Anyaság különböző életkorokban

Dorka (25) terhessége

Kicsit magas, de ne tessék izgulni!

Ha ezt mondják az embernek, miközben a kezébe nyomják az AFP-eredményt, felettébb valószínű, hogy igenis izgulni fog, mégpedig nagyon. Még akkor is, ha tudja, hogy sok a tévesen pozitív eredmény, és többnyire feleslegesnek bizonyul az aggodalom. Herner Dorka másfél órával később már ultrahangvizsgálaton volt, és dobogó szívvel várta a megnyugtató szavakat:

– Nem látszik semmi, ami fejlődési rendellenességre utalna.

Az orvos azonban hallgatott, s csak nézte-nézte a monitort. Aztán végtelen hosszúnak tűnő percek után annyit kérdezett:

– Volt már ultrahangvizsgálaton? Kinél? Mikor?

Dorka még életében nem érezte magát ilyen nyomorultul. Természetesen volt már ultrahangon, kettőn is, de semmit sem mondtak. Meredt a monitorra, ahol két fejszerűséget vélt látni. Még átvillant a fején, hogy kétfejű magzat, amikor végre megszólalt az orvos, és kijelentette, két gyerek fejlődik odabent. Nem érti, eddig (épp a huszadik héten jártak) miért nem vették észre, de ők bizony minden kétséget kizáróan IKREK!

– Erre aztán minden átmenet nélkül felszabadult röhögőgörcs vett rajtam erőt. Csak úgy rázkódott a hasam, az orvos rám is szólt, hogy hagyjam már abba, mert így semmit sem lát. Fecó, a férjem boldogabb volt, mint amikor megtudta, hogy gyerekünk lesz – meséli Dorka. – Nemrég, amikor – már várandósan – Barcelonában ikerbabakocsit láttam, felsóhajtottam: de jó, hogy nem ikrek! Azt gondoltam, velem ilyesmi sosem fog történni. Azok után, ami mégiscsak történt, az ember már semmiben sem lehet biztos. Azért ide kívánkozik a történet csattanója is.

A huszonkilencedik héten a legkülönfélébb ismerősök mondták el naponta ötször, hogy milyen kicsi a hasam, hihetetlen, hogy két baba van odabent. Ez egy idő után elbizonytalanított, ezért újabb ultrahangvizsgálat mellett döntöttem, gondoltam, ott majd megnyugtatnak, hogy minden rendben. Szinte hihetetlen, de az orvos, persze egy másik, megint nem vette észre, hogy ketten vannak, pedig még videofelvétel is készült. Na, ezek után elegem lett az egészből, legközelebb magánrendelésre, 4D ultrahangra mentünk, oda pedig a Mama is elkísért, akire bármikor rábíznám a gyerekeim és a magam életét.

A “Mama” nem más, mint dr. Geréb Ágnes szülészorvos, aki otthonszüléseket kísér, így szinte adja magát, hogy megkérdezzem Dorkától: – Hol fogsz szülni?

– Szeretnék itthon. Sokan azt gondolják, egyértelmű, hogy anyukám miatt, de nem, már kiskoromban is utáltam, hogy pusztán azért, mert 180 centi vagyok, feltételezték, hogy biztosan kosarazom. Hát nem. Szülések közelében élek gyerekkorom óta, láttam kórházi szüléseket, otthonszülést is, az utolsót már akkor, amikor várandós voltam. Szeretnék háborítatlanul, itthon szülni, mert itt érzem magunkat biztonságban. De ha akár aznap reggel, amikor megindul a szülés, nem így érzem, akkor nem maradunk itthon. Persze az is előfordulhat, hogy menet közben kell a kórház mellett döntenünk.

– Milyen érzés ilyen fiatalon, huszonöt évesen egyszerre két gyerekkel kezdeni?

