk érzelmeivel. Nem tudják, hogyan vigasztalják őket, hogyan segítsenek nekik.

Hogyan tudnának jól segíteni?

Csak arra lenne szükség, hogy megöleljék a párjukat, hogy ott legyenek vele, éreztesse, hogy nagyon fontos neki. Semmi több nem kell, semmi más nem kell, mint ami egy harmonikus párkapcsolatban amúgy is jelen van (Itt vagy, ha szükségem van rád? Figyelsz rám? Kellek/Számítok neked?).

És milyen lenne a helyes, empatikus hozzáállás a környezet részéről? Ők hogyan tudnának segíteni?

Csak mondják azt, hogy sajnálom. Sok esetben a hallgatás értékesebb a szavaknál. A meghallgatás…

De a praktikus segítségek is nagyon jól tudnak jönni: ha például elviszik a nagyobbik gyereket játszani, hogy az anyuka nyugodtan tudjon sírni. Vagy ha feltakarítanak a lakásban, ha éppen a nő olyan fázisban van, hogy az ágyból sincs kedve kikelni vagy bevásárol helyette, ha nem szeretne emberek közé menni. Nem kell hatalmas dolgokra gondolni, hanem olyanokra, amiket akkor is megtennének, ha például egy nagymama vagy nagypapa halt volna meg.