Illusztráció: Getty
2024. február 25.
Egy fiatal lány fekszik a meddőségi klinika sötét orvosi szobájában. Egyelőre a nőgyógyász halk szuszogása tölti be csendet. Mit jelenthet ez a levegővétel? „Hát, ezek ketten vannak!” – mondja az orvos hangsúlytalanul, mint amikor a hosszú sorban állás után végre megkapjuk a felvágottaspultnál a 15 deka parizert. A lány most úgy érzi, hogy a zselé a hasán hirtelen jégkockává változott. Nagyon hideg, kellemetlen, fáj a bőre tőle. Tudja, hogy a nap végén azt kell éreznie, hogy ez élete legszebb napja. Ettől elönti a szorongás. Rázza a hideg. Hosszan egymásra néznek a párjával, nem szólnak semmit. Tizenegy év után már ismerik a másik összes rezdülését, nincs szükség szavakra. Régóta álmodoztak róla, hogy gyermekük szülessen, de arra nem számítottak, hogy kilenc hónap múlva megduplázódik a létszám.
2024. szeptember 17.
A lány ma ébred a harmincadik napra a gyermekágyas osztályon. Harminc napja alszik a bal oldalán. Harminc napja izzadja csuromvizesre hálóingét a nyári kánikulában. Harminc napja fél felállni az ágyból. 164 centiméter, 60 kg. Ezek a paraméterei testének, mely a mai nappal éppen 35. hete egy meleg fészek, amiben két kicsi madárka fejlődik. Érzi, hogy lassan kirepülnek. A lány most még nem tudja, hogy a nap végén már „Anyukának” fogják szólítani.
Megérkezik a reggeli vizit, gyorsan tovaröppen az orvos brigád. Óvatosan kiül az ágy szélére. Örömmel tölti el a gondolat, hogy nemsokára kortyolgathatja a szigorúan cukormentes, de legalább hideg kakaóját. Ahogy leül az asztalhoz, szemébe belesüt a nap. Végre! A szikrázó napsütés felhatalmazza, hogy megnyugodhat, elmúlhat a több napig tartó szüntelen szorongás, amiatt, hogy teste vereséget szenved az időjárással szemben, a szél tönkreteszi a fészket, és madárkái idő előtt kipottyannak belőle. Szembenéz a Nappal, és diadalittasan mosolyog rá. Ahogy beleharap a gondosan elkészített szendvicsébe, egy orvos kopogtat a szoba ajtaján. „Arra jutottunk, hogy nemsokára megműtjük.” A lány arca lefagy, a falat megáll a szájában. Tudta, hogy ez lesz a vége a történetnek, de eddig valahogy mégsem hitte el. Várta már a fizikai fájdalmat, mert a gondolatokkal és a keszekusza érzésekkel szemben az legalább csillapítható, és idővel elmúlik. Elönti a boldogság, mert ma láthatja végre a madárkáit. Ugyanakkor beárnyékolja ezt a jó érzést a félelem és csalódottság. Az orvosok és a két pici ember fog ma küzdeni. Tudja, hogy neki most csak az lesz a feladata, hogy meztelenül felfeküdjön egy ágyra, belebámuljon a vakító lámpafénybe, és várjon. Micsoda kontrollvesztett, kiszolgáltatott állapot!
10 óra 43 perc és 10 óra 44 perc. Először a kisfiú, majd a kislány érkezett meg édesanyjához. „Szia, kis hercegem!”, „Szia, kis hercegnőm!” – köszönti őket a lány halk, sírástól elcsukló hangon. A két apró emberke meleg arcocskáit egyszerre érintik arcához. A műtőasztalon a lányból anyuka lett.
Az intenzív osztályon hatodik órája fekszik mozdulatlanul. A délelőtti pillanatok emlékeit pörgeti vissza újra és újra. Neki most ezzel kell beérnie. Este tíz órakor minden erejét összeszedi, hogy hosszú percekig tartó, irgalmatlan fájdalmak árán felüljön az ágyán, majd felálljon, és átcsoszogjon a koraszülött osztályra. Amikor az ajtóhoz ér, becsenget és vár. Alapos kézfertőtlenítést végez, steril műtősruhát vesz magára, és besétál jobbra az első kórterembe. Az ügyeletes ápoló rámutat balra az első újszülött ágyra. Az anyuka óvatosan megsimogatja a két meleg gyapjútakarót. Megengedik neki, hogy kicsomagolja a babákat, és óvatosan karjába vegye őket. A picik lábán légzésfigyelő zsinórjai nehezíti a várva várt pillanatot. A két apró emberke óvatosan nyitogatja a szemét. – „Én vagyok az anyukátok.” Talán valami ilyesmit szoktak érezni azok, akiknek természetes szülést követően a mellére helyezik a gyermekét – gondolja. Most érzi, hogy ő is megérkezett. Édesanya lett.
2025. február 25.