– Ha megtudják az emberek, hogy ikreket várok, általában így kiáltanak fel: úristen, szegény! Én nem így élem meg. Számomra hihetetlen öröm ez az egész. Azt mondják, nehéz lesz. De nekem ez lesz a normális. Egyébként mindenfélét mondanak, például, hogy milyen jó “egy szüléssel letudni” a gyerekkérdést. Tőlem idegen ez a szemlélet, mint ahogy azt sem hiszem, hogy az volna az ideális, ha egy fiú és egy lány születne, vagy hogy rossz lenne az, ha egypetéjűek lennének. Amikor az egyik ismerősömnek megszületett az ötödik fia, sokan sajnálkoztak, jaj, szegény, milyen rossz lehet neked! Miért lenne rossz? Olyan bájos gyerek! Én NEKIK örülök, mindegy, milyenek, mindegy, mi van a lábuk közt. Már most megmutatkozik, milyen különböző egyéniségek!

– Mit gondolsz, nagyon meg fog változni az életed?

– Szerettünk volna gyereket, éppen most. Fecó idén lesz negyvenéves, ő is nagyon készül és boldog. Bizonyos szempontból hatalmas változás lesz ez, semmi kétség. Azt viszont nem hinném, hogy megváltozna a személyiségünk. Nem szeretném, ha az anyatej három évre elöntené az agyamat. Biztosan lesz olyan, hogy szoptatás után sétálni megyek. Egyedül. Attól még, hogy két gyerekünk lesz, fogunk járni színházba, moziba, koncertre, mert ezek fontos dolgok, szeretnénk, ha a gyerekeink ebben nőnének fel. Nem jó mártírként mutatkozni előttük.

Dorka szülése

Herner Dorka (25) ikreket várt. Otthonszülést szeretett volna, ha a szülés időpontjáig is minden úgy alakul, hogy testileg és lelkileg is ott van biztonságban. Édesanyja dr. Geréb Ágnes szülészorvos, aki otthonszüléseket kísér.

Utas és Holdvilág

Pár hónapja mondogattam már Fecónak, olvassa el A születés művészetét szülés előtt, mert az fontos. Fél egykor fejezte be. Egy óra után nem sokkal hirtelen az volt az érzésem, mintha valamelyik baba kiharapta volna a burkot! Pattanást éreztem, szóltam Fecónak: elment a víz. “Jó-jó” – dünnyögte, és aludt tovább. Nagyon kellett nevetnem, de nem akartam tönkretenni a matracot. “Hozzál, légyszi, papírvattát!” “Mit? Honnan?” Látszik, kezdők vagyunk a javából. Én már éreztem ezt az emberszagot, de ez most az én kis emberem illata!

Hívtam a Mamát, aki persze éppen egy másik szülést kísért. Lelkifurdalást éreztem, hogy elhívom, de azt mondta, még nem jön, ha nem kezdődtek el a fájások, – mérjek lázat, feküdjek le aludni. 35,4. Kihűltem – mondom Fecónak, majd pár perc múlva már nem látszott reálisnak, hogy aludni fogunk.

Hajat mostam. Ötpercesek. Rosszul mérem az időt? Nem húsz?! Aztán tizenöt?! Megállt az órám?! Nem. Ötpercesek. Két óra után újra hívom a Mamát, jöjjön mégis, bocsánat, de nyugodtabb lennék.

Fél három körül érkezett. Adott puszit. Izgatott volt. Érkeznek a Várva Vártak. A törzshely a kanapé. Fáj. Mondom is sokszor. Nagyon fáj. Láttam már másoknál, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Álmos vagyok. Ásítozom végig. Én ilyenkor aludni szoktam, nem hajnalig “dorbézolni”!

Totális, teljes bizalom. Sehol egy félsz. Sehol egy békétlen szellő a lakásban. Biztos kezekben vagyunk. A legjobb kezekben. Pedig a mi anya-lánya kapcsolatunkban az is benne volt, hogy a másik szobába küldöm, mert zavarónak érzem jelenlétét. De a gyerekek várása nagyon sokat változtatott rajtunk. Nem volt kérdés, hogy azt akarom, ő ott legyen. Egyszer ment ki a szobából emlékeim szerint, végtelenségnek tűnt az az idő, már azon gondolkoztam, kikiabálok, hogy AZONNAL jöjjön vissza.

Jön Edina, a barátnőm is. Érzem, nem akar beavatkozni, láthatatlanná szeretne válni, nehogy zavarja a családot. Kívül marad, de itt van, annyira, amennyire nekem kell. Ahogy nekem jó, ahogy évek óta érezzük egymás igényeit. Fontos, hogy itt legyen.

