Félelmek a terhesség alatt
Félelmet, szorongást kelt:
– ha úgy érezzük, hogy nem tudjuk befolyásolni a helyzetünket;
– ha előre megjósolhatatlan, ami történni fog velünk;
– ha képességeinket meghaladó feladat előtt állunk;
– ha olyasmi történik, ami veszélyezteti kialakult énképünket;
– ha életünket belső konfliktus terheli (vagyis valamit akarunk is, meg nem is).
A várandósság és a szülés, a családdá válás és a gyereknevelés bizony mind az öt lehetőséget felvonultatja. Tulajdonképpen az egész zsákbamacska, annak ellenére, hogy anyáink, apáink több évezredes tapasztalatával a hátunk mögött vágunk neki. Bizony befolyásolhatatlan, hiszen a természet veszi át a gyeplőt, alakítja testünket, lelkiállapotunkat, osztja be az időnket – a szülés nem nézi a naptárt.
Jósolhatatlan, hiszen nem tudhatjuk, mi is fog velünk történni. Hogyan fogunk megbirkózni a bánattal-örömmel? Gyerekek mellett mindkettőre felkészülhetünk. Lehet, hogy azt érezzük, képességeinket meghaladó feladat elé állított az élet: nem fogjuk bírni a fájdalmat és a szüléssel járó munkát, a babás lét megterheléseit. És az énképünk? Eddig azt hittem, hogy stabil, rátermett, határozott és tiszta fejű nő vagyok – és most kiderül, hogy úgy játszanak velem az érzelmeim, ahogy akarnak. Ez már mindig így lesz? Akarom én ezt egyáltalán, vagy jó lenne továbbra is anyukám kislányának maradni?
Egytől egyig jogos kérdések! Nem az anyaságra való alkalmatlanságot jelzik, hanem csupán azt, hogy most érünk, és valódi, nehéz belső munka szükséges a hatalmas változások elfogadásához. Egyáltalán nem baj tehát, ha félünk – az viszont nem jó, ha félelmeink bennünk maradnak, nem serkentenek arra, hogy megnyugvást vagy megoldást keressünk. Itt a nagy alkalom egy-egy komolyabb beszélgetésre párunkkal, szüleinkkel, a nagyival vagy barátnőinkkel. Ha ez sem segít, nem szégyen pszichológushoz fordulni.
Kis hülyeségek
Néha azért reked bennünk a félelem, mert azt gondoljuk, ilyen dolgok miatt normális embert nem foghat el szorongás. Nem árt, ha tudjuk: a várandósság hihetetlenül érzékennyé teszi a nőket. Előfordulhat, hogy egészen furcsa, akár misztikusnak tűnő jelek, jóslatok, babonák kezdenek foglalkoztatni – még akkor is, ha eddig kételkedtünk volna minden ezoterikus jelenségben.
Azzal, hogy új ember növekedik bennünk, közel kerülünk az élet és a halál eredetéhez, ezért egy másik, ősi síkról is szemléljük a világmindenséget. Álmaink, véletlen egybeesések, egy-egy fülünkbe jutó mondat – akár valamelyik barátnőnk, akár orvosunk szájából hangzott el – különös jelentőségűvé válnak számunkra.
Úgy érezzük, családi átok, hogy déd- és nagyszüleink gyerekei közül egy-egy nem élte meg a felnőttkort – bár az eszünkkel tudjuk, hogy negyven-hatvan éve még nem volt ritkaság a gyerek elvesztése. Félhetünk azoktól a kiszolgáltatott helyzetektől, amelyek nagyon ritkán esnek meg anyatársainkkal: hogy nyilvános helyen megy el a magzatvíz, hogy szülés közben nem tudunk uralkodni érzelmeinken. Bár számunkra ezek a félelmek meghatározóak lehetnek, úgy érezzük, bárki más, akinek elmondhatnánk, legyintene rá: ugyan már, nem vagy normális…
Jobb olyanok társaságát keresni ilyenkor, akik maguk is jól emlékeznek ezekre a “kis hülyeségekre”, és megértéssel fogadják, ha más is szenved tőlük. Lássuk, miket tudunk felidézni mi, jó tíz év távlatából is!
Hűlt helye a hasnak
Várandósságaimnak az utolsó harmadát élveztem a legjobban, mégpedig azért, mert akkor már hatalmas volt a hasam, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy odabent tekintélyes méretű baba növekedik. Csodás, kézzel fogható és tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy igenis babát várok, méghozzá igazi nagyot. Ennek ellenére még a szülés előtti hetekben is előfordult, hogy meglátogatott egy régi, többször visszatérő rémálmom: eszerint nagy pocakkal szülni mentem. A kórházba érve csodálkozva néztek rám, hogy mit keresek a szülőszobában. Értetlenkedve mutattam (volna) a hasamra, hogy hát ezért. Csakhogy addigra semmi sem látszott már a dinnye méretű domborulatból.
Ha sikerült is eljutnom a szülésig, többnyire kis fehér egeret hoztam világra. Rendszerint megizzadva, rémülten riadtam fel, s napokig elkísért az a rémes érzés, hogy eltűnt a hasam, gyerekestől. Bármilyen furcsa is, három várandósságom idején ez volt a leggyakoribb és leggyötrelmesebb félelmem: hogy egyszer csak kiderül, nem is igaz az egész, nem is vagyok terhes, nincs is gyerek a hasamban, csak álmodtam az egészet.
Mintha belül attól féltem volna, hogy bármikor elvehetik tőlem ezt a csodás érzést, a hatalmas hasamat és a kicsi gyereket, akivel olyan jó így együtt lenni. Nemigen értettem a kismamatársak türelmetlenségét, akik alig várták a szülést. Én meg legszívesebben jó sokáig meghosszabbítottam volna ezt az állapotot.
W. Ungváry Renáta
Nem is lehet gyerekem…
Bár nem vagyok szorongós alkat, több alkalommal is kaptam olyan útravalót, ami szürke felhőként telepedett rá a babavárás első hónapjaira, és jó időbe került, míg elkergettem onnan. Az egyik néhány, “bajusz alatt” elmotyogott szó a bőrgyógyásztól, aki gondterhelten nézegette kamaszosan pattanásos hátamat annak idején: “ilyen hormonális állapotban… hát, meglátjuk… nem tudom, lehet-e majd gyereke…”
Ehhez hozzájött még a barátnők építőtábori jóslata (ki gyűrűvel, ki tenyérből), a többieknél “láttak” néhány kisbabát, még a nemüket is tudni vélték. Nálam azonban sem földi, sem égi jel nem mutatott arra, hogy valaha akár egyetlenegy gyerekem is születne. Ez a két dolog annyira egybecsengett, hogy – bár meglehetősen kételkedő típus vagyok – néha valódi félelem fogott el: beigazolódik az orvos és a barátnők jóslata, valóban nem sikerül majd kihordanom a kicsit. Végül alaposan bebiztosítottam a családot: a négy gyerek már jó bizonyíték arra, hogy viháncoló tinijósnőkre még a tábortűz fénye mellett sem érdemes hallgatni.
Sződy Judit
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