Ma pontosan egy éve, hogy a lány, akit ma már anyukának hívnak, megtudta, hogy ikreket vár. Hosszas influenza után lábadozik, magzatpózban fekszik a kanapén. A takaróba begubózva olyan, mint egy nagy pillangóbáb. Teste reszket, egy kis résen keresztül figyeli alvó gyermekeinek levegővételét, amiből megállapítja, hogy körülbelül harminc percen belül mindketten fel fognak ébredni. Azon gondolkozik, mikor aludt utoljára mélyen. Nem emlékszik rá. Egyre hangosabb egy hang a fejében, szinte kiabál: „Én ezt nem bírom!” Egyelőre félelmetes és borzasztó bűntudatkeltő lenne hangosan kimondania. A nap folyamán robotpilóta-üzemmódban pelenkáz, etet, öltöztet. Árnyéka önmagának. Délutánra annyira elfárad, hogy fizikailag nem képes mosolyogni. Testét egyszerre érzi pillekönnyűnek és ólomnehéznek. Komótosan leül a kanapéra, kinéz az ablakon, és látja, hogy a tél évek óta tart. Ennek sosem lesz vége – gondolja. Könnyei elkezdenek némán lecsorogni az arcán. Ma ez a legnagyobb erőfeszítés a részéről. Hogy tud sírni. Halkan, némán, nehogy meglássák a gyerekek.
Este hazaérkezik a férje. A lányt megnyugtatja, hogy most már nincs egyedül. Nem érezte biztonságban a gyerekeket. Félt önmagától. Úgy érzi, egy másik valaki átvette az irányítást a gondolatai, érzései és tettei felett. Mi történik vele?
2025. február 26. reggel 6 óra
„Jó reggelt! Vérnyomásmérés!” – a lány egy ötágyas kórteremben ébred. Akkor hasít bele élesen a tegnap emléke, hogy a pszichiátrián van. A gyógyszerektől tompa, gondolataiban óvatosan merészkedik vissza az előző napok történéseire. Halvány emlékek vannak csak meg, de gyorsan összerakja a képkockákat. Ahogy lassan felébred az elméje, érzi, hogy most először életében érzi azt, hogy aggódik magáért. Bűntudat, szégyen, kétségbeesés mardossa. Egy hangos gondolat köszönti így korán reggel: „Kudarcot vallottál! Hitted, hogy jó anya leszel, de neked sem sikerülhet minden”. A teste képtelen felkelni, nem tud elmenekülni a saját belső hangjától. Úgy érzi, élete darabokra hullott. Két hetet tölt a pszichiátrián. „Anyuka, ez sok anyával megtörténik. A szülés utáni depresszió már csak ilyen.” – nyújtja át a zárójelentést a kezelőorvos.
2025. március 17.
Ma hat hónapja a lány két gyermeknek adott életet. Máig nem tudja kimondani, hogy szült két gyermeket, talán sosem lesz képes rá. Két kezével tartja a cumisüvegeket, és megelégedéssel hallgatja a kortyolgatásokat. Most, hogy van egy kis csend, megpróbálja visszatekerni az elmúlt fél év kazettáját. Van, ahol hiányzik egy-két képkocka, néhány jelenetre nem is emlékszik. Hosszan nézi gyermekeit. Nagyon óvatosan engedi át magát a megelégedettség érzésének. Mint amikor homokos tengerparton sétálunk bele a vízbe, ami először jéghidegnek tűnik, de aztán ahogy elmerül a testünk benne, rájövünk, hogy ez jó. A víz átölel, és kellemes. Megengedi, hogy az ember súlytalannak érezze magát. A lány, aki ma hat hónapja kétgyermekes anya, belemerül ebbe a tengerbe, és szívét elönti a megelégedettség. Anyaként még nem érzett ilyet. A lányt Csillának hívják. Csilla kétgyermekes anya, és megannyi más is! Csilla feleség, aki szerelmes a férjébe, és nagyon hiányoznak neki a kettesben töltött filmezős esték. Csilla pszichológus, akinek nagyon hiányzik a munkája, a pörgős hétköznapok. Csilla nővér, aki hónapok óta nem lehet a húga mellett úgy, ahogyan szeretné. Csilla szeretne néha csak úgy lenni, egyedül, csendben. Csilla megpróbálja ezeket az érzéseket bűntudat nélkül megélni. Még gyakorolnia kell, de jó úton halad. Lassan elfogy a tápszer a cumisüvegekből. Csilla kinéz az ablakon és látja, hogy rügyezik az aranyeső. Az évek óta tartó tél talán búcsút int, és beköszönt végre a tavasz. Az aranyeső egyik vesszőjére egy pávaszemes pillangó repül. Csilla nem hisz a szemének. Úgy érzi, ez a kicsiny, törékeny állat célirányosan hozzá érkezett a messzeségből. Mintha üzenni akarna neki. Elképzeli, hogy a pillangó az ablakon keresztül benéz hozzá, látja, hogy minden rendben, Csilla szeretetteljesen eteti a kis madárkáit. A pillangó tovalibben. Csilla elmosolyodik. A szemben lévő ablakon besüt a nap, kint a ház előtt lágy szellő táncoltatja az aranyesőbokrot. Az ablak mellett nagy állótükör. Csilla régebben szeretett jóváhagyást kapni tőle, mielőtt elindult otthonról. A tükör mindig bölcs volt hozzá, szavak nélkül értették egymást. Amióta itthon van, nem kereste a tükör társaságát. Félt annak őszinteségétől. Talán majd ha visszakapja önmagát, beköszön. Valami most mégis azt súgja neki, pillantson a szoba sarkából a tükörbe. Szinte hívogatja őt. A tükörből látja, hogy a háta mögött a falon játszanak az árnyékok. Olyan, mintha pillangószárnyai lennének.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait! (folyamatosan frissül)
Kapcsolódó cikkek