Mama becéz. Kiscsillagom. Ez jó. Kád. Mama, vedd le a láncom, nem lehet vizes a benne lévő fénykép csak azért, mert szülök! Nem szenvedhet kárt semmiképp! Meleg a víz, locsolgatják a hasam. Ez is jó. Illetve semmi nem jó. FÁJ. Nem is olyan rossz dolog az epidurális fájdalomcsillapítás – gondolom közben. Milyen jó volna, ha lenne a Mama táskájában… nem mondjuk el senkinek, becsszóóóóó……

Megint kanapé. Fecó mögöttem. Sok-sok biztatás a fülembe, jéghideg víz, homloktörlés. Érzem, ahogy segít egész testével, rám figyel, koncentrál, segít, sokat segít. Mint egy japán gyárban, mindenki pontosan érzi, tudja, mi a dolga, hol a helye. Szerelnek össze – vagy szét?!

Mama kezét látom – azt az anyai kezet, ami a sütőből rongy nélkül veszi ki a sütis tepsit -, kapkodja az ujjait a hasamra készülő tűzforró borogatásról, de hát miért érzem én most olyan HIDEGNEK?!

A méhszáj fennakad (szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik) – hat kontrakció a matracon. Rettenetes! Borzalmas! Szörnyű! Nem értem, hogy lehet fekve szülni. Próbáltam négykézláb is (láttam otthonszülős filmeken, hogy legtöbbször így szoktak), nekem az is fájt. De fekve! Elmondhatatlan, természetellenes, rám erőltetett kínzás. De segít.

Vissza a jól bevált kanapéhoz. Sosem lesz vége. Mama szerint igen. Szerinte túl vagyok a nehezén. Én nem hiszem. Csinálja végig, akinek hat ujja van! Gondolatban olvasom az e-mailjeimet. Tényleg megváltozott tudat. Mit keresek én ott, mikor szülnöm kellene?!

Befordult már?! Még nem – hangzik a válasz, de mindjárt. És tényleg. Befordul. De hát ez már nem is fáj annyira! Fájásgyenge lennék?! Oxitocin?! Vagy csak a tágulás kitolás, a tolás pedig már egy másik dimenzió? Együttműködünk Vele. Érzem, hogy jön! Hogy dolgozik, hogy dolgozunk! Fáj, de ez jó fájdalom. Érzem a fejét, elmondhatatlan… Mama szipog, látja az unokája fejét! Kint van a feje!!! Még egy kontrakció. Kint van a Lényeg!!! Fecó sír és nevet, talán én is, Mama, Edina is. Csak Ő nem sír, talán lenne rá oka??? Hiszen a nagymamája volt az első, aki hozzáért! Mama kérdezi: kérem-e. Hát ilyen hülye kérdést! Tudom én, hogy meg szokta kérdezni, de hagyjuk már ezt – IDE VELE!!! Gyönyörű. Fiú vagy lány? Kit érdekel – minket csak jóval később. Ő körbenéz. Jobbra, balra, föl a Papára, megnézi, hova jött. Jó lesz. Marad. SAMU marad.

De mi a helyzet a testvérrel? Mama folyamatosan mondogatja: Edina, hallgassunk szívhangot! Most izgul. Tudom, miért, de bennem teljes a nyugalom. Jön majd Ő is, jól van, érzem. Bízom Benne. Állítólag tizennyolc perc telt el Samuval, nekem kettőnek tűnt. Fecó bejelenti, hogy kimegy vécére. – Nem, fogd meg, jön a másik! Elindult, jött, mint egy üstökös. Pattant a burok, két perc alatt kint volt a Lényeg! Ez is gyönyörű! Ő sem sír, csak kicsit krákog. Nyakán volt a zsinór, kap homeopátiás szert, hogy később tudjon garbót hordani, és lehessen belőle barlangász is, ne csak vadakat terelő juhász – egyenlő esélyek. FÜLÖP. Bemutatom Őket. Ő Samu, Ő Fülöp. Két kedvenc nevem! – mondja Mama sírva.

Még megszülöm a lepényt. Ma már többet nem szülök! – mondom, elég volt egy napra. Mellém fekszenek. Szopnak. Mindkettő bekapja a bal kezén a gyűrűs és a középső ujját. Minden(ki) tökéletes. A legfantasztikusabb utazás életemben.

Nem ketten születtek. Újabb szálak jöttek létre köztünk általuk. Még inkább lett anyukám, szerelmem és barátnőm. Született egy nagymama, egy apa és egy anya. A különbség csak annyi: mi fölsírtunk.

Herner Dorka

Szilvia (30) terhessége

Amikor megérik rá az ember…

Szabó Szilvia túl egy pályamódosításon, épp harmincévesen várja első gyerekét. Se túl öregnek, se túl fiatalnak nem érzi magát, hiszen már nem kell egzisztenciális problémákkal küzdenie, az a lázas, fiatalos élet sem hozza különösebben lázba, amiben korábban része volt, de még a késői gyerekvállalás esetleges kockázataival sem kell számolnia.

– Nagy csend van nálatok. Nem fog hiányozni a korábban megszokott nyüzsgés?

– Nem, ez most kifejezetten jólesik. A házat is olyan szemmel választottuk, hogy itt a környéken majd lehet sétálni, babakocsit tologatni, nem úgy, mint a belvárosban.

– Régóta vágytatok már babára?

– Szinte rögtön sikerült, amint elhatároztuk. Bennem hosszú ideje élt a vágy, de megvártam, hogy a férjem mondja ki, most már jöhetne az utód. Gyakran látom, ahogy a lányok molesztálják emiatt a párjukat, de nem hiszem, hogy ez a megoldás. Persze, én is éreztem, hogy harminc körül egyre türelmetlenebbek leszünk, biológiailag is biztos így vagyunk kitalálva, csak míg a férfiak ráérnek, addig a nők fölött könnyebben eljár az idő. Ezért gondolom, hogy 35 éves koromig még a kistestvérekről is gondoskodni kellene.

– Egynél tehát nem álltok meg!

– Valaha hat gyerekről álmodtam. Talán mert élt a közelünkben egy hatgyerekes család, akik számomra nagyon vonzó életet éltek. Mostanra azonban ez már illúziónak tűnik. Hat gyerekkel főállású anyává kellene válnom, én azonban nem szeretnék lemondani a munkáról, mert ez ad ritmust az életnek, és az önbecsülésemnek is szüksége van rá. Kiegyeznék három gyerekkel is.

– Az sem átlagos. Össze lehet egyeztetni majd a munkát és a családot?

– Bízom benne. Ahogy abban is, hogy jól fogom érezni magam addig is, amíg itthon leszek. Amit ki akartam próbálni fiatalon, azt kipróbáltam. Lecsendesedtem. Szerencsére már nem annyira fontos például esténként moziba menni. A baráti társaságunkban többen vannak, akik velünk egy időben várnak gyereket. A “lányokkal” el is határoztuk, hogy összejárunk majd.

– Készülsz a szülésre?

– Már nagyon várom. Korábban, míg nem voltam várandós, a szülést kifejezetten műtétnek, orvosi beavatkozásnak képzeltem. Azóta azonban annyi mindent olvastam róla, hogy tudom, igazi élmény is lehet. Sokáig mégis szoktatnom kellett magam a császármetszés gondolatához, mert a babám farosan feküdt a pocakomban. A legutolsó ultrahangon azonban kiderült, hogy megfordult! Óriási volt az örömünk. Pedig ekkor tudtuk meg azt is, hogy kislány. Most a lehető legkevesebb beavatkozással zajló természetes szülésre készülünk. Persze tudom, bármilyen komplikáció közbeszólhat.

– A férjed is benn lesz a szülésnél?

– Ez érdekesen alakult nálunk, mert kezdetben én sem nem akartam, hogy bejöjjön, és ő sem vágyott papás szülésre. Soha nem éltek bennem olyasféle elvárások, hogy csak akkor jó apa, ha bejön, és ha nem, akkor nem. Egyszerre mégis azt éreztem, jó lenne, ha a vajúdás idején velem lenne, talán akkor, amikor rádöbbentem, mi vár majd rám. Rengeteget beszélgettünk, mindig megosztottam vele az olvasmányélményeimet, még a szülőszobára is bejött velem, és annyira tetszett neki, hogy el se akart menni. Úgyhogy most már ő is úgy gondolja, semmi pénzért nem maradna le erről az élményről. Azóta többször is megálmodta a szülést, néha több verzióban. Ilyenkor mindig nagyon fáradtan ébredt.

– Egyszóval nagyon várjátok már!

– Valóban. Olyannyira, hogy azt sem tudtuk kivárni, hogy megszülessen, máris van e-mail címe, bárki írhatna neki. A férjem is már azon töpreng, hogyan ossza úgy be az idejét, hogy minél többet lehessen velünk.

– Mikor jobb a gyereknek, ha fiatal, vagy ha idősebb szülei vannak?

– Nem szeretnék így különbséget tenni. Szerintem akkor kell gyereket vállalni, amikor megérik rá az ember. Nálunk most jött el a pillanat. A főiskolai éveim után sokáig tanítottam, de egyre inkább azt éreztem, hogy nem ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben. Elvégeztem egy humán menedzser szakot, és két évig dolgoztam a szakmámban. S a kapcsolatunk is mostanra fejlődött odáig, hogy tudjuk, igazán gyereket szeretnénk.

R. L.

Szilvia szülése

Szabó Szilvia (30) kisbabája eleinte medencevégűen helyezkedett el, de aztán megfordult, így elhárultak az akadályok a természetes, beavatkozásoktól mentes szülés elől, amelyre Szilvi annyira vágyott. Párjával közösen készültek a nagy eseményre, olvasmányélményeiket is megosztották egymással.

Szia, én vagyok az anyukád!

Már túl voltam a terminuson, ezért mindennap be kellett mennem a Semmelweis Egyetem II. számú Nőgyógyászati Klinikájára áramlásos vizsgálatra. Úgy gondoltam, nem jó, ha megindítják a szülést, de egyik nap azt mondták, már nem jók az eredmények, erre mindenképp szükség van. Méhszájérlelő zselét tettek fel, ami kíméletes módja a szülésindításnak, mivel ha a méhszáj nem elég érett, akkor nem indul el a folyamat. Ezután elment a magzatvíz, s én gyorsan tágulni kezdtem. Nagyon virgonc voltam az elején, sétáltam, zuhanyoztam, guggoltam a labdán. Meghökkentem a fájdalmak erősségén, de egyáltalán nem éreztem elviselhetetlennek.

Használtam a megtanult légzéstechnikát, két levegőt vettem belégzésre, négyet kilégzésre, aztán három nagy levegő – és tudtam, akkorra véget ér a fájás. Ettől olyan volt, mintha én irányítanám az eseményeket, bár tudom, hogy ez nincs így, de legalább ez az érzésem volt. Aztán elakadhatott a baba a csontos medencében… Nem tudom, nem emlékszem pontosan a dolgok sorrendjére. Másnap az orvossal, dr. Ács Nándorral meséltettem el, mi is történt. Én csak vettem a levegőt, ki, be. Egyre több orvos jött be, és azt mondták, fájásgyengeségem van, bár én ugyanazt éreztem, mint eddig. A szülésznő úgy fogalmazott, hogy fönt kellene éreznem a fájásokat, az jelentené a tolófájásokat, akkor tudnám kipréselni a babát, mint ahogy a szilvából jön ki a mag. De én csak lent éreztem a fájásokat, továbbra is.

Oxitocin-infúziót kaptam. Azt hiszem, igen elfáradtam, ráadásul romlott a baba szívhangja. A császármetszés lehetősége is felmerült… Talán ekkor kaptam észbe. Ezt ugyanis nagyon nem akartam. Ezután két fájásra megszültem Szonját. Nem tudom, a férjem mit láthatott ebből. Jó érzés volt, hogy mellettem van.

A vajúdás alatt rátámaszkodhattam, fogta a kezem, törölgette a homlokom. A végére azonban annyira más állapotba kerültem, hogy azt sem tudom, hol állt, mit csinált. Ő talán jobban megijedt az elakadástól, mint én. Bennem nem volt semmi aggodalom. Az orvosok is végig nyugodtak voltak. A kitolási szakaszban a szívhangvizsgáló miatt már feküdnöm kellett. Úgy gondoltam, ha lehet, jobb elkerülni a gátmetszést, de ezt a döntést az orvosra bíztam. Végül mégis szükség volt rá, a vágást azonban egyáltalán nem éreztem, ahogy az összevarrást sem. És utólag sem érzek csalódást miatta.

A fájdalmakat mintha elvágták volna abban a pillanatban, amikor megszületett a kislányunk. Az a furcsa álmosság is elmúlt, ami végigkísért az egész szülés alatt. A magzatvíz mekóniumos volt, ezért leszívták a pici orrát, és a köldökzsinórt is rögtön el kellett vágni. De még kicsit véresen, magzatmázasan odarakták a hasamra, és Szonja rögtön elkezdett szopizni. Mondtam neki, szia, én vagyok az anyukád, és ekkor valóban átéreztem, hogy most már tényleg anya vagyok. Két órát még hármasban lehettünk.

Éjszakára elvitték a kicsit, amit én egyáltalán nem bántam, mert úgy éreztem, magamban kell rendet tennem. Aludni egyáltalán nem tudtam, ezerszer levetítettem magamban a történteket. A szülés utáni első nap nehéz volt. Meglepődtem, hogy mennyire legyengültem. Aztán egyre jobban lettem. Amikor hazajöttünk, ünnepélyesen végighordoztuk babánkat a lakáson, megmutattunk neki mindent. Napirendünk azóta sincs.

Kicsit másképp alakul minden, mint ahogy képzeltem, ahogy a könyvek írják. Óriási megfelelési vágy van bennem, szeretnék igazán jó anya lenni, de sokat gondolkodom mostanában azon, hogy talán nem is tudatosan, sokkal inkább ösztönösen kellene alakítanunk a közös életünket. Tele vagyok bizonytalansággal, mert nem tudom, mikor is vagyok jó. Nehezen hiszem el például, hogy fél órával a szoptatás után megint éhes. A könyvek szerint az volna az ideális, ha csak enne, aludna és mosolyogna. Ezzel szemben Szonja gyakran sír. Szerencsére ez nem idegesít, csak úgy érzem, hogy megszakad a szívem. Többnyire felveszem és megszoptatom. Akkor válik igazán nyugtatanítóvá a helyzet, ha ettől sem hagyja abba a sírást. Hiába, a kórházban nem adtak hozzá használati utasítást! Azt gondolom, babusgatásra is szüksége van, nem csak arra, hogy valaki kielégítse a fizikai szükségleteit. Kitől is kapná meg ezt, ha nem tőlem. De én imádom is megfogni, jó látni, ahogy megnyugszik, szeretem érezni a finom tej illatát…

Szerencsére egyáltalán nem vagyok fáradt. Itt van anyukám, ő főz, segít, az éjszakai szoptatások sem viselnek meg, és nagyszerű, hogy már sétálni is tudunk. Az embert tényleg annyi minden nyugtalanítja ilyenkor. Csak azzal tudom megvigasztalni magam, hogy mindig itt vagyok vele, és megteszek mindent, amit lehet…

Szabó Szilvia

Kata (37) terhessége

“A babát féltem”

Visnyei Kata szabad, fiatalos életet élt hosszú ideig. Egy darabig nem is vágyott kisbabára, igaz, sokáig a megfelelő társ is hiányzott volna. Aztán nagyot fordult az idő kereke – a naptárba kétezret írtunk, s akkor benne is megváltozott valami.

– Azután, hogy a párommal elhatároztuk, most már szeretnénk kisbabát, még sokáig nem lettem várandós. Orvosi segítséget is igénybe vettünk – hiába. Aztán elmentünk nyaralni, és akkor megtörtént a csoda.

– Miért épp most döntöttetek a gyerekvállalás mellett?

– Ahhoz, hogy fiatalon vállaljunk gyereket, nagyon törekvőnek kell lenni, hiszen egy kicsi baba mellett erős kitartás szükséges, hogy az ember tanuljon, dolgozzon. A másik lehetőség, ha csak akkor vállalunk gyereket, amikor már nincsenek világmegváltó terveink, hiányérzetünk. Fiatalon mindent ösztönösen teszünk. Harminchét évesen már higgadtabb vagyok, nagy odafigyeléssel készülök a pici fogadására. Mesét olvasok neki, zenét hallgatunk, esténként masszírozom. A párommal mindketten szinte szerelmesek vagyunk belé.

– S a kicsi mit szól mindehhez?

– Ha tetszik neki a mese, a játék, örül, táncol a hasamban, ha nem, azt is jelzi. Folyamatosan beszélek hozzá. Sok helyen lehet olvasni, hallani arról, mi mindenre képes már odabenn is. Egészen megható, hogy sírni is tud, cumizza az ujját… A 28. heti ultrahangon megdöbbentő volt látni, ahogy a képernyőről nyitott szemmel nézett vissza rám.

– Hogy viselted a várandóssággal együtt járó változásokat?

– Sok új tapasztalatot szereztem. A tejeskávé például nagy ellenség lett. A kellemetlenségeken persze inkább mulatunk a barátnőmmel. A babát azonban nagyon féltem, mindent rá fordítok vissza. Vajon az, amit teszek, hogyan hat őrá?

– Jobban tartottál az esetleges rendellenességektől, mint ha fiatalabban vállalkoztál volna az anyaságra?

– Orvosi szempontból túlkoros vagyok, de a nőgyógyászom ezt soha nem éreztette velem, és a rendelőben sem volt az az érzésem, hogy kilógnék a sorból. Ma már sokan vannak, akik később vállalnak gyereket. Az biztos, hogy minden egyes mérföldkőnél izgultam. Genetikai vizsgálatot is végeztettünk. De azt hiszem, minden kismama aggódik a gyerekéért, és azt szeretné, ha a kicsi szellemileg és fizikailag is egészséges lenne. A szülés miatt is csak azért van bennem egy kis szorongás, hogy a picimmel minden rendben legyen. Sokat hallani mostanában arról az orvosról, aki előrehozta a szülések időpontját. Ilyesmibe biztos nem mennék bele, pedig épp húsvétra vagyok kiírva. Nem tudom, mi lesz, ha épp akkor nincs itthon az orvosom. Most fogok találkozni a szülésznővel, megmutatja a szülőszobát is. S aztán az orvosommal is beszélni fogok. Összeírtam a kérdéseimet, remélem, mindent sikerül előre tisztázni!

– Hogy várja a kicsit a párod?

– Ő negyvenöt éves, és neki is az első gyereke lesz a babánk. Nagyon lelkes. Rendszerint vizsgálatokra is együtt megyünk. A rádióban ő is hallgatja a kismamáknak szóló műsort, és tudja, mikor mennyit fejlődik a pici. A szülésnél azonban nem szeretne bent lenni, mert ő az a típus, aki egy vérvételtől is elájul, én ennek ellenére azt gondolom, hogy majd ott kiderül. Jólesne, ha mellettem lenne.

– Lehet valami hátrányos következménye annak, hogy későn vállalkoztatok a szülői szerepre?

– Talán egy kamaszkorú gyerekkel nehezebb egy idősebb szülőnek megtalálni a közös nevezőt. De ez is kiküszöbölhető, ha jobban odafigyelünk arra, hogy megőrizzük szellemi fittségünket. Erre mindig is volt igényem. Az érettebb kornak előnyei is vannak. Amellett, hogy anyagilag is többet engedhetünk meg magunknak, több időt tudunk fordítani a “minőségi” gyereknevelésre. Még a kistestvérről sem mondunk le!

– Nem fog hiányozni semmi a régi, szabad életedből?

– A munkám miatt sok érdekes emberrel találkozom, az életem kifejezetten mozgalmas. Biztos, hogy ez részben hiányozni fog, de azt gondolom, az első időben mindenképpen ki fogja tölteni napjaimat a babázás. Már nagyon várom őt, nap mint nap elképzelem, mi mindent fogunk csinálni együtt. Egy idő után lehet, hogy a munka is hiányozni fog, s akkor majd elgondolkozom azon, hogyan tovább. Tanulni mindenképp szeretnék. Ezt a pici mellett megoldhatónak látom (egyelőre). Szerencsére sok baba születik az ismeretségi körünkben, ezért nem félek attól sem, hogy a hétköznapokon teljesen egyedül maradnánk.

Rist Lilla, W. Ungváry Renáta

Kata szülése

Visnyei Kata (37) legfontosabb kívánsága az egészséges baba volt. Az utolsó időszakban az álmatlansággal küzdött leginkább. Párja úgy gondolta, nem akar majd bent lenni a szülésnél, bár Kata szerette volna. Ennek ellenére együtt jártak vizsgálatokra, és együtt tájékozódtak a gyerekvárással kapcsolatos kérdésekről.

Csak imádni tudom!

Tényleg igaz, hogy az ember elfelejti a fájdalmakat, amint megszületik a gyereke. A szülés napján délelőtt még bent voltam a munkahelyemen, elhoztam néhány újságot. Aztán elmentünk a húgommal vásárolni, megebédeltünk. Amikor hazamentem, lepihentem, és azt éreztem, hogy most egyik oldalamon sem kényelmes feküdni. Furcsa volt. Kimentem a WC-re, és aztán nem tudtam kiegyenesedni. Akkor már sejtettem, hogy ez valami fájásféle.

Hívtam a páromat, hogy elkezdődött. Délután négyre már bent voltunk a budapesti Szent István Kórházban. Akkorra kétujjnyira ki voltam tágulva, és körülbelül tízperces fájásaim voltak. Szerencsére teljesen egyedül maradtam a szülőszobán, ki lehetett próbálni mindent, és én ki is próbáltam, amit csak lehetett. Vándoroltam szülőszobáról szülőszobára. Nagyon családias volt a hangulat, ment a televízió, szólt a zene, megnyugtatott a légkör, amihez hozzájárult az a tündéri szülésznő is, aki végig velünk maradt. Nem volt beöntés és borotválás sem. A vajúdás alatt sokáig a labdán pattogtam. Leginkább mégis az ágyon szerettem ücsörögni hagyományos, félig ülő helyzetben. A párom, aki még egy vérvételt sem bír ki ájulás nélkül, becsületére legyen mondva, végig ott volt mellettem. Csak a köldökzsinórt nem akarta elvágni.

A szülés végén kaptam oxitocin-infúziót, mert rövid ideig tartottak a fájások, gátmetszés azonban nem volt. Azt gondoltam, én egy csöndes kismama leszek, nem fogok kiabálni, de bizony a végén néha mondtam “csúnyákat”, hogy ezt most már jó lenne befejezni… De aztán megszületett Hanna Ágota, és elfelejtettem mindent. Fekete haja van, és a vonásai nagyon nőiesek. Rendkívüli módon hasonlít az apukájára, a barátaink mondták is, amikor meglátták a fényképet, hogy “az apa, az biztos”. Egy órával a születése után már szopizott. Éjszakára sem vitték el, bár ez megoldható lett volna, ha mindenképpen ragaszkodom hozzá. Ennyi idő eltelte után azonban az ember már nem adja könnyen a gyerekét.

Az életem azóta folyamatos aggódás. A kórházi tartózkodásunk alatt egyáltalán nem aludtam. Egyből a mélyvízben érezhettem magam. Egyágyas szobában voltam, de folyton nyaggattam a kérdéseimmel a csecsemős nővéreket, mondják meg, hogy kell köldököt ápolni, hogyan nyugtathatom meg a picit, hogyan segíthetek neki, hogy könnyebben jöjjön ki a kaki. A folyamatos együttlétnek köszönhetően, már ismertük egymást, és rutinosnak érezhettem magam, mire hazajöttünk. Itthon azért nyugodtabb vagyok, ami talán a légzésfigyelőnek is köszönhető. De napirendünk azóta sincs. Látogatókat, barátokat nem szívesen fogadok, mert nem lehet tudni előre, mikor van két nyugodt percünk. Minden aggodalommal tölt el. Az is, ha kakil, az is, ha nem. Bánt, ha gennyes a köldöke, rossz, amikor nem értem, miért sír.

Gondolom, a legtöbb édesanya így van ezzel. Akaratos kisbabának látom Hannát, aki nagyon tud feszengeni, mégis csak imádni tudom, nincs is időm másra, csak rá. Összevissza puszilgatom, ahányszor csak alkalom kínálkozik rá.

Visnyei KataKapcsolódó cikkeink:

Forrás: Kismama magazin